-
Sziva Balázs #515 Amúgy itt egy leírás a filmről, a zsindex kultúrális rovatából:
100% magyar – Dokumentumfilm a nemzeti rockról
Kevés magyar dokumentumfilm-rendezőnek volt valaha akkora mázlija, mint Kriza Borinak. Amikor 2006 elején elkezdte forgatni Dübörög a nemzeti rock című, a Romantikus Erőszak mindennapjait bemutató filmjét, fogalma sem lehetett arról, hogy néhány hónapon belül a Parlament előtt a tüntetők hangszóróiból az együttes számai is szólni fognak. Azt viszont zseniálisan érezte meg, hogy távol a kereskedelmi rádiók, de még a magyar alternatív színtér világától is, egy olyan zenei szubkultúra erősödött meg, amelyet utálni ugyan lehet, izgalmasságát tagadni viszont nehezen.
Vannak témák, amelyekről kifejezetten hálás dolog dokumentumfilmet készíteni, és az ifjúsági szubkultúrák jellemzően ilyenek. A Woodstock filmtől az Extázis héttől tízig-ig számtalanszor sikerült remekül megfogni, ahogy fiatal, tettre kész és naiv zenészek és rajongóik hogyan esznek, isznak és alszanak. A Dübörög a nemzeti rock hetven perce abszolút méltó utódja a nagy elődöknek, és bár a mezőny elég gyér, simán ott a helye minden idők legjobb magyar popkulturális dokumentumfilmjei között. Nem fogják a Westendben vetíteni és a tévék sem játsszák majd rongyosra, de akit egy kicsit is érdekel a popzene, a fiatalok vagy hát izé, Magyarország, az tegyen magának egy szívességet, és valahogy nézze meg.
A Romantikus Erőszak közel egy évét végigkövetve messze a legérdekesebb tanulság, hogy bár itt a szereplők turulokat tetováltatnak magukra, a szerb nagykövetség elé mennek Trianon ellen tüntetni, és nagyon a szívükön viselik a palesztin nép sorsát, szubkultúrájuk mennyire ugyanazok a jól ismert szabályok szerint működik, mint minden szcéna, amelyben a mainstreamből kivetett, vagy attól szándékosan elkülönülő fiatalok a saját világukat építhetik fel. Van itt karizmatikus, jó kiállású és izgalmas frontember (a filmben főszerepet kapó Sziva Balázs énekes), a szálakat a háttérből mozgató, idősebb menedzser (G. Kirkovits István, az egykori Pannon Rádió egykori műsorvezetője), a végletekig lelkes koncertszervező (az azóta már az egész ország által megismert Budaházy György), a fiúk körül zsongó lányok, a tehetségesebb fiúkat követő sokkal kevésbé tehetséges fiúk és az elvakult rajongók (a film csúcspontja, amikor Sziva Balázst a Magyar Sziget backstage-ében házi készítésű pálinkával kínálják a délvidéki fanok).
Ez a nemzeti rock nevű valami elég furcsa képződmény, és megértéséhez nem árt a történelmi alapokkal tisztában lenni. Az eredetileg jamaikai kulturális hatásra formálódó angol ős-skinheadek egy része a hetvenes évek végi punkrobbanás után fokozatosan jobbra tolódott, majd hamarosan összetalálkozott a különböző focihuligán csoportokkal és szélsőjobboldali politikai szervezetekkel. A skinheadek által kedvelt zenei stílus, az oi, amely eredetileg inkább a foci, a sör és a balhé szeretetéről szólt, így fokozatosan politikai töltetet is kapott. A kopaszok azonban egy idő után rájöttek, hogy punk-alapú, és így a néger rockandrollra és bluesra visszavezethető zene fajilag meglehetősen tisztátlan, és az ekkor már az egész világon népszerű mozgalom új ritmusokat és dallamokat kezdett keresni a töretlenül árja szövegek mellé. Így jöttek létre olyan furcsa szerzetek, mint az atmoszférikus nemzeti szocialista black metal (NSBM), vagy a hajukat megnövesztő, lóra pattanó és szövegeikben a kereszténység előtti Európát dicsőítő egykori skinheadek.
