.gif)
-
#1120
A depresszió egy tünetegyüttes gyűjtőfogalma, amely a levertségtől, a motiváció gátoltságától egészen a teljes apátiával járó, úgynevezett endogén depresszióig tart. A depressziós személy aktivitása teljes mértékben gátolt, hangulata nyomott, s egy sor testi kísérőtünete is van, úgymint fáradtság, alvászavarok, étvágytalanság, székrekedés, fejfájás, heves szívdobogás, keresztcsonti fájdalmak, nőknél menstruációs zavarok és általában a testi funkciók legyengülése. A depressziós beteget erős lelkifurdalás gyötri, tele van szemrehányással önmaga iránt, s állandóan jóvá akar tenni valamit.
A depresszió szót a latin deprimo szóból vezetjük le, ami „elnyomást”, „elfojtást” jelent. Ez felveti azt a kérdést, mi fojtogatja a depresszióst, illetve mi az, amit elfojt. Válaszként a következő három téma jöhet szóba:
l. Agresszió. Mint korábban már mondottuk, a nem kifelé irányuló agresszió testi fájdalommá alakul át. E megállapításunkat azzal egészíthetjük ki, hogy az elfojtott agresszió a psziché területén depresszióhoz vezet. Az az agresszió, amelyet megnyilvánulásában
blokkolunk, befelé fordul, s a feladót címzettjévé teszi. Nemcsak a lelkifurdalás terheli az elfojtott agresszió számláját, hanem sokféle szomatikus kísérőtünet is a maga diffúz fájdalmaival. Más helyütt már kifejtettük, hogy az agresszió csak az életenergia, az aktivitás egy különös formája. Míg a pszichiátria vadul fáradozik azon, hogy a depressziós beteget bekapcsolja valamiféle aktivitásba, a páciens ezt az aktivitást fenyegetőnek tartja. A depressziós személy kényszeresen kerül
mindent, ami nyilvánosan nem elismerésre méltó, és makulátlan életvezetésével próbálja meg agresszív, destruktív impulzusait palástolni. Az önmaga ellen fordított agresszió legnyilvánvalóbb kifejezési formáját az öngyilkosságban találja meg. Öngyilkossági szándék esetén mindig annak kell utánanéznünk, valójában kire is vonatkozik a gyilkossági szándék.
2. Felelősség. A depresszió – ha az öngyilkosságtól eltekintünk – a felelősség elutasításának legszélsőségesebb formája. Aki depressziós, az nem cselekszik, csak vegetál, inkább holt, mint élő. Bármennyire elutasítja is azonban az aktív szembesülést az élettel, lelkifurdalása hátsó kapuján ismét konfrontálódik a „felelősség” témájával.
A felelősségvállalástól való félelem ott áll minden depresszió előterében, és épp akkor szokott felerősödni, amikor a páciensnek új életfázisba kellene lépnie, mint például a gyermekágyi depressziónál.
3. Lemondás – magány – öregség – halál. E négy, szorosan összetartozó fogalom az utolsó, s véleményünk szerint a legfontosabb tématerületet körvonalazza. A depresszióban a páciens rákényszerül arra, hogy az élet halálpólusával szembesüljön. A depressziós személy mindent megvont magától, ami élő, a mozgást, a változást, a társaságot, a kommunikációt, s manifesztálja minden élő ellenpólusát: az apátiát, a merevséget, a magányt, a halálgondolatokat. Az élet haláloldala, mely a depresszióban
oly hatékonyan érvényesül, nem más, mint a páciens saját árnyékvilága.
A konfliktus itt az, hogy a páciens ugyanúgy fél az élettől, mint a haláltól. Az aktív élet bűnös és felelősséggel jár éppen ez az, amit a depressziós ember el akar kerülni. A felelősségvállalás egyben a projekciókról való lemondást s magányunk akceptálását is jelenti. A depresszív személyiség szorong ezektől, s szüksége van olyan emberekre, akikre támaszkodhat. A depresszió külső kiváltó oka gyakran a vonatkozási vagy referenciaszemély (Bezugsperson) elvesztése vagy a tőle való elválás. A depressziós ember nagyon magányos – de nem akar egyedül élni, s nem akarja vállalni a felelősséget. Fél a haláltól, s épp ezért nem fogja fel az élet feltételeit. A depreszszió is őszintévé tesz: nyilvánvaló lesz általa képtelenségünk az életre és halálra.