nincs egy normális lány, aki nem csak külsőleg hanem belsőleg is kibírható
-
#15063
Az én nagyapám szerény, csendes ember volt, pedig több nyelven beszélő, művelt, intelligens, vitéz rangot örökölt katona volt.
Az apám is alapvetően csendes ember volt, sokan mondták volna visszahúzódónak. Én talán még náluk is szerényebb és csendesebb voltam egészen sokáig, de mára teljesen megváltoztam. Annyira, hogy néha már félek is magamtól. Az elismerés, amiben a visszahúzódó embereknek ritkán van részük, nekem ma már nem igazán jelent sokat. Az, amiért 10-12 éve még sokat megadtam volna, de elérhetetlennek tartottam/éreztem (és a világ is igyekezett meggyőzni erről) ma mind az enyém lehet, és az enyém is, vagy az enyém volt. De ma már mégsem tudom ezt értékelni valamiért. Amikor a lányok először elkezdenek észrevenni, amikor mások rávilágítanak arra, hogy milyen jó is vagy ebben és abban, amikor saját kútfőből érsz el olyasvalamit, amit nagyon sokáig nem tartottál lehetségesnek...ezek mind az önbizalmadat növelik. Van, akinél ez sosem következik be. Ezek az emberek tele vannak visszatartásokkal, sosem konfrontálnak a problémákkal, a megoldandó dolgokkal, hanem inkább a háttérbe húzódnak, félelemből, vagy megalkuvásból, elzárkóznak a tapasztalatszerzés elől. Egészen sokáig én is ilyen voltam. Már régóta nem vagyok ilyen. Persze sok mindenen múlik az, hogy az ember képes-e túllépni a saját korlátain.
Én sokáig azt hittem, sosem lesz normális életem. És bár az életem még mindig nem normális, legalább élem azt. Sok mindenből maradtam ki fiatalabb koromban, de egy idő után úgy éreztem, nem tudok elviselni több elvarratlan szálat. Ma 27 éves vagyok, túl vagyok több év iszonyat csúszáson, drogozáson, piáláson, elképesztő szerelmi ügyeken, és biztos vagyok benne, hogy ennek sosem lesz vége. De mégsem vagyok boldog, pedig végre igazán élem is az életet. Az én esetemben a visszahúzódás olyan mértékű volt, hogy elértem egy holtpontot, amikor döntenem kellett, hogy vagy depressziót, a befordultságot és a biztos halált választom, vagy tükéletesen az ellenkezőjét csinálommindannak, amit addig csináltam. Talán éppen ezért kevés örömet élek meg az életben, mert igazából azokat a dolgokat pótlom be, amelyeket kihagytam fiatalabb koromban. Az érzelmeim elég szélsőségesek, iszonyatosan szentimentélis vagyok. Nem tartok vissza semmit. Néha úgy érzem, bosszút akarok állni a világon, és csak ez hajt előre. Furcsa dolog ez.