Informatika és tudomány

  • aqspd
    #196
    Visszaemlékezések I


    A világháború utáni világ szülöttje vagyok. Édesanyám parasztlány volt, ennek ellenére büszke családban nőhettem fel. Édesapámat a háború utolsó napjaiban hívták be, és valahol a lövészárokban lelte halálát. A világháború után az emberek csak bízni tudtak. Bízni abban, hogy majd egyszer jön egy új világ, ami nem tűri majd el az ilyen szörnyűségeket. Ám tévedtek. A világháború utáni idők még jobban megviselték a társadalmat, óriási szegénység és nyomor. Sajnos mi is ennek lettünk áldozatai…

    1945. május 8.. Ez a nap minden európai számára egy lépcsőfokot jelentett ahhoz a bizonyos jobb világhoz. Az eltelt hat év csak visszalépéseket eredményezett, de most, talán… Én magam ezen a napon láttam meg a napvilágot, ezért is tekintettek rám úgy, mint az új világ hírnökére. Bolondok! Mintha legalábbis ezek lettek volna első szavaim: Az új világ hamarosan elkövetkezik, csak bíznotok kell benne. Csecsemőkoromról nincsenek emlékeim, de abban biztos vagyok, hogy szegényen éltünk. Habár kilétem végett gyakran kaptunk adományokat, de ezekből nem lehetett megélni. Már öt évesen is dolgoztam: vizet hordtam az öregeknek. A falu végén lakott egy bolondnak tartott öreg, akihez naponta jártam megetetni az állatait. Ő maga olyan szegény volt, mint édesanyám, ezért nem tudott fizetni a munkámért. Nem mintha más adott volna igazi fizetést, de ő még egy fillért sem tudott adni. Édesanyám gyakran mondta, hogy inkább olyanhoz menjek, aki tud fizetni, semmint hogy éhen haljunk. Én persze nem hallgattam rá és minden nap átmentem hozzá. Ő állandóan a bocsánatomat kérte, amiért nem tudott fizetni. Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy senki sem fizet nekem, de ő hajthatatlan volt. Ettől kezdve minden munkám után mondott nekem egy történetet mesébe illő hegyekről, völgyekről. Utolsó meséje az első világháborúról szólt, másnap már holtan találtak rá. Ekkor már eljött az ideje az iskoláztatásomnak. Anyámnak nem volt pénze, de kénytelen volt valamit kitalálni. Végül is megoldást találtunk: édesanyám a tanárhoz jár majd takarítani és mosni, én pedig majd a háztáját tartom rendben. Mindketten tudtuk, vagy legalábbis sejtettük, hogy a tanár sokkalta többet kér és kap is, mint a többi gyerektől, de legalább tudtam tanulni. Az iskola kora reggel kezdődött, de nekem már éjjel fel kellett kelnem, hogy a tanárt friss víz várja, ha felébred. Persze minden nap maradt jó két órám az iskolakezdésig, de azt a tanár könyveinek olvasásával töltöttem. Ő erről tudott és nem is ellenezte. Délben az ebédszünetet a tanár baromfiának etetésével töltöttem, gyakran a tyúkoknak szánt magokból laktam jól. Ez okozta a ,,vesztemet”. Egyszer a tanár rajtakapott az ebédelésemen, és azonnal elküldött. Másnap elment a városból mondván: Tolvajokat tanítani nem az én dolgom. Ezután sorsunk rosszra fordult. A szomszédok és a városlakók elfordultak tőlünk, ezért el kellett költöznünk. Nem mentünk messzire. Édesanyám és a szívem mélyén én is megszerettem a környéket, a szántóföldeket, a gátakat, a házakat. Tízévesen édesanyám megbetegedett és képtelen lett a munkára. Magam kezeltem, de nem élte meg a tizenegyedik születésnapomat. Az orvos szerint tüdőbajban halt meg, ami a legtöbb esetben hazugság volt, de legalább megnyugtatta a rokonokat, hogy nem tehettek volna semmit. Nevelőszülőkhöz kerültem egy tanyára messze városomtól, édesanyám sírjától. Ekkor kezdtem észrevenni, hogy népem, nemzetem haldoklik. Országa szétszabdalva, joga eltiporva, kultúrája porig rombolva. A szovjetek ahol tudták, ott támadták hazámat, Magyarországot. Az állam számára minden reményt elvágtak. Aztán jött 1956…