pepii#60
"Röviddel Turner és Wilczek cikkének megjelenése után Pet Hut és Martin Rees, ugyancsak a Nature-ben, rámutatott, hogy a Világegyetemet elpusztító vákuumbuborék ijesztõ kísértetének megszületését gondatlanságból, maguk a részecskefizikusok idézhetik elõ. Az aggodalomra az ad okot, hogy az elemi részecskék nagyon nagy energiájú összeütközései - csupán egy pillanatra és a tér egy parányi tartományában - olyan feltételeket teremthetnek, amelyek kedveznek a vákuum elbomlásának. Ha egyszer viszont az átmenet bekövetkezett, akár csak mikroszkopikus méretekben is, akkor már nincs megállás, az újonnan keletkezett buborék hamarosan csillagászati méretûre duzzad. Vajon nem kellene-e erre való tekintettel korlátoznunk a részecskegyorsítók következõ generációjának teljesítményét?
Hut és Rees örvendetes biztatást adnak, mert kimutatták, hogy a kozmikus sugárzásban nagyobb energiák fordulnak elõ, mint amekkorákat a részecskegyorsítókban elérünk. Márpedig a kozmikus sugárzás nagy energiájú részecskéi évmilliárdok óta szakadatlanul bombázzák a Föld légkörében található atommagokat, anélkül, hogy kiváltották volna a vákuum bomlását. Ezzel szemben az is kétségtelen, hogy ha sikerülne a gyorsítók teljesítményét néhány százszorosára növelni, akkor olyan nagy energiájú ütközéseket kelthetnénk, amilyeneket a kozmikus sugárzás soha nem hoz létre a Földön. Az igazi kérdés persze egyáltalán nem az, hogy az igazi vákuum buborékja kialakulhat-e itt a Földön, hanem az, hogy létrejöhetett-e bárhol a megfigyelhetõ Világegyetemben, valamikor az õsrobbanás óta eltelt idõ alatt. Hut és Rees megemlíti, hogy roppant ritkán a kozmikus sugárzás két, nagyenergiájú részecskéje egymással szembe haladva összeütközhet egymással. Ilyenkor az ütközés energiája milliárdszorosa a földi részecskegyorsítókban szokásos energiákénak, ezért egyelõre nem szükséges elõvigyázatosságból korlátozni a gyorsítók teljesítõképességét."