A nagy Gazdasagi Világválsag
-
ManoNegra #3214 "És végezetül: igenis szükséges lenne adósságszolgálatunk könnyítéséről, mérsékléséről tárgyalásokat kezdeni az IMF-fel. Ha már elmulasztottuk a kedvező történelmi pillanatban, a rendszerváltás idején, húsz évvel ezelőtt. Az elmúlt húsz évben 70 ország kapott jelentős adósságelengedést, átütemezést, stb., például Lengyelországnak hétmilliárd dollárnyi adósságát írták le. Persze ma az adósságszerkezet miatt nehéz helyzetben vagyunk, de az IMF-et többek közt éppen ilyen problémák megoldására (kormányok átmeneti likviditási gondjainak áthidalására) hozták létre 1944 októberében Bretton Woodsban…"
Ki az ahülye, aki nem kéri az adósság rendezézsét-könnyítését,ha lehetősége van rá??
" Antall, a későbbi miniszterelnök megbízottai már 1990 februárjában megkötötték az alkut Londonban Magyarország legnagyobb hitelezőivel: a Rothschild és Warburg bankházakkal a Kádár-rendszer által hátrahagyott államadósság pontos ütemezésű és maradéktalan visszafizetésére. Az adósság elengedése, átütemezése szóba sem kerülhetett. Antall 1990 februárjában szólt bizalmasan Rabárnak, hogy lesz egy fontos tárgyalás Londonban, melyet Soros György szervez a magyar adóssághiány lehetséges kezeléséről. Tardos Márton, az SZDSZ későbbi frakcióvezetője koordinálta az utazási ügyeket, tőle kapta Rabár az előkészítő anyagot. A Londonba kiutazott csapat: Tardos Márton, Surányi György, Csillag István és az MNB korábbi elnökhelyettese: Szalkai István. Rabár Ferenchez kint csatlakoztak Antall külföldi szakértői: Tar Pál és O’sváth György. (Hármójuk közül egyik sem volt az MDF tagja, csak Antall barátai, ismerősei.) Mi volt a gyakorlat célja? Az, hogy a legnagyobb bankárok előre biztosítsák magukat az MDF választási győzelme esetére, időben meggyúrják a leendő Antall kormány gazdaságpolitikájának vezéregyéniségeit, s írásba foglalják azokat a diktátumokat, melyektől aztán eltérni nem lehet.
Természetesen nemcsak az adósság kezeléséről, hanem az oly fontos privatizációs stratégiáról is folytak a tárgyalások. Rabár visszaemlékezéséből világosan kitűnik, hogy a bankárokat a magyar nemzeti vagyon megkaparintása érdekelte. Ezért volt a megbeszélés fő témaköre az államadósság állami tulajdonnal, nemzeti vagyontárgyakkal való megváltása, majd mikor ez gyakorlatilag kivihetetlennek bizonyult – aláírásra nem volt felhatalmazása a delegációnak - , a bankárok hunyorítottak egyet: „Sebaj fiúk, majd megszerezzük más úton, de az adósságot pontosan fizessétek!”, s ezzel az intéssel útjára bocsátották az Antall-csapatot. Antall beletörődött a megváltoztathatatlannak tartott döntésbe, nem voltak közgazdasági ismeretei, hallgatott az üzenetre. Ezután szó sem lehetett adósság elengedésről, annak enyhítéséről, reprivatizációról, a nemzeti erőforrások népi tulajdonba helyezéséről, ellenkezőleg, megkezdődött a nemzeti termelőtőke és vagyon olcsó kiárusítása, a multi-és transznacionális vállalatok piacvásárlása. S a szegény Magyarország fizetett mint egy katonatiszt, míg csak be nem zárult mögötte az adósok börtönének kapuja."
