Beszélgetés Buddha tanításáról, buddhizmusról
-
#852
Ha emberről, életről, vagy bármi kategóriáról beszélünk, egyáltalán nem haszontalantalan a világi tudás, és az sem mindegy, hogy valaki jó, vagy rossz karmát halmoz, hogy valaki pokollakók, vagy istenlények, vagy emberek közé születik. Ebben a világban működik fejlődés, megszerzés, boldogság, szomorúság, keletkezés, pusztulás, felismerés, okok, feltételek, haszon.
De mindezek végső természete az üresség. Ki akarná felismerni, és milyen feltételek kellenének hozzá, ha mindez üres?
Az üresség nem a szubsztancia nemlétét jelenti:
Nem létező, nem nem-létező, nem mindkettő, és nem semelyik.
Hasonlattal: 'Akik megértik a dolgokat, látják, hogy a dolgok állandótlanok, hamisak, hiábavalóak, üresek, éntelenek és lényeg nélküliek. Otthontalan, nem tárgyias, gyökértelen, rögzítetlen, teljesen tudatlanságon keresztül megjelenő, kezdet, közép és vég nélküli, [Belső] mag nélküli, vagy mint a gandharvák városa: Így jelenik meg a félelmetes világ, a zavarodottság városa, mint egy káprázat.'
Mire vonatkozik, hogy 'jelenség', és a jelenségek üressége? Mindenre, amit tudatosság tárgyává lehet tenni. Ezek csak egymástól kölcsönös függésben léteznek ('mint tűz és tüzelő'), és mert önléttel nem rendelkeznek, hogy lehetne meghatározni egyiket, amitől aztán a másik függ (és vissza)? Aminek nincs önléte, annak hogyan lehet mástól függő léte?
Ezért mondják, hogy illuzórikus. Az ember is épp ilyen, feltételezünk egy 'én'-t, amihez képest a dolgok változnak, amihez képest a dolgok valamilyenek. Ki mivel azonosítja ezt az ént? Lehetek én a test, a gondolatok, az érzések, az emlékek, a késztetések, a célok, az igazságok, vagy ami mindezt felfogja. Mivel mindez ugyanúgy változó körülmény, ezért mi marad, amihez képest a dolgok változnak?
És mégegyszer: Ki lesz, aki mindezt megérti, felismeri?