Beszélgetés Buddha tanításáról, buddhizmusról
-
#831
Csögyam Trungpa írja:
A szellemi út kérdésekkel kezdődik, és azzal, hogy kétségbe vonjuk saját önámításunkat. Egy pillanatig sem lehetünk biztosak abban, mi a valóság és mi nem, mi a boldogság és mi a szenvedés. Ahogy megnyílunk, tapasztalni fogjuk ezt évről évre, minden pillanatban. Továbbra is kérdezünk, míg végül a kérdések megsavanyodnak, és rohadni kezdenek. Fájdalommá válnak. A kérdések csak szilárdulnak, a válaszok pedig egyre homályosabbak lesznek, és mindez csak fokozza a fájdalmat.
Ahogy telik az idő, valamilyen formában felmerül bennünk a kérdés: "Mi az élet értelme?" Így is válaszolhatunk: "Mi nem az élet értelme? Minden maga az élet." Ez azonban csak üres okoskodás, és a kérdés megválaszolatlan marad. Mondhatnánk azt is, hogy az élet értelme maga a létezés. De mi a létezés célja? Mit próbálunk elérni az életünkben? Néhányan úgy vélik, hogy az élet értelme az, hogy minden energiánkkal magasabb célok megvalósítására törekedjünk. Utazzunk az űrben, érjük el a megvilágosodást, legyünk neves professzorok, nagy tudósok és híres misztikusok. Tegyük jobbá a világot és szüntessük meg a környezetszennyezést. Sokak szerint az élet célja az, hogy keményen dolgozzunk és elérjünk valamit. Fedezzük fel a bölcsességet, és osszuk meg másokkal. Hozzunk létre egy jobb politikai rendszert, egy olyan demokráciát, ahol mindenki egyenlő, és a kölcsönös felelősség határain belül mindenkinek joga van azt tenni, amit akar. Fejlesszük civilizációnkat olyan szintre, hogy a világ egy fantasztikus hely legyen, a bölcsesség, a megvilágosodás, a tanulás és a legmagasabb szintű technológia székhelye. Legyen bőven ennivaló, szép házak és barátságos emberek. Legyünk kifinomultak, gazdagok és boldogok. Ne legyenek viták, háborúk, és ne legyen szegénység. Éljenek a világon olyan hatalmas tudású emberek, akik minden kérdésre tudják a választ. Legyenek olyan tudósok, akik tudományos alapon megmagyarázzák, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, és hogy miként működik a világegyetem.
Nem akarom kigúnyolni ezt a mentalitást, de vajon nem feledkezünk el a halál jelentőségéről? Az élet ellentétpárja a halál. Gondolkodtunk már ezen? A halál üzenete fájdalmas. Ha a tizenöt éves gyerekeddel megíratnád a végrendeletét, az embereknek elállna a lélegzete. Ez senkinek sem jutna az eszébe. Nem vagyunk hajlandók tudomást venni a halálról. Legmagasabb ideáljaink, kitalált életcéljaink és a szuper-civilizáció mind hasznavehetetlenek, ha nem vesszük figyelembe a születés, a szenvedés és a halál folyamatát.
A születés, a szenvedés és a halál minden pillanatban jelen van. Születésünkkor benyitunk egy új szituáció kapuján. A születés után közvetlenül megjelenik a megújhodás, a frissesség érzete, mint amikor a napfelkeltében gyönyörködünk. A madarak dalra fakadnak, a levegő csodás, és szemünk előtt lassan kibontakozik a fák és a hegyek homályos képe. Ahogy a Nap emelkedik a horizonton, egyre tisztábban látjuk a világot. A Nap először vörös, majd fehér, végül mindent beborít a ragyogó napsütés. Szeretnénk megállítani az időt, hogy sohase legyen vége a hajnali napfelkeltének, ennek a ragyogó ígéretnek. Szeretnénk, de nem tudjuk. Még senkinek sem sikerült. Küszködünk, hogy fenntarthassuk ezt az új helyzetet - az életet, de végül eljön a halál, és kénytelenek vagyunk megválni mindentől. A halált követően van egy hézag az új születés előtt. Azonban még ezt az időszakot is megtölti a tudatalattink fecsegése. Kérdések merülnek fel, s nem tudjuk mit kellene tenni. Végül megragadunk egy új szituációt és újra megszületünk. Ez a folyamat szüntelenül ismétlődik.