Vesztegzár a Fehér Házban
Az IMF mint jótevő hehe. A cikkedből:
"Az eddig leírtakból következik, hogy megszorításokkal nem lehet az adósságállományt csökkenteni. Az alapvető ok ugyanis éppen a humán tényező tragikus alulértékeltsége (és ebből következő alulteljesítése), illetve az elavult, túlzottan energia- és nyersanyagigényes gazdaságszerkezet változatlan továbbcipelése. Exportunk importtartalma 80-82 %, vagyis alacsony a hozzáadottérték-tartalom. Ez az eladósodás oka, és nem a „túlfogyasztás” meg az „osztogató kormányok”."
Az IMF pedig pont a megszorításokat követeli a pénzéért cserébe:
"Bár az első valóban nagy adósságválság csak a nyolcvanas évek elején következett be a fejlődő országokban, már a hetvenes évek második felében világossá vált, hogy komoly fizetési válság fenyeget. Ennek elkerülése érdekében a fejlett országok és a nemzetközi pénzintézetek csupán annyit tettek, hogy megpróbálták a fejlődő országok számára a folyamatos hitelezést biztosítani, s abban reménykedtek, hogy a problémák csak átmenetiek lesznek. A finanszírozás folyamatossága érdekében a hitelezők igyekeztek növelni a hitelnyújtás biztonságát, és az IMF révén megpróbálták olyan gazdaságpolitikai intézkedésekre rászorítani az eladósodott fejlődő országokat, amelyek csökkentik azok külföldi hiteligényét és segítenek gazdasági egyensúlyuk helyreállításában.
Az IMF által javasolt szigorú megszorító intézkedések azonban a fejlődő országokban nem segítettek a gazdasági egyensúly helyreállításában, és nem csökkentették a külső finanszírozás igényét sem, csupán a kormányellenes politikai zavargások szaporodtak meg aggasztó módon. Ebben a helyzetben egyre több fejlődő ország kényszerült adósságszolgálatának egyoldalú átmeneti felfüggesztésére (Sierra Leone és Zaire 1979ben, Lengyelország, Pakisztán és Törökország 1980ban, Szenegál, Madagaszkár, Uganda és Togo 1981ben, Mexikó, Jugoszlávia, Kuba és Románia 1982ben). Ezt követően kötötték meg az első adósságátütemezési megállapodásokat. A hitelezők azonban még nem tették lehetővé az adósság csökkentését, csupán időben elnyújtották a visszafizetést, s esetenként átmeneti, néhány éves türelmi időt engedtek a kamatfizetésekre. Ezekre az átütemezési megállapodásokra a magánhitelezőket összefogó Londoni Klub, illetve a hivatalos, állami hitelezőket képviselő Párizsi Klub keretében került sor.
Az átütemezés azonban nem oldotta meg az adósságválságot, amit az is mutat, hogy több fejlődő országgal szinte évente kellett újabb megállapodásokat kötni a nyolcvanas években. Erre az állandósult adósságválságra volt válasz a Bakerterv, amelyet 1985ben az amerikai pénzügyminiszter fogalmazott meg, s amely a nemzetközi adósságválság kezelésének második szakaszát jelentette. A Bakerterv fordulatot jelentett a korábbi IMFpolitikával szemben abból a szempontból, hogy a megszorító intézkedések mellett gazdaságfejlesztési és exportösztönző politikát is javasolt az adós országoknak. Nem hozott azonban változást a tekintetben, hogy továbbra is elsősorban átütemezést, tehát újabb hitelek nyújtását, és nem adósságcsökkentést irányzott elő. A Bakerterv általános vélemény szerint nem könnyített jelentősebb mértékben a programba bevont adós országok helyzetén. Ezt az is mutatja, hogy abban a 15 fejlődő országban, amelyet érintett a Bakerterv, a külső adósságállomány 420 milliárd dollárról 477 milliárd dollárra nőtt 1985 és 1988 között, gazdaságuk stagnált, s továbbra is folyamatos külső finanszírozásra szorultak (LEHMAN [1994]). ..."
http://epa.oszk.hu/00000/00017/00011/1204.html