Irodalmi alkotások, melyek érdemesnek, hogy megőrizzük az utókornak
-
#24
lehet hogy hosszú, ha valóban az, elnézést érte! ezt én írtam, remélem elnyeri a tetszéseteket ^^
Titokzatos kislány
Egyszer, az egyik pénteki és az azt következő napokon igen érdekes dolog történt meg velem. Minden az iskolámban kezdődött. Lassan vége volt már a tanításnak, a gyerekek mind kezdtek hazaszállingózni. Én és két osztálytársam egyik beteg barátunkhoz indultunk, hogy megnézzük, kell-e valamit segíteni neki. Ahogy kiléptünk a suli főbejáratán, két kislány rohant el előttünk. Elmosolyodtam és indultam volna tovább, csakhogy jött még egy kislány, aki elbotlott és rám esett, de úgy, hogy mindketten elestünk. Szerencsére a fiúk ezt nem vették észre, hisz már ők az udvaron is kívül voltak. A kislány azonnal felpattant, én viszont nehézkesebben. Miután ez is sikerült, odanyögtem neki, hogy vigyázhatna egy kicsit jobban is, aztán elmentem. Az osztálytársaim kint vártak a falnál: vicceket meséltek egymásnak, amibe az úton engem is beavattak volna, de nem tudtam koncentrálni. Végig a kislány járt a fejemben, hogy talán túlságosan is szigorú voltam hozzá. Azt a tekintetet viszont látni kellet volna, ahogy rámnézett azzal az üveges, óriási kék szemével. Miközben ezen agyaltam, a többiek elrohantak a buszmegálló felé, mivel jött a busz. Én is elkezdtem futni, éppen hogy elértem. A járművön megbeszéltem magammal, hogy biztosan sajnálta, csak megrémülhetett szegény, mivel csak 6-7 éves lehetett és ilyen korban a gyerekek igencsak félénkek. Mikor odaértünk Péterhez nem volt otthon senki. Kopogtunk, csöngettünk, sőt, még dörömböltünk is, de semmi. Vártunk egy darabig, de hiába. Nem történt semmi. A házból nem hallatszott semmi nesz és nem is jött haza senki, így elindult mindenki hazafelé. Én mentem elsőnek a lifthez. Ahogy megláttak hátulról a fiúk, mert eddig én voltam mindig hátrébb, Attila így szólt: - Zsolt, ki van nyílva a táskád! - Oh, köszi -léptem be a liftbe, ahol megnyomtam az ’F’ gombot. Az ajtó bezárult és én indultam is a földszint felé, közben becipzároztam a táskámat. Mikorra kiértem a szabadba, eleredt az eső. A nagy zuhatagban elvánszorogtam abba a buszmegállóba, amelyik az iskolám felé vezet, mivel én a sulival szemben lévő házban lakom. Ahogyan leszálltam a buszról, dermesztő dolgot láttam: a kislány még mindig ott állt: biztosan várt valakit. Gyorsan beosontam a házunkba. Úgy tűnt nem vett észre. Mikor beléptem a szobámba elkezdtem tanulgatni, hogy hétvégén ne legyen semmi házi feladatom hétfőre és keddre, aztán ledőltem, mert hulla fáradt voltam. Szombat reggel a madarakra ébredtem. Gyorsan felöltöztem, felvettem a görkorimat és kimentem vele az utcára egy darabka sajt kíséretében. Elindultam az utcán. Elég gyorsan mehettem, mert a levegő csak úgy süvített körülöttem és a kép is elmosódott. Ahogy száguldottam, egy kislány jött ki az egyik ház kapujából. Az a kislány volt az! Fékeztem, de nem volt elég hatásos a műveletem, de szerencsére ő észrevett és hátraugrott. Mikor megálltam és megfordultam, az édesanyja hangosan lecseszett azért, hogy nem tudok vigyázni másokra. Én halkan bocsánatot is kértem. Abban a pillanatban a kislány berohant a házba. Én elköszöntem és most már lassabban, de nyugtalanul indultam tovább. Úgy 10 órára értem haza. Levettem a futóműveimet és berohantam a szobámba. Egyre jobban érdekelt az a kislány. Féltem tőle. Még mindig a tekintete bántott… Vasárnap egyedül indultam el az utcánk végében álló közértbe kenyérért. Meglepően sok ember volt arrafelé. Sokan voltak, akik nekem jöttek! Nem tudom miért. Talán híre kelt, hogy majdnem elütöttem a kiscsajt. Ahogyan mentem, egyszer csak megdermedtem. A kislány lépett hozzám. Rám meredt azzal a gyönyörű, de riasztó szemével, száját lefelé facsarta. Nagyon megrémültem. Még csak kétszer találkoztunk és mindannyiszor történt valami baj velünk. Nem akartam, hogy az átok lecsapjon újra. Kezdtem elgondolkozni magamon, hogy ez már az őrület határa és csak egy kislány miatt, aki nem tehet semmiről. Egy másodperc sem kellett, elrohantam abban a pillanatban. Ahogy futottam, néha hátra-hátra néztem: a kislány ott állt és integetett öt kis ujjacskájával. Hazarohantam. Otthon édesanyám kérdezte, hogy a kenyérrel mi van. - Nem volt. Elkapkodták az emberek –hazudtam. Ledőltem az ágyamra és vártam. Miután ezt meguntam leültem a számítógép elé és internetezni kezdtem, utána olvastam és tanultam egy szóbelit. Mikor leszállt az este, megcsináltam az esti tennivalóimat és lefeküdtem. Hétfőn reggel felkeltem, felöltöztem és bepakoltam az iskolatáskámba, megreggeliztem. Negyed nyolckor gondoltam azt, hogy indulnom kéne az iskolába, habár semmi kedvem nem volt hozzá. Mikor kinyitottam az ajtót, elszörnyedve vágtam befelé. A kislány állt ott. Én a kukucskálón keresztül figyeltem őt, s közben kikiabáltam: - Tűnj el! Nem akarlak látni! TŰNÉS! De ezzel csak mégjobban ösztönöztem arra, hogy maradjon. Ő pontosan tudta, hogy mit csinálok éppen akkor: a kukucskálót bámulta rettenetes szemeivel. Hosszú másodpercek teltek el, mikorra megnyugodtam. - Mit akarsz? Miért nem hagysz végre békén? –nyitottam ki az ajtót. A kislány csak állt és nézett rám. Egyszer csak felcsillant a szeme és a kis táskájában elkezdett matatni: - Békén hagylak. Nem bántalak, ne félj! Csak ezt hoztam vissza –s ezzel az utolsó mondat kimondásával előhúzott egy könyvet. A biológia tankönyvemet. - Egész hétvégén ezt kerestem! Hol találtad meg? Hogyhogy nálad volt? - Amikor nekedrohantam, akkor ez kiesett a táskádból. Már rég odaadtam volna, de te mindig elrohantál. Sajnálom. - Semmi gond. Én sajnálom. Csak tudod már féltem tőled és magamtól is –mosolyodtam el. Erre már a kiscsaj is elmosolyodott. - Hogy hívnak? –kérdeztem. - Petra –s ezzel elrohant, be az iskolába. - Köszönöm! –kiáltottam utána, de szerintem már nem hallotta…