A klasszikus zenét kedvelőknek
-
debussy #104 Az anya szenvedélyesen játszott: Chopin „polonéz-fantáziáját” játszották. Mintha minden megmozdult volna a szobában. Apa és fia is megérezték a terem sarkában, a karosszékben, az udvarias és türelmes várakozásban, hogy a két testben, az anya és Konrád testében történik most valami. Mintha a zene lázadása felemelte volna a bútorokat, mintha a súlyos selyemfüggönyöket meglobogtatná egy erő az ablak mögött, mintha minden, amit az emberi szívek eltemettek, ami kocsonyás és avas, élni kezdene, mintha minden ember szívében lappangana egy halálos ütem, amely az élet egy pillanatában végzetes erővel kezd dobogni. Megértették az udvarias hallgatók, hogy a zene veszélyes. De ők ketten, az anya és Konrád, a zongoránál nem törődtek többé e veszéllyel. A „polonéz-fantázia” csak ürügy volt, hogy elszabaduljanak az erők a világban, melyek megmozgatnak és felrobbantanak mindent, amit az emberi rend olyan gondosan rejteget. Oly merev testtel ültek a zongora előtt, kiegyenesedve, megfeszített és kissé hátrahajtott felsőtesttel, mintha a zene láthatatlan, mondabeli paripák tüzes fogatát röpítené, s a világ fölötti szélviharban és rohanásban ők ketten tartják, merev testtel és kemény kezekkel, az elszabadult erők gyeplőit. Aztán, egyetlen hangütéssel, elhallgattak. Az esti nap egy sugara behullott a szárnyas ablakon, a fénycsóvában aranypor keringett, mintha a zene messze iramodott mennyei fogatának táltosai után porzana az égi út, mely a semmibe és a pusztulásba vezet...
A testőr, nagyon figyelmesen, kissé előrehajolva bámulta fia barátját, mintha most látná először. Este, mikor egyedül maradt a dohányzóban fiával, ezt mondta neki:
– Konrád soha nem lesz igazi katona.
– Miért? – kérdezte ijedten a fiú.
De tudta, hogy az apának igaza van...
– Mert másféle ember.