Makszim Gorkij - DANKO SZÍVE

»Élt hajdanában a földön egy törzs. Három oldalról járhatatlan vadon vette körül táborát, a negyedik oldalon puszta terült el. Vidám, erős, merész emberek voltak. Egyszer nehéz idők köszöntöttek rájuk: valahonnan más, idegen törzsek bukkantak elő és a rengeteg mélyébe kergették az őslakókat. Ott csak mocsár volt és homály uralkodott, mert ez ősrengeteg volt, a fák ága olyan sűrűn egymásba fonódott, hogy rajtuk keresztül nem lehetett látni az eget és a nap¬sugarak is alig tudtak utat törni az ingoványig a sűrű lombokon át. De amikor a napsuga¬rak mégis rávetődtek a mocsár vizére, onnan olyan bűzös pára szállt fel, hogy egyre-másra hullottak el tőle az emberek. Ekkor sírva fakadtak a törzs asszonyai és gyermekei, az atyák pedig gondba merültek, és bánat szállt rájuk. Ki kellett törni ebből a vadonból, de erre csak két út nyílott: az egyik - visszafelé, ahol most az erős és ádáz ellenség tanyázott; a másik - előre, ahol faóriások álltak, amelyek hatalmas ágaikkal szorosan átölelték egymást és bütykös gyökereiket mélyen a mocsár ragadós iszapjába bocsátották. Ezek a kőkemény fák némán, mozdulatlanul álltak nappal, a szürke homályban, és még szorosabban tolultak az emberek köré esténként, amikor fellobbantak a máglyák. És ezeket az embereket éjjel-nappal, mindig úgy szorongatta a sötétség kemény gyűrűje, mintha össze akarta volna roppantani őket, mert ők a végtelen pusztához szoktak hozzá. Még szörnyűbb volt, amikor csapkodta a szél a fák koronáját és az egész vadon oly tompán zúgott, mintha fenyegetőzött és halotti éneket zengett volna az emberek fülébe. Ám ezek mégis erős és bátor emberek voltak; élethalálharcra indultak volna amazok ellen, akik egyszer legyőzték őket, de nem volt szabad elpusztulniuk a küzdelemben, mert szent titkokat őriztek és ha kipusztultak volna, a szent titkok is elvesztek volna velük. Ezért hát csak vesztegeltek és tanakodtak a hosszú éjszakákon át, az erdő tompa zúgása közepette, a mocsár dögletes, bűzös párájában. Üldögéltek búsan, a máglya vetette ár-nyak meg nesztelen táncot jártak körülöttük, de úgy rémlett, mintha nem az árnyékok táncol-nának, hanem az erdő és az ingovány gonosz szellemei ujjonganának... Az emberek csak üldö-géltek, töprengtek. De semmi - sem a munka, sem a nők nem szipolyozzák úgy ki a férfiak lestét-lelkét, ahogy a gond... Félelem kapott lábra közöttük, bilincsbe verte izmos karjukat, félelmet ébresztettek az asszonyok is, amint zokogtak a bűztől elpusztultak teteme felett és siratták az élők sorsát, akiket gúzsba kötött a rémület - és gyáva szavak kaptak szárnyra az erdőben; először csak restelkedő, halk hangok, aztán mind hangosabbak és hangosabbak... Már-már az ellenség színe elé akartak járulni, hogy ingyen felkínálják neki szabadságukat, mert most már - miután megrémítette őket a halál - senki sem félt többé a rab élettől... De akkor ott termett Danko és egyszál maga megmentette mindnyájukat.«
Az anyóka nyilván nem egyszer regélt már Danko lángoló szívéről. Éneklő hangon szavalt. Rekedtes, tompa hangja világosan elém festette a zúgó rengeteget, amelynek közepén a szeren¬csétlen üldözöttek elhullottak a mocsár dögletes leheletétől.
»Délceg legény volt Danko: egy hús, egy vér velük. A daliák mindig merészek is. Azt mondja pajtásainak:
- Töprengéssel nem lehet félrehengeríteni a sziklát az útból. Aki semmit sem csinál, annak nem változik meg a sorsa. Minek tékozoljuk erőnket bánatra, meddő töprengésre? Talpra le¬gények, gyerünk a vadon sűrűjébe, vergődjünk át rajta, annak is csak vége van valahol - hisz a világon mindennek van vége! Rajta hát! Gyerünk!
