A magyar nyelv/nyelvtan úttörői
-
#1650
Nem tartasz ugyanott - a szabályok alapján látható, hogy semmi nem indokolja az egybeírást (nem elválaszthatatlan kapcsolat, szemben a "tű sarkú"-val), mégis sokan megteszik, mert nekik úgy tűnik jónak.
Az pedig már eldönthetetlen kérdés, hogy a szabályzat mennyire idomuljon a közízléshez. Az iskolákban természetesen fordítva próbálják meg, ráerőltetnek a diákokra egy elavult szabályrendszert, minden körülmények között. Pedig a helyesírási szabályzatot inkább illemtankönyvként lenne érdemes kezelni, ha olyan helyre írsz, ahol elvárják a "helyes írást", akkor követed (jelen esetben két szóban írod, ha hivatalos levélről, szakdolgozatról van szó), egyébként pedig úgy használod írásban is a nyelvet, ahogy neked kényelmes, tetszik, és ahogy az adott környezetben elfogadott (nem ugyanúgy öltözöl egy állásinterjúra, és sörözésre a haverokkal). Pont ezért emeltem ki azt, hogy ki-ki a saját nyelvérzékére hagyatkozik, mert nem hivatalos közösségben úgy írsz (és úgy beszélsz), ahogy az a környezet elvárja.
Persze ez a nehezebb feladat, hogy megtaláld, megismerd azt a szabadságot (szabadosságot), amit a szabályzattól eltérve megengedhetsz magadnak úgy, hogy még ne állítsanak pellengérre / ne ugorjanak neked az önjelölt nyelvtannácik.
Apropó nyelvi illemtudás: ez részben természetesen jön - családon belül használod (a lentiek alapján) a "tudi", "futi" szavakat, iskolai, munkakörnyezetben valószínűleg nem, mert jobban odafigyelsz a "nyelvi illemre". Egy egyetemi szaktársam egy Szeged melletti kis településről származott, gyönyörű ö-ző nyelvjárást használt - kb. másodévtől, mert amíg nem ismert meg néhányunkat közelről, és nem lett fesztelen a környezetünkben, addig automatikusan visszaváltott az akadémiai jellegű kiejtésre, mert idegenek előtt másképp viselkedünk (akkor bukott le először, mikor hallottuk telefonálni édesanyjával, és közölte vele, hogy "megyök haza").