Csillagok útján száll a magasban,
Vágtázik, süvít nagy haragban,
Messziről fénylik a Föld nevű bolygó,
Ide tart hát a négy pusztító.
Tűzgömb módjára,
Füstöt hagyva utána,
Elrepülnek a Hold mellett,
Tanúja Ő mindennek, mit a négy lovas tett.
Sápadtan fordítja el arcát,
Könnyek mossák sok-sok árkát,
Ráfagynak jégcsappá változva,
Délen szakállá tornyosulva.
...
Villanás töri meg a sötét éjszakát,
Félelem tölti el kisgyermekek arcát.
„Apa! Eljöttek értünk!
Ez a nap lesz a végzetünk!”
Nem kellett több szó sem, s szállt a harag nyomban,
Hiába imádkoztak volna a templomban.
Lángoszlopok seprik végig az apró falu utcáit,
A messzi űrből az apró pont, Napként világít.
Idefordítja a világ az arcát,
Műholdak pásztázzák a hamuval teli pusztát.
Szörnyként emelkedik a tér közepén a Háború,
A fél emberiség rá a tanú.
Elővonja kardját, megforgatja kétszer,
Ledöfi, szétrepeszti vele a földet.
Felszáll a porfelhő alakot formálva,
Szolgát teremt magának puszta hatalmával.
Könnyed mozgással emelkedik lábára,
Szemei forogva vadásznak dárdára,
Fákat tép ki egy közeli erdőből,
Hatalmas kezei, duzzadnak az erőtől.
Fegyverré lesz, mi kezébe akad,
Halál vár arra, ki feléje szalad.
Hátát kiegyenesítve kémlel a messzi tájra,
Áldozatot keresve vacsorájára.
Szemei hunyorognak, látja már az álmát,
Eljött az óra, hogy lerombolja Rómát.
Óriási lábai alatt beremeg a föld,
Messze jár már, nincs itt többé köd.
Áll a lélek, gyönyörködik tettén,
Porszemcsék akadnak fent, kemény testén,
Messzire néz, merre jár szolgája,
Vidáman gondol a mai lakomára.
![](\"http://www.media.sg.hu/forum/posts/2007_06/book_open.jpg\")
#179