Epikurosz#535
"Szóval szerintem ez a katolicizmusnak nevezett tákolmány menthetetlen úgy ahogy van."
No, még elcsámcsogok ezen a megjegyzéseden egy kicsit, mert látom másnaposak a topiktársak, nem nagyon bontakozik ki parázs vita.
Az, hogy egy vallási irányzat mikor hódít tért, és mikor szorul háttérbe ez egy roppant érdekes kérdés. Mindenesetre megfigyelhető egyfajta fejlődés vallásügyileg is a történelemben, de ahhoz, hogy megértsük ezt a folyamatot vissza kell mennünk a gyökerekig, vagyis az egyiptomi kályháig.
Én szentül meg vagyok arról győződve, hogy a vallás szorosan összefüg a társadalmi fejlődéssel, és lényegében egy-egy kor igényeinek megfelelően csiszolódik, de közben vissza is hat az illető korra és társadalomra. Eddig volt a marxista dialektika.
A primitív ember nyilván olyan dolgokat imádott, amelyektől félt, vagy amelyektől a jót kapta. Nem véletlen, hogy az első istenek - mert ugye több is van belőlük - általában állatokhoz kapcsolódnak, legtöbbször ragadozó állatokhoz. A tehén indiai tisztelete üdítő kivétel, és átvezet egy másik területre, éspedig azoknak az isteneknek a birodalmába, amelyeket nem a félelem miatt imádtak, hanem jótételük miatt: tűz, nap, víz, anyaság, termékenység. Megjegyzem, az istenek eme nemzedéke már a második generáció, a ragadozók voltak az I. generáció. Eljutott tehát az ember az absztrakcióig. Nagy lépés ez, ám!
Ekhnatonig aztán annyi isten van, mint égen a csillag. Hát, ezt nem véletlenül mondtam, mert maguk a csillagok is istenek, hisz az ég az istenek lakhelye. Szegény egyiptomiak, ha tudták volna, hogy csak a Tejútrendszerben 100 milliárd csillag van, ugyancsak bajban lettek volna, ha áldozniuk kellett volna ennyi istennek.
Hogy Ekhnatonban miért pattant el a húr, és állította azt, hogy csak egy isten van, ez máig rejtély. Én pszichológiailag közelítem meg a kérdést, és úgy sejtem, hogy elég durcás kiskölyök lehetett ifjúkorában, aki nem nagyon tűrte az ellentmondást, és félrehúzódva élt, sokat töprenghetett a világ dolgairól. Azt azonban kétlem, hogy mögötte nem állt senki. A történelem nem jegyezte fel tanítómestereinek nevét, de kellett lennie egy spiritusz rektora (ez nem az egyetemi elöljáró kedvenc pálinkája), aki elindította az úton. És most tessék nagyon figyelni: azon az úton miért is kellett elindulni? Azért, mert véleményem szerint megjelent a hatalomkoncentráció olyan igénye, amikor az égi birodalom hatalmi viszonyait összhangba kellett hozni a fáraó abszolút földi uralkodásával. Mivel az egyiptomiak szerint a földi világ az égi világ leképezése, nem volt rendben az, hogy a fáraó egyeduralkodó, de ott fent az égben számolatlanul nyüzsögnek az istenek.
Tehát két megoldás adódott: vagy demokratizálni a földi államot (a görögök, rómaiak később egy ideig ezt választották, amíg a katonai követelmények nem diktáltak más irányt), vagy abszolutizálni a mennyei államot is, mert az ellentmondás nem maradhatott fent.
(No, persze ez azért nem volt annyira áthidalatalan ellentmondás, mert Ekhnaton után is volt abszolút monarchia, többistenhit mellett, de tény, hogy egy főistennel.)
Ekhnaton - másik nevén Noferheperuré Uaenré, vagy egyszerűbben IV. Amenhotep - egyébként Kr.e. 1355-1337 között uralkodott, időben közel volt a zsidó Mózeshez, aki az egyistenhitet, az egyiptomiak vallásgyakorlásának egyéb kellékeivel (szent bárka<->frígyláda, Halottak Könyve, mint szent könyv <-> Biblia stb.) együtt szépen lekoppintotta, és végülis nekünk, az utókornak átmentette (a babiloniaktól lekoppintott egyéb értékek mellett).
Mózes tehát Ekhnaton örökségére támaszkodott, utána több, mint ezer évvel Jézusnak tulajdonképpen nem sok dolga volt e téren (ki is jelenti egyébként: Nem megcáfolni jöttem a törvényt, írást, hanem megerősíteni), hanem társadalmilag volt az a nagy dobása, hogy Spartacus száz évvel előtte lezajlott rabszolgalázadásának leszűrte az elméleti konzekvenciáit, és meghirdette az emberek egyenlőségét, persze csak Isten előtt (ez itt a csavar! :-), mert azért a császárnak továbbra is meg kell fizetni a neki járót, mint tudjuk.
Jézus zsenialitása minden kétségen kívüli, mondjuk egy isteni személytől ez a minimum, amit elvár az ember, azonban tanításai jó eséllyel eltűntek volna a történelem süllyesztőjében, illetve betagozódtak volna a többi zsidó próféta művei közé, ha nem jön a Saulusból lett Paulus, a mi Szent Pál apostolunk, aki ugyan nem is ismerte Jézust személyesen, így a krisztusi tanítás pontos átadásával kapcsolatban kételyeink merülhetnek fel, de lényeg a lényeg, ráérzett a kor szellemére, és belátta azt, hogy a zsidók másokat kirekesztő felfogásával ("kiválasztott nép") szemben szerencsésebb az, ha az új (keresztény) vallás univerzalitását hangsúlyozza, és az üdvözülés kapuját a pogányok számára is megnyitja.
A kereszténység tehát hozott anyagból dolgozott, a babiloniaktól átvett teremtésmítosz, az egyiptomiaktól átvett túlvilág elképzelés (ahol mindenki megkapja méltó jutalmát vagy büntetését), Hammurabbi törvényeinek integrálása stb. stb. már adottak voltak. Akárcsak a görögöktől átvett ptolemajoszi világkép, vagy Arisztotelész szellemi hagyatékának egy része (ezt később hasznosították a teológusok, főleg Szent Ágoston). Sziklaszilárd tézisekre volt szükség, amelyekre fel lehet építeni az egyházat. A kételynek, amely Tamás apostollal villan fel, nincs helye, a hit az, ami számít. ("Mert boldogok, akik látnak és hisznek, de még boldogabbak azok, akik nem látnak, és mégis hisznek.")
Ez amúgy furcsa lehet, és a mai tudomány szempontjából talán helytelen, de mondok akkor valami mást:
Milyen érdekes, hogy ma is, ha bármely győztes sportolót megkérdezel, hogy mi a legfontosabb, azt fogja válaszolni, hogy hinni kell a győzelemben. Tudósok is, akik évekig kutatnak egy-egy témában, mint mondjuk a Fermat-sejtés bebizonyítója Wiley, azt fogják mondani, hogy hit és önbizalom nélkül nem nagyon sikerült volna sikeresen az út végére jutni.
Szóval, érdekes a szellemtörténet, és mi európaiak büszkék lehetünk arra, amit az asztalra letettünk. De erről majd később, mert ez már egy másik történet.