Történetek, amik mindenkivel megesnek utazás közben
-
#317
Na igen. Ha mondjuk barátnőzik az ember, vagy efféle, maximálisan megértem a foglalást, amúgy tolerálom, de amikor már négyesével szórják meg a helyeket, és ezt tetézik azzal, hogy valami úri felsőbbrendűséggel és feltolt orral vakkantják oda, hogy "Foglalt." (miközben rád sem néz), na, olyankor - bár nem vagyok egy olyan alkat - csak a féltégla hiánya akadályoz meg abban, hogy erővel nem spórolva plasztikázzam át a baba kis arcát...
Nem tudom, hogy egyeseknek milyen fogalmaik vannak a tömegközlekedésről.
(Mellékesen, én minden reggel alapvetően "állóhelyhez" állok be [függetlenül attól, hogy az elsők között vagyok ott a várakozók közt reggel], mert nem kenyerem a balkáni "megölök mindenkit egy ülőhelyért"-stílus [pedig itt vidéken aztán van csorda-feeling izomból...], azt a félórát meg nem olyan hű de há végigállni. Holott - úgy tudom - , a bérletem csakugyanannyiba került, mint bárki másé.)
Ezzel kapcsolatban még azt bírom, amikor felengedek haverral magam elké mindenkit(!!! Nem vicc.), azon az alapon, hogy akinek jut ülőhely, üljön le, mi meg úgyis k*rvára mindegy, hogy hol állunk.
Szállnánk fel...
Hát az a sok balf... akarom írni, birka megáll a hátsó ajtóban.
Persze nekünk el kell jutnunk a Ziskolába, de ha hülyegyerek nem enged, akkor megoldjuk erővel. Átcsörtetünk az ajtónál álló tömegen, és átmegyünk a busz halálüres hátsó felére (a vicc az, hogy néha még ülőhely is van itt, csak büdös hátramenni); és ki a szarszemétszaralak? Hát természetesen mi, hogy "letaposunk mindenkit". ("Oppardon, ez még csak áttörés volt, a taposás holnap lesz, ha így tetszik folytatni...")
Mert az nem bűn, ha felszállásnál egymást préselik mindenhova (de úgy, hogy a sofőr nem tud bejutni a saját buszába!) de ha egyszerűen csak fel akarsz szállni az ajtón keresztül utolsóként, hogy Te is utazhass, elvégre a busz félig üres - na, akkor aztán balkáni paraszt vagy, semmi több.
[Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ha viszont egyszer már leülök, nem szívesen adom át a helyemet. Sőt. Az igazat megvallva, három év alatt négy végtagomon meg tudnám számolni, hogy összesen hányszor fordult elő, hogy felajánlottam valakinek a helyem. De itt már - sajnos, nem sajnos - én is úgy gondolom, hogy miért _pont_ én legyek folyton a mártírocska? Függetlenül attól, hogy persze, hogy nincs igazam; de reggel fél hétkor, három óra alvás után kómásan és fázva belesüppedve a távolsági busz kényelmes ülésébe ez vajmi keveset érdekel.]