Az éntelenség megértésének két szintje van. Az első lépésben észleljük, hogy az ego nem létezik szilárd valóságként, mulandó és állandóan változik. Megértjük, hogy csupán a mi elképzeléseink tették szilárddá. Levonjuk azt a következtetést, hogy az ego nem létezik. Ezzel viszont létrehoztuk az énnélküliség elméletét. Jelen van a figyelő, aki az éntelenséget felismeri. Azonosítjuk magunkat ezzel a figyelővel, és fenntartjuk létét. A második szinten keresztüllátunk ezen a felfogáson, és megválunk a figyelőtől is. A valódi éntelenség az éntelenség elméletének hiányát jelenti. Az első szinten úgy érezzük, hogy létezik valaki, aki az éntelenséget tapasztalja. A következő szinten már nincs érzékelő sem. Kezdetben látjuk, hogy nem létezik szilárd én, mivel minden viszonylagos. Később azt is megértjük, hogy a viszonylagosság felismeréséhez szükség van egy érzékelőre, aki tapasztalatai által igazolja ezt az elméletet, ez viszont egy újabb viszonylagos fogalmat hoz létre, a figyelőt és a megfigyelés tárgyát.
Gyenge érv lenne az, hogy azért nincs én, mert a dolgok szüntelenül változnak. Ebben az esetben ugyanis a változást tekintjük szilárd létezőnek. Az éntelenség nem csupán egy elmélet, ami szerint az állandótlanság révén nincs mibe kapaszkodni. A valódi éntelenség az állandótlanság nemlétét is magában foglalja. A mulandóság elméletéhez se ragaszkodjunk. A mulandóság valójában nem működik. A mi tapasztalatunk a mulandóságról pusztán a bizonytalanságérzetünk terméke, egy elmélet. És ugyanilyenek a jelenségeken túli, vagy azok határain belüli egységet valló "minden egy" teóriák.
Az éntelenség elméletét gyakran használták arra, hogy a születés, a szenvedés és a halál valóságát elhomályosítsák. A probléma az, hogy ha felismerjük az éntelenség, a szenvedés, a születés és a halál tényét, könnyedén beleeshetünk abba a tévhitbe, hogy a szenvedés nem létezik, mivel nincs szenvedést tapasztaló én. A születés és a halál sem létezik, hiszen nincs, aki ezeknek a tanúja lenne. Ez nem más, mint szánalmas menekülés. Az üresség (súnjatá) filozófiáját gyakran eltorzítják a következő elmélettel: "Nincs én, aki szenvedjen. Kit érdekel a problémád? Ha szenvedsz, az csak a te illúziód!" Ez alaptalan agyszülemény, merő spekuláció. Lehet erről olvasni és gondolkodni, de vajon akkor is képesek vagyunk megőrizni ezt a közömbösséget, amikor mi magunk szenvedünk? Hát persze, hogy nem! A fájdalom sokkalta erősebb kicsinyes eszmefuttatásainknál. Ha valóban megértjük az éntelenséget, azzal elvágunk minden elméletet. Az éntelenség érzékelésének hiánya lehetővé teszi, hogy teljességében tapasztaljuk a szenvedést, a születést és a halált, mivel megszűnik az üres filozófiai okoskodás.
Meg kell válnunk minden viszonyítási ponttól és azzal kapcsolatos elképzeléstől, hogy milyenek a dolgok, és milyeneknek kellene lenniük. Akkor lehetőség nyílik arra, hogy közvetlenül megtapasztaljuk a jelenségek különleges és élénk valóságát. Hatalmas tér áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy a dolgokat megtapasztaljuk, azután elengedjük. A mozgás a végtelen térben zajlik. Történjen bármi, öröm vagy szenvedés, születés vagy halál, nem avatkozunk bele. Teljes ízében tapasztalunk minden jelenséget. Legyenek azok édesek vagy keserűek, tökéletes tapasztalatot szerzünk róluk. Mellőzzük a filozófiai burkot és azokat az érzelmi magatartásformákat, amelyek a dolgokat kellemesnek vagy szépnek tüntetik fel.
Sohasem esünk csapdába, hiszen az élet lehetőséget jelent arra, hogy kreatívan cselekedjünk, a kihívások pedig esélyt adnak a rögtönzésre. Furcsán hangzik, de ha látásunk kitisztul és felismerjük saját énnélküliségünket, akkor felfedezhetjük, hogy a szenvedésben öröm, a mulandóságban folytonosság, az énnélküliségben pedig szilárd létezés rejlik. Ez a transzcendentális öröm, folytonosság és létezés azonban nem a fantázián, az elméleteken vagy a félelmen alapszik.