Ránéztek és látták, hogy ő a legderekabb mindnyájuk között, mert szemében roppant erő és eleven tűz ragyogott.
- Vezess bennünket! - mondották. És ő élükre állt...«
Az öregasszony hallgatott egy darabig, a sztyeppbe nézett, ahol mind feketébbé sűrűsödött a sötétség. Danko lángoló szívének szikrái valahol a messzeségben lobogtak és kék égi virágok-nak tetszettek, amelyek csupán egy szempillantásra nyílnak ki.
»Danko élükre állt. Mindnyájan egy szívvel-lélekkel követték, mert hittek benne. Nehéz volt ez az út! Mindent homály borított és az ingovány lépten-nyomon kitátotta poshadt szagú, mo-hó torkát, hogy embereket nyeljen el, de meg a fák is hatalmas falként torlaszolták el az utat. Gallyaik egymásba fonódtak; mint a kígyók, nyúltak gyökereik mindenfelé. Minden lépésért véres verejtékkel fizettek azok az emberek. Sokáig vonultak... Egyre sűrűbb lett a rengeteg, és egyre fogyott erejük! Ekkor zúgolódni kezdtek Danko ellen; azt rebesgették: kár, hogy ez a tapasztalatlan ifjú a törzs élén vaktában nekivágott a bizonytalannak. De ő csak haladt előttük fürgén, derűsen.
Egyszer azonban vihar tört ki az erdő felett; tompán, fenyegetően zúgtak a fák. És ekkor olyan sötét lett a vadon, mintha egyszerre odagyűlt volna minden éjszaka, ahány csak volt a világon, amióta ez a rengeteg keletkezett. A piciny emberek a nagy fák között, félelmes mennydörgés közepette vonultak tovább. A faóriások ide-oda hajlongtak, recsegtek, dühös dalokat zúgtak, a fák koronája felett cikázó villámok pedig hideg kék fénnyel világították meg az erdőt egy-egy pillanatra; ahogy felvillantak, sebesen tova is tűntek, csak az embereket rémítgették. A villá¬mok hideg fényében szinte megelevenedtek a fák és a sötétség tömlöcéből menekülő emberek köré tárták hosszú, redves karjukat, sűrű hálóba gabalyítva őket, hogy ne mehessenek tovább. Az ágak homályából meg sötét, hideg rém figyelte a vonulókat. Nehéz volt az út és a kimerült emberek elcsüggedtek. De restelltek beismerni gyengeségüket és ádáz dühükben Dankóra vetették magukat, arra a férfira, aki élükön haladt. Korholták, hogy nem ért a vezetéshez! Úgy biz’ a’!...
Megálltak és az erdő diadalmas zúgása közepett, a reszkető homályban, fáradtan, mérgesen ócsárolták Dankót.
- Semmirekellő bajkeverő vagy! Vezetsz az orrod után és már agyonkínoztál bennünket; no de az életeddel lakolsz érte!
- Ti kértétek: „vezess!” és én vállaltam is a vezetést - kiáltotta Danko és bátran kifeszítette mellét. - Bennem megvan a bátorság a vezetéshez, ezért is álltam a törzs élére! De ti? Mit tettetek ti, hogy segítsetek magatokon? Ti csak botorkáltatok és nem tudtátok hosszabb útra megőrizni erőtöket! Csak vánszorogtatok, ténferegtetek, akár a birkanyáj!
De ezekre a szavakra csak még jobban feldühödtek.
- Meghalsz! Halállal lakolsz! - üvöltötték.
