-
shakwill #963 Hi!
AZ bizonyosnak tűnik, hogy a továbblépéshez szükség van egy paradigma váltásra. Úgy tűnik, hogy az a matemetikai logika, amely a világ leképezésére használatos, paranoiddá vált, saját eleganciája és (látszólagos)tökéletessége zárja el a valóságtól egyre nagyobb mértékben. A másik gát az antropomorf megközelítés, és annak tagadása. (ez is antropomorf szintén gáttá vált a megismerésben.Úgy tűnik talán a paradox logika bevezetése hozhatna megoldást.( pld.topológiai paradoxon, magasabb dimenzióban, a kétszerkettő logikája alapján feloldódik, de az alacsonyabb dimenzióban önellentmondás.)
Még mingig nem értek a matekhoz!
Nos idemásolom az eredeti gondolatmenetemet. Jó lenne utánaszámolni:_ de hát ... maradok a paraszti intuíciónál, aztán megyek vissza birkát őrizni.
Nagyon Őrült gondolatok.
(sarlatán fikciók)
Mivel a témához nem értek, ezért leírok néhány zagyvaságot ide, jelentős tárgyi tévedésekkel gazdagítva. Amely gondolatok jól mutatják, mire juthat egy dilettáns érdeklődő, ha elszáll az agya. Ezt kísérletnek szánom, hogy a hozzáértők ki tudnak e hámozni valamit egy laikus gondolatmenetből, illetve, hogy kívülállóként van e egyáltalán értelme érdeklődni ezek iránt a dolgok iránt, van e értelme ezeken ilyen módon gondolkodni?
Miért nincs áttörés a fizikában? Úgy gondolom, hogy a valóság antropomorf közelítése miatt. A két legalapvetőbb buktató az idő és a tér fenomenális értelmezése. Ha felteszem azt, hogy idő, és tér nem létezik, akkor felmerül az a kérdés, hogy, mi van? Persze ezek a fogalmak, mint jelenségek, a makrovilágban „léteznek”. Hogyan halad egy foton, és miben halad? Arra gondolok, ha a vákuumot egy fluktuáló kvantumhabnak tekintjük, ebben a foton nem is anyagiasul, hanem mint valószínűségi hullám, az energiájával a fluktuációk egymást gerjesztik, a terjedési vektornak megfelelően, és az adott momentumban az adott fluktuáció valószínűsége a nulláról pontosan egy fotonnyira ugrik. A fotonnak csak a valószínűsége terjed, mint hullámfüggvény. Ha anyaggal kerül hatásba, akkor hatásában mutatkozik részecskének. De lényegében nem az. Ha az időfogalmat okozati halmazként kezelem, akkor a világegyetemet az okozati dominóelv alapján szemlélem, ami alatt azt értem, hogy a történések változást okoznak, ezek a változások hatnak egymásra, és a történésekre, mintha a világegyetem végtelenül kicsi dominókból állna. A hatásokat pedig hullámfüggvények közvetítik. A hatások csak „előremutató” oksági sort alkothatnak. Visszaható oksági sor is felléphet, de ebben ez esetben, csak kibővíthetik az oksági sort, azt következményeiben nem rendezhetik át, mert a hatásfüggvények interferálnak és kioltják egymást. Tehát lehetséges „időutazás”, de a jelenre nem lehet semmilyen hatással. Ez ugyan megszünteti az időparadoxont, de az időutazást is értelmetlenné teszi. Viszont az „idő-visszacsatolást” nagyon jól lehetne használni a kvantumtechnikában. Az „időt” ezek szerint a kvantumhabban terjedő okozati hatások összessége mutatja, mégpedig úgy, hogy a hatások differenciált sorozata éri a megfigyelőt (aki szerves része a rendszernek) és ezt legegyszerűbb időfolyamatként észlelni.
