tulajdonképpen sosem volt úgy túlzottan...ezt meg azt mondták gyerekkoromban csináljam ezt meg azt, tanuljak, maradjak otthon én meg eleget tettem az anyám kérésének kérdés és érzelmek nélkül aközben meg mindig volt valami tragédia, de ez mindenkinél ott lebeghet, egyszer úgyis átéli minden ember, csakhát bizonyos emberek, akik a mozgatórugók voltak elég rosszkor mentek el...a gyerekkor így is élvezhető volt, nem bámultak rád csúnyán az emberek, nem kellett annyi dologgal foglalkozni, nem volt ennyire eldeformálódva az ország, a fiatalság, és az értékrendek sem... nem volt unalom annak ellenére sem, hogy otthon voltam sokat, mert minden pillanatot élveztem akkoriban 1 nagy haverom volt, 2 hetente, ha találkoztam vele akkor mindig volt valami jó kis tevékenység, amit a játszóteren és egyéb helyeken űzni tudtunk (bringa, focik és egyebek). Kamaszkor nagyrésze tömény unalom volt számomra, továbbra is próbáltam tanulni (mert éppen be volt adagolva nekem, hogy akkor leszek nagy ember, ha tanulok ehhez próbáltam tovább idomulni, mint egy gép, de semmi más nem volt fontos csak ez na meg persze a gépezés és ugyebár úgy 16 éves koromban úgy igazi haverom nem is volt szinte senki sem, egyedül voltam bezárva, mint a kisujjam, bulizni pl már akkor se vágyódtam el, mert az sosem volt az én világom, tehát én nem kezdtem el lázadozni, nem kezdtem el visszapofázni, mint a legtöbb átlagos kamaszgyerek én csak elvoltam és ugyanaz volt az az úgymond tudatos személyiségem volt, mint amit gyerekkoromtól kezdve tartottam...) Értékrendem, felfogásom mindig is a helyén volt, de később rádöbbentem szomorúan konstatálva, hogy sem a túlzott maximalizmus (tökéletességre törekvés), sem az ún. értékrendjeim szart sem érnek egy olyan világban, ahol az ilyen túlzott áldott jószívű, érzékeny embereket eltapossák aztán jött egy katt és elkezdtem unni az egészet, nem változtam drasztikusan, de inkább felvettem a totálisan unott, pókerarc pofát és minden fél szememmel azon vagyok, hogy az embereket megfigyeljem mi vezérli őket, elkezdtem agyalni, filozofálni és egyebek...később 18 éves koromtól már nyitottabb voltam hiszen onnantól, hogy nagykorú és elvileg cselekvőképes az ember onnantól már önmagára felel elviekben, nos onnantól legalább akkor mehettem el otthonról, amikor akartam és már nem volt megtiltva semmi sem, nyitottabb lettem (persze csak minimálisan), mindez hiába, mert azok a programok, amik mondjuk érdekelnek manapság nos mit tudom én egy billiárd a haverokkal az úgymond 3 havonta egyszeri alkalom az idő hiánya miatt. Bulikba egyáltalán nem megyek, bár volt, hogy többször is elmentem, nem jött be és, ha hívnak akkor sem megyek, mert nem az én terepem...tánccal, a túlzott zajjal ki lehet kergetni a világból olyan helyeken még beszélgetni sem lehet egy jót, mint mondjuk egy jó kis pl. egy palancsintázóban, ami nyugodt nem füstös hely ugyanakkor a célnak megfelel...Zárkózottságom és az úgymond belső félelmem az emberek felé mindig is megvoltak alapból ez az, ami nem változott egyszerűen ilyen melankólikus, mélabús alak vagyok, aki nem tud a bőréből kibújni a körülmények ehhez még rá is segítettek...Ehhez vagyok szokva, ha szerepekkel kellene álarc mögé bújnom akkor egy ideiglenesen pozitív és poénkodó egyént tudnék hozni, amúgy nem preferálom azt, hogy az ember elbújik önmaga személyisége mögé. Mindig annak a híve voltam, hogy Add önmagad, és, ha leugatnak és kikezdenek le kell szarni nagyívben...Különbség annyi, gyerekkorban, ha bántottak mondjuk kussban voltam, most meg azért ész érvekkel elbánok a primitív egyénekkel...persze csak akkor, ha nem jön elő ez a bizonyos ember fóbiám, vagy pánikroham, mert akkor nem tudok sajnos gondolkodni...

UI: Ja igen chhaya próbálkozni kell folyamatosan hallottam már ezeket a tanácsokat mindig, hogy NYISSAK és LEGYEK pozitív...folyton ezt kapom, ha meg is próbálkozom vele akkor sem jutok előrébb, mert ezek a dolgok ideiglenesen mennek...Most, hogy ott van nekem a sportélet (egyetlen dolog kb, ami leköt és éltet a hétköznapokon kívül), így valamelyest egy általam központosított átlagos életmódom van talán...barátnő dolog pedig a hagyható kategória, az megint más tészta, de ahogy mondtad más embernek is vannak problémái, csak éppen az a különbség, hogy régen szerettem segíteni az embereket lelkileg, mamár nem, mert a viszonzás nuku még akkor is, amikor nem is követelem ki...Vagy, ha kérek valamit nem családtagtól pl szart se kapok vissza...na erről ennyit, kicsit sok lett, de most fel vagyok pörögve:)