nincs egy normális lány, aki nem csak külsőleg hanem belsőleg is kibírható
-
#18991
Végülis igazad van sok mindenben. Nem azért járok ide, hogy valaki megmondja, mit kell tennem. Azért járok ide, mert az ittlévők közül nyilván többen éltek már meg hasonló helyzetet az életben, és kíváncsi vagyok, ők hogyan cselekedtek.
Vagyok annyira összetett, bonyolult és árnyalt személyiség, hogy képtelen legyek az xy által vázolt rajz mentén elindulni.
Az emberi viselkedésben vannak bizonyos, általános érvényű úgymond "döntések", amelyek 100 épelméjű emberből 99-nél ugyanúgy zajlanak le. De ezek a "döntések" vagy reaktív természetűek, vagy egy-egy olyan élethelyzetben kerülnek csak elő, amely egyszerűségénél fogva nem érhet fel mindahhoz, amiről itt beszélgetünk. A reakció nem tudatos folyamat, nem az analitikus elménkkel történő mérlegelés következménye.
Az emberi elme hihetetlenül összetett, és a nem reaktív természetű döntések annyira személyspecifikusak, összetettek, és olyan sokféle tényező befolyásolhatja őket, hogy szinte lehetetlenség megmondani, hogy egy-egy adott helyzetben, pl. egy párbeszéd során, de akár egy kezdődő párkapcsolatban mi is jár pontosan az ember fejében.
Ha elég erősen megütnek, fáj, és utána rosszul fogod érezni magad fizikailag is, és mentálisan is. Ez egy reakció, 100-ból 100 esetben ugyanígy fog lezajlani, minden egyes embernél. De ez egy olyan egyszerű folyamat, amit nem lehet összemérni a gondolkodó, érző ember analitikus elméjében zajló folyamatokkal.
Szóval még ha úgy is teszem fel a kérdést, hogy "szerintetek mit csináljak?", vagy hogy "szerintetek elrontottam?", akkor is csak tapogatózok, és nyilván senki véleményét sem fogom készpénznek venni, de természetesen minden véleményt megvizsgálok :)
Egyébként nem tudom ki mennyire emlékszik rá, de kb. egy éve írtam le ide, hogy én az a fajta ember vagyok, aki rohadt kevés örömet él meg az életben, és azt is kifejtettem, hogy szerintem mi lehet ennek az oka.
Pont tegnap néztem egy Robert De Niro interjút a jutyúbon, a Letterman show-ban szerepelt, most decemberben. Ez egy olyan amerikai talkshow, amely minden hétköznap megy odakint, és minden alkalommal világsztárok a vendégek, színészek, zenészek, vagy éppen politikusok. Szóval évek óta kerestem kifejezetten Letterman-es De Niro interjút, és nem értettem, hogy lehet az, hogy De Niro, az egyik legnagyobb még élő filmszínész nem szerepelt még a Letterman showban, pedig az összes hasonló kaliberű pályatársa szerepelt már. Van aki többször is. És amikor megláttam az arcát, és figyeltem a reakcióit, megértettem, miért nem szerepelt eddig.
Ki van égve a pali, mindent elért amit el lehetett, és még többet.
Nem kell neki Letterman show, se pénz, de még az sem, hogy megtapsolják, vagy díjakkal halmozzák el. Szarik mindenre, szinte képtelen örülni. Nagyon kevésszer látni mosolyogni vagy nevetni.
Hát én nem értem el sok mindent eddig, de hasonlóképpen érzek.
Annyi a különbség, hogy az én esetemben ez abban gyökerezik, hogy régen, amikor még igazán számított volna mindez, akkor nem kaphattam meg, amit akartam, elsősorban saját magam miatt.
Ma megkaphatok szinte mindent amit akkoriban nem, de már túl késő...viszont vágyom az örömet, a boldogságot.
Éppen azért ha van rá lehetőségem, és valaki tényleg felkelti az érdeklődésemet, nem szalasztom el az alkalmat, és cselekszem.
Mert tudom, hogy ebből az állapotból csak úgy kerülhetek ki, ha azt a szikrányi kis valamit, ami még számít az életben, képes vagyok megfogni.
Vagy ha megfogni látszólag nem is tudom, legalább megyek utána.
Én vagyok az, aki nem nevet, amikor a többiek igen. A többiek nem nevetnek (az a néhány kivétel akik viszont igen, na ők azok, akik számítanak), amikor én a saját szarkazmusomban tobzódva kurvajól érzem magam pár pillanat erejéig.
Szóval én innen indulok :)
Az ember integritása minden mást megkontráz. Ez akkor is így van, ha valamilyen belső kényszer hatására akaratod ellenére cselekszel.
Szóval olvasgatom a véleményeket, és kiértékelem őket.
Nagyon ritkán történt olyan, hogy pont úgy cselekedtem, ahogy azt valaki tanácsolta.