Vajon létezik-e?
-
Szélrózsa #2131 Léptek zaját hallom, bizonytalan kopogást
Talán megérkezett a rég hőn áhított vendég
Nem hisz ő nem kopogna, neki kulcs nélkül nyílna az ajtó
Elég lenne egy érintés, egy jól ismert mozdulat
Benn lenne már, nem Ő nem várna a kapunál
Hisz tudja, ölelésére várva ülök ágyamon
Mégis várat, ki lehet ez a másik
Be kellene-e engednem?
Talán kulcsot kellene adnom?
Nem ismerem, nem bízhatom rá a titkot
Akire rábíztam elárulta, nem történhet meg még egyszer
Még kitart, újra kopog, talán hangosabban is
De hisz már nyitná is a kaput…
Be kell hát csuknom a másik zárat is, nem érhet el
Nem akarom, nem engedem
Vajon a magány a legrosszabb, vagy a tudat,
Hogy nem az vár, akit látni szeretnél?
Akit elérni kívánsz.
Ő más ajtaját keresi, s talán őt sem engedik be
De mikor jön már rá,
Hogy az én szívem előtte mindig nyitva áll?
S ha valaha ráébred, szabad-e ölelő karjaiba omlanom?
A ridegség nem tesz már jót nekem, az üresség megfojt
Sok érzés halt ki szívemből, s helyükre borzalmas gondolatok kerültek.
Élek, nevetek, ha sírnom kellene is,
Borúmat mosollyal takarom, keserű mosollyal,
melyet egy pillanat leolvaszt.
Tekinteted tüzét látva talán megjelenne még őszinte öröm
A szemeim is tükrözhetnék a békét
Mely helyén most kétségbeesés és reményvesztettség ül.
Fogd hát kezem és vezess ki a világosságra,
Hagy szívjak be mámoros levegőt
Mutasd az utat, mely elvezet hozzád
Hisz rég eltévedtem már, és nem találok vissza egyedül.
Hagy mondjam majd tiszta szívvel, hogy köszönöm
Hogy örökre hálás leszek, amiért segítettél.
Elhalt már a kopogás, csend van, talán a vihar előtti ez
De bízok, hogy nem lesz már fergeteg,
S megtalálom, amit olyan rég keresek.
Elnyom az álom. Mire ébredek, légy itt kérlek!
Ne kopogj, lépj be, ne kérdezz, válaszolj!
Ne vonj kétségbe, mesélj! Hallgatni szeretnélek
Zengő hangod megnyugvását élvezni.
Nevess velem, legyen minden olyan, mint álmaimban.
Látlak már, lehunyom szemem. Indulj, hisz rövid az álom.