E szerint az okoskodás szerint „tér” sem létezik, csak hatásában, szintén, mint az oksági halmaz differenciált hatása. Tehát az egész világegyetem kvantumszinten egy valószínűségi oksági halmaz. Ebben a rendszerben az energia a hatásfüggvény pozitív értéket felvevő állapota, amely a többi hatásfüggvénnyel, egymást erősítő interferenciarendszert képes alkotni, és anyagi kölcsönhatást létrehozni. Ezért az anyag csak kölcsönhatásban létezhet. Tehát az elemi részecskék önállóan a hatásfüggvényük által meghatározott intervallumban létezhetnek csak, utána szétesnek, az energiájukat átadva a keletkező törtrészeknek,-
(persze lehet olyan közbenső részecske klaszter, amely stabil hullámfüggvényt alkotva fennmaradhat, de elemi rész nem lehet stabil. Az adott összetett részecske stabilitását, mindig a rá jellemző komplex hullámfügvény valószínűségi értéke határozza meg.)
- amelyekre ugyanez a sor vár, és így tovább, míg fotonná alakulnak, anyagi jellemzőiket elveszítve. A foton pedig, a fent leírt módon gerjeszti a kvantumhabot.
Az anyagban a hatásfüggvények energiája tömegként jelenik meg, és minél nagyobb a tömeg, a valószínűségi függvények annál jobban közelítik a maximális értéket, amelyet azonban nem érhetnek el.(Abszolút valóság nem létezik.) ( Extrém nagy értékű valószínűséghez extrém nagy tömeg tartozik, és ott vagyunk a fekete lyuknál. A teljes világegyetem valószínűsége egységnyi.) Ezért a tömeg növekedésével arányosan csökken a kvantumhatások aránya, és nő a relativisztikus hatások aránya. (Ezt legjobban a tömeggel arányos tehetetlenség mutatja) Ebből fakadóan egy látszólagos ellentmondás mutatkozik a kvantummechanika, és a relativitáselmélet között. Az anyagi testet alkotó komplex hullámfüggvény arra törekszik, hogy valószínűségi értéke növekedjen, ezért minél nagyobb tömeg elérésére törekszik. Ebben az értelemben a gravitáció kvantum távhatás. Ez a távhatás talán megegyezik azzal a hatással, ami lehetségessé teszi a laboratóriumi teleportációt. Ez szintén a kvantumhab valószínűségi gerjesztése, amelynek távolságfüggése a tömeggel arányban nő. Tehát elemi részecskéknél a távolhatás erős, makroszkopikus tömegek esetében gyenge. Itt, mint gravitáció jelentkezik, így akarván növelni a tömeget. Minél nagyobb a tömeg, annál kisebb a részecskék önállósága, annál kisebbek a kifelé mutatott kvantumhatások. Mivel a részecskék energiája le van kötve, mint anyagi tömeg. ( Úgy tűnik, hogy ha a részecskét leíró hullámfüggvény minél nagyobb tömegű anyagi klaszterbe oldódik bele,önállósága megszűnésével, a valószínűségi értéke a klaszter valószínűségéhez adódik,növelve annak valószínűségét, tehát az adott részecske klaszter tömege, a beolvadt részecske energiájával nő, ugyanakkor a klaszter valószínűségi indexe is nő a beolvadt részecske valószínűségi értékével ezáltal csökken a Heisenberg féle határozatlanság, és nő a gravitációs távhatás.) A részecskék önállósága csak energiájuk növelésével nőhet. (Gerjesztés) Ez viszont az anyagszerkezet felbomlásával jár. A „részecskék „kantumszabadsága” a gerjesztésükkel(lekötetlen energiájukkal) arányos. A hőmérséklet növelésével egyre alapvetőbb részekre esnek szét, amíg fotonokká disszociálnak. Ebből megint csak hülye gondolat következik, - egy csillag tömege, a hőmérsékletével arányos kell, legyen. Azért létezhetnek hipernagy tömegű csillagok, mert hiperforróak, és tömegük nagy része energiaként manifesztálódik, amely nem mutat gravitációs hatást. Fordítva is igaz, ha a csillag kihűl az anyaga kötöttebb kvantumállapotba kerül, és nagyobb gravitációja lesz, ami fokozza az összeomlás gyorsaságát.
Nem folytatom tovább a halandzsázást. Mivel a tudás bilincsei nem kötnek, még több baromságot hordhatnék össze. Arra is példa lehet ez az írás, hogy a megfelelő frazeológia használatával bármit össze lehet hordani. Azért talán érdemes elgondolkodni ezeken a dilettáns okfejtéseken.