Hol volt a magyar őshaza? Kikkel vagyunk rokonságban, nyelvrokonságban?
-
Solt #231 Ha már így belelendültünk, íme egy kis népmese elemzés egy kedves barátom diploma munkájából:
Fehérlófia
A népmesék (népmisék) hallatlanul fontos szerepet játszottak népünk hit¬életében, hiszen fellelhető bennük a magyarság ősi hite, mitológiája, lelkisége, és kiolvasható belőlük, hogy mik lehettek egykor nemzetünk cselekedeteinek mozgatórugói.
Bár a mesék eredetileg nemcsak gyerekeknek íródtak, mégis az ő szintjükön őrződtek meg leginkább. Ennek oka lehet az is, hogy hétéves korig a gyermek Isten közelében, Isten tenyerén él, így addig a legfogékonyabb a közvetlenül a Teremtőtől érkező tudás befogadására. Az elalvás előtti révült állapot, amikor az ember némileg a lét és nemlét határán van (hol volt, hol nem volt – Rostás L.), pedig különösen alkalmas arra, hogy a mese által közvetített szellemiség az ember személyiségének részévé váljon. E tudás hordozója a mese, ez az a leki csecs, aminek tejét magába kell szívnia a következő nemzedéknek ahhoz, hogy a nemzet továbbra is a maga útját járja. Nem mindegy tehát, hogy gyermekeink a Tom és Jerryn, vagy más hasonló, még a káini modellnél is rosszabb példákat sugalló modern mitológián nőnek-e fel, vagy a szüleik és nagyszüleik által közvetlenül átadott saját műveltségüket kapják. Vajon melyik magyar felnőttnek lesz több esélye elszennyeződött világunk tisztulásáért tenni valamit? Amelyik gyerekként azt az üzenetet kapta, hogy az életnek nincs értéke, vagy az, akit arra tanítottak a magyar népmesék, hogy a legnagyobb érték az élet továbbvitele, és az annak érdekében meghozott önkéntes áldozat?
Rátérve fejezetünk tárgyára, már a mese címe a Tejút közegébe irányít bennünket. A Ló a Nyilas megfelelője a keleti állatövi rendszerben, a fehér ló pedig a tiszta Tejút-energia képviselője. Ebben a teremtő közegben születik meg a fiú, aki 2×7 évig a tej útján, azaz az anyjából töltekezik fel annyira, hogy fel tudjon mászni az élet fájára, és le tudja húzni annak kérgét, miáltal megszerzi azt a képességet, hogy a dolgok mögé is tudjon látni. A hetes szám természetesen nem véletlen. Emlékeztet bennünket a 7 bolygóra, a hangsor 7 hangjára, és a beavatás 7 fokozatára is. Így ez a szám utal az általunk megidézhető világ teljességére.
„No, fiam, már látom, elég erős vagy. Hát csak eredj a világra, én meg megdöglöm.” – mondja a Fehér Ló, és ezzel meghozza az önkéntes áldozatot fia számára. Az anyaság mindig áldozat. Ha nem is hal bele az anya a szülésbe (bár ez is előfordul), de a gyermekvállalás mindenképpen önkéntes áldozathozatal, ami az évkörben a Rák havával analóg. Ez az az időszak, amikor a búza már nem nő tovább, hanem az új magot érleli, vagyis feláldozza magát az élet továbbvitele érdekében.
Ilyenkor adatik a legtöbb fény az életünkben és nem mindegy, hogyan gazdálkodunk ezzel az energiabőséggel. Egyre több olyan emberrel talál¬kozhatunk napjainkban, akik látványosan eltékozolják, valósággal habzsolják életüknek ezt a terített asztalát. Ők az agglegények vagy azok a karrierista nők, akik szinte férfivá válnak, és látszólag mindenük megvan, ami egy gondtalan élethez kell, mégis az embernek az az érzése, hogy távolabb vannak a teljességtől, mint a legszegényebb, meggyötört, gondterhelt, sokgyermekes családanyák. Az életnek megvan a maga jól megszabott körforgása. Aki nem forog vele együtt, az egyhelyben topog vagy visszalép, azaz kizökken, és egyre nehezebbé válik számára utólérni a saját valódi küldetését, az élet továbbvitelét. A Rákban adni kell a fénybőségből. A nyári napforduló tipikus megidézője Keresztelő Szent János: „Nekem alá kell szállanom, hogy Ő (Jézus) felemelkedjen”. Ezt gyakorolja minden anya és minden család. A családalapítással áldozatot hozunk. Ahogy mondani szokták, minden gyerek egy fogába kerül az anyjának. Ha az ember kizárólag a saját kényelmével van elfoglalva, ha csak az ésszerűséget tartja szem előtt, soha nem szül (vagy nem nemz) gyereket. Hiszen halljuk is, hogy manapság milyen terheket ró a gyereknevelés egy-egy családra. Érdekes módon azonban éppen azokban az országokban csökken látványosan a születendő gyermekek száma, ahol köztudottan magas az életszínvonal; például Japánban vagy Németországban, miközben a gazdaságilag fejletlenebb országokban nem ez a helyzet, vagy ha arra gondolunk, hogy nagyszüleink, dédszüleink hányan voltak testvérek olyan időkben, amikor tényleg fenyegethetett az éhínség, akkor más összefüggésekre bukkanunk. A nyugati típusú fogyasztói kultúra minden eleméből árad az életellenesség. Ha nem a nagycsalád összefogó erejére épül a civilizációnk, akkor annak tartópillérei lassan megrepedeznek és az egész építményt az összeomlás fenyegeti.
