Bírkozás, K-1, Karate, Ketrecharc, Kick-Box, Kung-Fu, Thai box, Francia box, Judo, Ökölvívás ... stb
-
#255
ez most egy kicsit hosszú lesz, de ez is egy érdekes cikk (én írtam)
..........................................................
India, a harcművészetek őshazája
Ha bárki meghallja a harcművészet-kifejezést, legyen az gyakorló, vagy hozzá nem értő, szinte minden esetben valamelyik kínai, vagy japán, esetleg koreai eredetű harci stílus jut eszébe. Ez persze nem meglepő, hiszen a ma megismert harcművészetek ezekben az országokban fejlődtek ki. Ezek a stílusok a karate, kungfu, a taekwondo és még sok más irányzat. Ezek közül sokan a kungfu-t tartják a legrégebbinek, hiszen a shaolin kungfu körülbelül 1500 éves múltra tekint vissza. Az első shaolin kolostort 495-ben építették Kínában, az északi Vej-dinasztia korában. Azt azonban sokan nem tudják, hogy nem a shaolin kungfu volt az első harcművészeti stílus, sőt ha az ősidők történelmét nézzük, igencsak újnak mondható.
A kunfu harci értékét adó mozgásnak az alapjait egy Daruma nevű szerzetes tanítványa adta át először a shaolin papoknak. Daruma a buddhizmus tanait követte és terjesztette Kínában az után, hogy kilenc évig meditált egyedül egy barlangban. A legenda szerint eljött hozzá egy szerzetes, akit Hui Ko-nak neveztek, és arra kérte a mestert, hogy adja át neki tudását. Mivel Daruma mély meditációba merült éppen, nem méltatta figyelemre a fiatal szerzetest. Ekkor Hui Ko, hogy felkeltse mestere figyelmét, levágta saját karját, és a mester elé helyezte. Daruma, látva a szerzetes áldozatát, tanítani kezdte. Hui Ko önzetlen tette óta hordanak a shaolin papok olyan ruhát, amely csak egyik karjukat fedi, ezzel kifejezve Hui Ko iránti tiszteletüket. Miután Daruma megkezdte tanainak hirdetését Kínában, kiderült róla, hogy az igazi neve Bodhidarma, és Indiából jött mestere kérésére. Bodhidarma ksatria volt, vagyis előkelő származású harcos és uralkodó család sarja. Így lehetett birtokában az a harci tudás, melyet később az egész világ megismert, valamilyen formában.
A harcművészet tehát Indiából került Kínába. Hogy Indiában miként alakult ki, arról a világ, talán legősibb írásai és legendái árulkodnak. Ezeket a legendákat szerzetesek írták le és többségük isteni eredetű harcosokról szól. Ide tartozik a Mahábhárata, a Rámajana és a Bhagavad Gíta is, melyekből sokat megtudhatunk az ősi harcosok viselkedéséről, vallási szokásairól és kalandos történeteikről. Legrégebbi talán a Rámajana, melyet 5000 éve írtak le először. A legenda a Tréta júgában, vagyis a Földtörténet második korszakában játszódott, tehát legalább 100.000 évvel ezelőtt. Isten megjelenését és tetteit írja le, aki Ráma képében szállt alá a Földre, és démonokkal harcolt. Már a Rámajana-ból is kiderül, hogy az ősi harcosok az erény és a becsület elveit tartották szem előtt, és ezek szerint cselekedtek.
Történt egyszer, hogy Rávana, a hatalmas erejű démon-király elrabolta a szép Szítá hercegnőt, és akkori birodalmába, Srí Lankába hurcolta, a hercegnő akarata ellenére. Ekkor Ráma király, aki természetesen Szítá hitvese volt, hadsereget szervezett, hogy megtámadja és visszaszerezze kedvesét. Ráma serege jelentősen kisebb létszámmal bírt, mint a démonok hordája, de magas szintű harci tudásukkal mégis győzelmet arattak. A legenda bemutatja, hogy aki Isten oldalán harcolt és követte tanításait, soha nem veszíthetett.
Ráma története a Thai kultúrában is megjelenik. Thaiföld tradicionális harcművészetében, a muay thai-ban szerepelnek olyan technikák, melyek Ráma és leghűségesebb szolgája, Hanumán nevét őrzik. A tradicionális muay thai mérkőzések előtt a harcosok ma is eljárják a Ram-muay nevű táncot, mellyel Ráma király előtt tisztelegnek.
A legfiatalabb Isteni eredetű mű, mely a harcról szól körülbelül 5000 éve játszódott. Ez a Mahábhárata, mely szintén Isten, Földön való személyes megjelenését mondja el. A történet végkifejlete egy egyetemes tanítás. Ezt a tanítást írja le a Bhagavad Gíta, melyet Isten legbensőségesebb tanítványának adott át a Kuruksétrai csatamezőn. Tartalmazza minden harcos tulajdonságait és kötelességeit, amelyek mindenkire és minden korra vonatkoznak.
A harcművészet tehát vitathatatlanul Indiából származik és Isteni eredetű. Indiai stílusokat mellesleg még ma is gyakorolnak, ilyenek például a vajramutthi, vagy a kalaripayattu. Azonban ezek már régen nem tükrözik azt az eredeti formát, amelyet az ősidők harcosai gyakoroltak, hiszen ezek a harcosok leginkább misztikus képességeiket, varázserejű mantráikat használták összecsapás közben. Ezeket pedig ma már senki sem ismeri, de ha ismernénk, valószínűleg alkalmatlanak lennénk használni azokat. Hatékonyság szempontjából tehát a ma létező indiai stílusok nem múlják fölül egyik modernebb stílust sem. Ettől eltekintve Bodhidarma, aki a harcművészetet Kínában terjesztette, a kalaripayattu-stílus gyakorlója volt, mely tartalmazza az ajurvédikus gyógymódok ismeretét is. Ebből látszik, hogy valaha a harcművészet gyakorlása nem csak a mozgásról szólt.
A legendák szerint az ősidőkben a harcosok rendjébe csakis olyan emberek tartozhattak, akik pontosan betartották a rájuk vonatkozó szabályozó elveket, és egész életükben az erény útját járták. Talán ez az, amit az idők során fokozatosan elvesztett a harcművészet, mely mára szinte csak bemutató és közönségszórakoztató tevékenységgé zsugorodott. Hogy léteznek-e még ősi misztikus képességgel rendelkező harcművészek olyanok, akik a legendákban szerepelnek valahol, a világ eldugott szegletében, mi valószínűleg soha nem fogjuk megtudni.
Ungi Bence