A vadon egyre zúgott-mormogott, mintha tódítani akarná a fenyegető kiabálást, a villámok meg cafatokká hasogatták a sötétséget. Danko azokra tekintett, akikért vállalta ezt a roppant feladatot és azt látta, hogy azok olyanok, akár a vadak. Sokan vették körül, de egyetlen arcon sem látott szemernyi hálát sem; ezektől ugyan hiába remélt irgalmat. Ekkor megfájdult szívé-ben a méltatlanság, de tüstént el is fojtotta a szánalom: szerette az embereket, és az ötlött eszé-be, hogy őnélküle biztosan elpusztulnak. És íme, fellángolt szívében a vágy, hogy megmentse, kivezesse őket a könnyű útra, és ekkor fellobbant szemében e hatalmas tűznek sugara... Azok meg ennek láttára azt hitték, hogy Dankót elöntötte a méreg, ezért gyulladt olyan vakító fény a szemében: és résen álltak, mint a farkasok, azt várták, hogy majd birokra kél velük, és még szorosabb gyűrűt vontak köré, hogy annál könnyebben megragadják és agyonverjék. De ő már átlátott szándékukon; ettől még vakítóbban fellángolt a szíve, mert fájóan elszomorította e szándék.
A vadon meg egyre zengte zord énekét, dörgött a menny és ömlött a zápor...
- Mit tegyek az emberekért? - kiáltotta Danko és túlharsogta még az égzengést is.
És kezével hirtelen feltépte mellét, kiszakította belőle szívét és magasra emelte feje fölé. Vakí-tóan lángolt a szív, akár a nap, még a napnál is vakítóbban, és elnémult a rengeteg, amelyet fénnyel árasztott el a végtelen emberszeretet lobogó szövétneke: fényétől szétfoszlott a homály és - valahol a vadon mélyén, reszketve - az ingovány falánk torkába hullt. Az ámuló emberek pedig kővé meredtek.
- Gyerünk! - kiáltotta Danko és előre, a helyére rohant: magasra tartotta lángoló szívét és azzal világította meg az embereknek az utat.
Azok megbűvölten eredtek nyomába. Ekkor az erdő ismét zúgni kezdett, csodálkozva rázták koronájukat a fák, de a rengeteg moraját elnyelte a rohanó emberek dübörgése. Mindannyian gyorsan és merészen futottak, mert a lángoló szív csodás látványa magával sodorta őket. Most is elpusztult egynéhány, de jajszó és könny nélkül pusztult el. Danko meg mindig elöl haladt, és lángolt a szíve, egyre lángolt!
Most hirtelen szétvált előtte a vadon, szétvált és mögötte maradt, némán, tömören. Danko és az emberek egyszeribe a napfénynek, az esőmosta tiszta levegőnek tengerébe merültek. Vihar dúlt - ott, mögöttük, az őserdő felett, de itt már ragyogott a nap, pihegett a sztyeppe, gyémánt¬har¬mat tündökölt a pázsiton, és a folyó híg aranyként csillogott... Estére járt az idő, és a le¬nyug¬vó nap sugarai olyan vörösre festették a folyót, mint a Danko feltépett melléből forró sugárban kibuggyanó vér.
Danko, a vakmerő, büszke hős egy pillantást vetett maga elé a puszta távolába - boldog pillan-tást a szabad földre és büszkén felkacagott. Aztán leroskadt és - meghalt.
A dús reményű, boldog emberek pedig nem vették észre halálát és nem látták, hogy Danko holtteste mellett még mindig ott lobog bátor szíve. Csak egy óvatos ember vette észre és mert félt, hogy a láng valami kárt okoz, rátaposott a büszke szívre. Ekkor a szív ezer szikrát vetett és kihunyt...
Nos, innen erednek a puszta kék fényei, melyek mindig vihar előtt bukkannak elő!«

Mire az öregasszony végére ért a gyönyörű mesének, a pusztán ijesztő csönd támadt, mintha a sztyeppét is elbűvölte volna a vakmerő Danko ereje, aki lángra gyújtotta szívét az emberekért és meghalt, anélkül, hogy bármely jutalmat is kért volna tőlük. Izergil elszunnyadt. Rátekin¬tet-tem és az jutott eszembe: vajon hány regét és emléket őrzött meg memóriája. És eszembe jutott Danko nagy, lángoló szíve, meg az emberi képzelet is, amely már oly sok szép és meg¬kapó regét szült.
Feltámadt a szél és a condrák alól előtárta a mind mélyebben alvó Izergil anyó összeaszott mellét. Betakargattam a vén testet és magam is végignyúltam mellette a földön. Csendes volt a puszta és sötét. Az égen még mindig lassan, unottan kúsztak a felhők, és tompán, búsan zúgott a tenger.

Makai Imre fordítása