Ezért fontos mesénk Fehér Lovának önkéntes áldozata.
Fehérlófia megkűzd a fanyűvővel, a kőmorzsolóval és a vasgyúróval is, ezáltal még jobban megerősödik, és társaivá fogadja őket. Egyikük fizikai ereje sem elegendő ahhoz, hogy a mese ördögét, a Hétszűnyű Kapanyányimonyókot legyőzzék. Erre kizárólag a tiszta Tejút-energiából táplálkozó Fehérlófia képes. Érdekes momentum, hogy Fehérlófia szakállánál fogva egy nagy fához kötözi Kapanyányimonyókot. A fa a Tejút egyik szimbóluma, a szakáll pedig a szellemiségre utaló fejen található, ráadásul a Bak egyik Holdházának jelölője. Arról van tehát szó, hogy hősünk a Gonoszt, a legsötétebb erők (Bak) képviselőjét nem sárba tiporja, hanem megjavítani, magasabb szintre emelni akarja azzal, hogy a Tejúthoz, a jóságos energiák áramába köti be annak fejét. Az ördög azonban magával viszi az életet adó fát az alvilágba, ami nagy veszélyeket rejt magában az élet fenntarthatósága szempontjából. Meg kell menteni az élőfát!
Négyük közül természetesen csak Fehérlófia jut le az alvilágba, ahol meg is találja Kapanyányimonyókot. Újból odakötözi a fához, hogy megjavítsa őt. Utána elindul, hogy sorra kiszabadítsa a gyönyörű királykisasszonyokat a három-, a hat- és a tizenkétfejű sárkány karmai közül. Kiszabadítja ezzel a női minőségeket, mielőtt azok teljesen elsárkányosodnának. A tizenkétfejű sárkány lefejezésével a teljes, kerek, a Napút 12 állomásából álló világát szabadítja meg annak elsárkányosodott szellemiségétől. Úgy is értelmezhetjük, hogy a Mérleg (keleten Sárkány) időszakával beköszönt a sötétség uralma az évkörben, amit minden év tavaszán – legkésőbb már a Bika időszakára eső sárkányölő Szent Györgynek – le kell győznie.
Miután szolgái felhúzták a három királykisasszonyt az alvilágból, sorsára hagyták Fehérlófiát. Ezután újabb önkéntes, az élet továbbvitelét szolgáló áldozatnak lehetünk tanúi. Az eleredő esőben saját szűrével takarja be a griffmadár fiókáit, amivel megszűrte a kicsinyekre hulló rossz energiákat. Tudjuk, hogy a griffmadár emberhússal táplálkozik, így az ingyenkegyelem megnyilvánulásával állunk szemben, hiszen hősünk a saját ellenségeiért hoz önkéntes áldozatot, és ez az ő – vagyis a magyarság – igazi küldetése. Hálából a madár felviszi őt a Felvilágra. Útközben életet adó kenyérrel és szalonnával kell etetnie a madarat. Az egyszer jobbra, egyszer balra hajló griffmadár képe a Kos jelét idézi, annál is inkább, mert a Kos egyik Holdházának jelölője. Az évnek ebben a szakaszában van a tavaszi napéjegyenlőség, és ekkor töri át a mag a kőkemény koratavaszi földet, amihez egy griffmadár erejéhez fogható energia szükségeltetik. A kenyér és a szalonna azonban útközben elfogy, ezért Fehérlófia újabb önkéntes áldozatra kényszerül. Levágja saját kezét és lábát. Mikor felérnek, a griffmadár életet adó borral itatja meg hősünket. Nem véletlen, hogy mind a később még taglalandó magyar vérszerződésben, mind a keresztény misztikában fontos szerepet kap a bor, hiszen benne van a szőlő „meghalásából”, majd borrá alakulásából eredő átváltozás, és a hordó koporsójából való újjászületés misztériuma.
Fehérlófia a megpróbáltatásoknak köszönhetően – és némileg a később még taglalandó manicheista üdvtanra emlékeztetve, mely szerint a megpróbált Fény erősebb az eredetinél – hétszer erősebb lett, mint azelőtt.
Megkeresi a három, őt cserben hagyó szolgáját, akiket megöl, illetve ijedtükben meghalnak. Itt megint egy fontos kérdéshez érkeztünk. Ezesetben vajon miért nem gyakorolja a kegyelem aktusát Fehérlófia? Azt hiszem, hogy a keresztény misztikában is eljön az a pont, amikor nem elég a szeretet erejével fellépni, hanem ki kell verni a kufárokat a templomból, ahogy Atilla királynak is kézbe kellett vennie ostorát, de az isteni hangot meghallva akkor tudta gyakorolni az ingyenkegyelmet, amikor már szinte ölébe hullott volna a Róma feletti győzelem.