nincs egy normális lány, aki nem csak külsőleg hanem belsőleg is kibírható
-
#20775
Köszönöm szépen a megnyugtató, és jó tanácsokat. Jah, csajozni nem is fogok most kényszerből. Majd lesz valami. Tapasztalatot nyertem ezzel, tényleg elég sokat. Most nem őt hibáztatom mindenért, magam is úgyszint hibás voltam sokmindenben. Bennem is megvolt, van a szándék a családalapításra, de ahogy GyuriX2572 is mondja, tényleg teljes mértékben el vannak (vagyunk) lehetetlenítve minden téren. Így mire merjen az ember gyereket bevállalni. Hát igen őneki már a házasságon, gyereken járt az esze, ami valahol részéről igaz is, hogy 28 évesen már lassan tényleg kéne gyerek. De szerintem az meg még várhatott volna 2-3 évet. Voltak céljaink, nekem is, neki is, közös célok is. De engem okol, hibáztat mindenért, mert én nem léptem komolyabban sosem semmiben. Ami valahol igaz is, de itt megint az ellehetetlenítés lép életbe. Jó lett volna vmi vállalkozást csin., csak h ne kelljen már "csicskának" lenni, és dolgozni ezerrel, majd várni hogy megkapd a fizetést. (mert a felét se kapod meg, amit elvileg keresned kéne) így az meg csak gyűlik, és már a csillagos egekben jár az elmaradás. Így valószínű ő meg tényleg bepánikolt és inkább dobott.
És akkor most keres vki mást? Aki talán el is veszi 0-1-2 éven belül? Vagy netán már gyerek is lesz tőle 1-2-3 éven belül? Akkor most ennek mi értelme volt? Így eldobni 8 évet? Ok, néha voltak viták, meg "duzzogások" sértődések, nah de az hol nincs? Igaz sose tudtuk megbeszélni komolyabban a szándékainkat, akaratainkat, az én szavam nem ért soha sem semmit se. Ha meg nem tettem neki eleget, én persze h egyből hibás voltam. Jó mind1, elfogadtam, beletörödtem, megszoktam. Ő örökölt egy kisházat, szerette volna hogy odaköltözzünk. Elkezdte(tük) felújítani, lakhatóvá tenni. Én beleadtam ~300k huf-ot. Egyszer jegyeztem meg, hogy milyen díszeket rak bele, meg hogy "cicomázza" ki, miért nem esztétikusabb díszeket választ, azt a választ kaptam, hogy ez az ő lakása és úgy rendezi be, ahogy ő akarja. Most erre fel elment a kedvem az odaköltözéstől. Mert ebből én azt vettem le, hogy ezekszerint bármelyik percben, ha odaköltözünk ő nyugodt szívvel kipenderíthet onnan. Aztán meg a köv. vita alkalmával már azt vágta a fejemhez (mikor már látta hogy nem nagyon akaródzok odaköltözi), hogy én amúgy se adtam bele egy forintot sem a házba. Most énnekem sose kellett tőle egy árva garas sem. De akkor is miért mond ilyet??? Érthetetlen.
-"keveset keresett a csaj?"
Ezt mire értetted?
Anyagilag, papíron én elvileg a dupláját keresem. Csak kb a negyedét se kapom meg. Ez meg persze fájt neki, hogy én nem lépek ez ügyben. De kérdem én, hogy hogy? Ha már itt összegyűlt nem kis tartozás. Hogy lépjek ki? Mikor fogom azt a pénzt látni? Így meg aztán nagyon megint csak nem akartam odaköltözni, ha egyszer magam is alig tudom eltartani, hátmégha odaköltöznénk, és akkor a nyakunkba zúdul a rezsi, a lakásra a hitel, a kaja, az odajárás. Ő fizette a hitelét, a kocsit. És már nagyon nem is maradt a fizetéséből. És erre akkor meg hogy akar gyereket ő is?
De persze én voltam a hibás.
Vagy hogy telefonon, üzenetben, személyesen nem keres?
Hát ezaz, hogy sehogy sem. Hiába "tepertem" utána, hasztalan volt minden lépés. Az első 2-3 szóváltás is a "nemtudja" szóból állt. Ami meg = a vége! -vel. Én kérleltem, hogy legalább beszéljük meg, ne így kelljen szétválnunk, vagy legalább próbáljuk akkor meg, költözzünk oda (mivel jelenleg mindketten a szüleinknél lakunk). És meglátjuk mi lesz. Hogy foglyuk bírni. De nem! Hiába próbáltam vele szót érteni. Első perctől kezdve kérlelhetetlen volt. Nem akart semmit. Azóta beszélni sem, látni sem. Mondván hogy nehezebb, fájóbb így a "felejtés".
Jó ok, szétmentünk, de attól még legalább beszélni lehetne egymással, vagy legalább felköszönteni, vagy megkérdezni a másiktól, hogy mi van veled, hogy vagy? De neeem. 8 év után így kell csinálni! Ez a normális, elfogadott? Az ok, én vok a fiú, nekem kéne menni utána, én mentem is az elején, próbáltam, mindhiába, ezt kaptam, érdemeltem. Most akkor én írogassak neki karácsonyos, újéves sms-eket, hívjam fel, köszöntsem fel, akármi? Hát NEM. Szerintem ennyire azért ne várja már el tőlem ezekután.
Szóval érdekesen eljárt velem a sors. Cseverből vederbe. Egy pillanat alatt. Kb kiradírozhatom az életemből ezt a 8 évet. Ami eltelt hasztalanul. Csak tapasztalatot nyertem, meg egy nagy bánatot. Kezdhetek mident elölről.
Lassacskán, de kezdek kigyúgyulni. Még egyenlőre élvezem a szinglik szabadságát. Aztán majd hozza a sors. Majd lesz valami.
Sry, hogy hosszú lett. Most jöttem haza melóbol, azt elkapott az ihlet megint :D
Majd folytatom még :D ha nem gond!?
Kérdezzetek nyugodtan :D válaszolok.
Köszi a jótanácsokat!