A Dübörög a nemzeti rock tökéletesen mutatja be, hogy Magyarországon hol is tart ez a folyamat. A nyolcvanas évek úttörői, a kezdetek kezdetén még a punkokkal együtt harcoló együttesek, a Mos-oi és az Oi-kor után a kilencvenes években a magyar skinheadek is elkezdtek fokozatosan távolodni a rocktól. Egyre kevesebb volt a Martens-bakancs és egyre több a rovásírás, a zenében pedig megjelentek a hagyományos magyar népzenei elemek. Ma a Romantikus Erőszakban még mindig bőven vannak nagyon rövid hajú fiatalok, viszont a hangszerek közt már ott a duda, a hegedű és a tilinkó is.
A látványos útkeresés ellenére az együttes messze akkor a legjobb, amikor a legközelebb marad az oi-hoz, a 100% magyar például a műfaj nagy klasszikusának, a Cock Sparrer England Belongs To Me-jének méltó magyar utóda. Egyszerű, darálós rockandroll, egyszerű, hatásos, még a legmegátalkodottabb Népszava-olvasó által is nehezen kifogásolható, focimeccsek unalmas perceiben kiválóan ordítható szövegekkel. A magyar múltból merítő számok ennél lényegesen gyengébbek, az amerikai-ír Dropkick Murphys kocsmapunk-együttes fel is tűnik az egyik tag pólóján, és a párhuzamok elég nyilvánvalóak is.
A szemmel láthatóan fillérekből forgatott filmben hibát bőven lehet találni, de alig több, mint egy órában egy pillanatig sem unalmas. A szereplők magánéletéből többet is be lehetett volna mutatni és néhány kényelmetlenebb kérdésen is rugózhatott volna még az interjúkat is jegyző Kriza Bori, bár persze az is világos, hogy ha a készítők megpróbálnak mindenbe belekotnyeleskedni, a film valószínűleg nem is készülhetett volna el. Viszont így is maradtak lebilincselő részek bőven, a felvételek a Magyar Szigetről, az erdélyi turnéról és a különböző koncertekről egyaránt egy olyan szubkultúrát mutatnak be, amelyet a kívülállónak nincs sok esélye máshogy megismerni. Amikor pedig a két mosolygós skinhead elmeséli, hogy ők bizony országos körözés alatt álltak, mert a kilencvenes évek elején laposra verték a magyarországi Amnesty International vezetőjét, az olyan erős pillanat, amilyen csak nagyon kitartó és a tárggyal (alannyal!) nagyon jól bánó dokumentumfilmesek kamerája előtt történik meg.
Hiába néhány tag – köztük az énekes lány eléggé őszintének tűnő – tiltakozása és elhatárolódása, a Romantikus Erőszak szövegei és koncertjeik hangulata tartalmaznak olyan elemeket, amelyektől a magyarország lakosság jó részének hátán okkal futkos a hideg. Ugyanakkor még a 2006. szeptemberi-októberi budapesti események után is világos, hogy ez a zene (meg a nemzeti rock mozgalom többi élharcosáé, a Kárpátiáé és az Ismerős Arcoké) pont annyira nem lesz semmiféle igazi forradalom háttérzaja, mint a távoli unokatestvér, a szintén rendkívül nagyszájú punk.
Az viszont már most látszik, hogy a nemzeti rockban bőven van még fejlődési lehetőség. A dokumentumfilm forgatása óta már bemutatkozott Sziva Balázs új együttese, a U2-lágyságú, klipileg abszolút Viva-kompatibilis Hungarica. Innét már teljesen hiányoznak az érdes szövegek és a lelátó hangulata, cserkész-táborokban ideálisan dalolható lesz szalonnasütéskor. A nemzeti rock legpopulárisabb együttese, a Kárpátia már ma is ezreknek koncertezik, és a következő években biztosan csak népszerűbb lesz a műfaj. Ha egy szubkultúrát teljesen kizárnak a mainstreamből, csak vonzóbb lesz a fiatalok számára. A Dübörög a nemzeti rock pedig kiválóan mutatja meg, hol tartott ez az egész, amikor még nem játszotta a Viva. Mert hogy valamilyen formáját fogja, arra van egy fogadásom.