szurkolás, ultrák, hoolok, 3.félidő
-
Grenzjager #1243 Szurkolók, szimpatizánsok, divatdrukkerek
Mivel Magyarországon következetesen elutasítja a média, hogy különbséget tegyen ultrák, huligánok és egyszerű szurkolók között, feleslegesnek érzek egy újabb kísérletet ennek tisztázására, de focink evolúciós visszafejlődésének köszönhetően egy másik típusú kategorizálás talán aktuálisabb is.
Ma már sajnos nehéz elhinni, de hazánkban is voltak olyan idők, amikor elképzelhetetlen volt, hogy valaki ne a szülővárosa csapatának szurkoljon. Természetesen, a sikeresebb pesti klubok, mint a Ferencváros, az Újpest, a Honvéd vagy a Vasas komoly vidéki rajongótáborral is rendelkeztek, de azért alapjáraton, aki Miskolcon született, az a Diósgyőrnek, aki Szombathelyen, az a Haladásnak, aki salgótarjáni volt, az az SBTC-nek szurkolt, és így tovább. A magyar futball színvonalának hanyatlásával (vagy a vetélytársak hozzánk képest való jelentős fejlődésével) egyenes arányban csökkent a meccsekre kilátogatók száma is, miközben a ’90-es évektől kezdve egyre többeket bilincseltek a tévé elé a Bajnokok Ligája és a külföldi topbajnokságok szuperrangadói. Napjainkra már tulajdonképpen fel is nőtt az a nemzedék, amelyiknek gyerekkorától természetes, hogy szinte a hét minden napján talál külföldi fociközvetítést, ezért semmi meglepő nincs azon, hogy egy magyar srác a Barcelonát vagy a Manchester Unitedet imádja. A magyar stadionok lelátóin mindeközben maradtak a javíthatatlan romantikusok, az időtlen idők óta bérletesek, az ő gyerekeik, és azok, akik a focin túl valami mást, egy társaságot, egy életérzést kerestek.
De vajon mennyire feleltethető meg ez a két típus egymásnak? Ugyanannyit ér-e, ha valaki az interneten böngészi angol, spanyol, német vagy olasz csapata honlapját, majd este a kanapén elhelyezkedve, kényelmesen megnézi kedvenceit a tévében, mint ha valaki esőben, szélben, fagyban több száz kilométert utazva, egy egész napot rászánva bosszankodja végig magyar csapata idegenbeli bajnokiját?
Nyilván nem ugyanaz a kategória, és valószínűleg nem csak az én baráti társaságaimban akadtak már ebből viták. Gondolom, több magyar focit pártoló olvasó hallott már olyan mondatokat, hogy: „Mit akarsz már te a bohócligáddal?” vagy „Menjél, nézd a fagyit vagy a lákit!” esetleg „Hazai meccsekre csak elvetemültek, meg idióták járnak, azok is csak a balhé kedvéért.”, de a másik oldal is biztosan le lett már divatdrukkerezve, műmájerezve.
Magam részéről azt mondom, hogy azért nyilván az az igazi, ha testközelből tudod nézni a játékosokat, beordíthatod a véleményedet a pályára, együtt dobban a szíved a szurkolótársaiddal, majd boldogan vagy szomorúan, de a haverjaiddal együtt hagyjátok el a stadiont, és tértek be még egy sörre a krimóba. Maga a meccsélmény…hát, igen. Az lehet, hogy nem a legjobb. Egyértelmű, hogy a szurkolói kategóriát nézve, magyar viszonylatban a futball a felvázolt rituálén belül eltolódott valamelyest a középpontból, és csupán egy összetevőjévé vált annak. Mégis, ezek nélkül az emberek nélkül gyakorlatilag egyáltalán nem lenne magyar foci, ezért ha már mást nem is, annyit mindenképpen megérdemelnek, hogy szurkolónak nevezzük őket.
Aki itthonról rajong valamelyik nagy nyugati klubért, azt a szó szoros értelemében nehéz szurkolónak nevezni, hiszen ilyen esetben akkor beszélhetnénk Helyszínelők vagy Dr. House szurkolókról is, de távol álljon tőlem, hogy leszóljam a szimpatizánsokat. Más a megnevezés, igen, legalábbis nálam. Ugyanakkor semmiképpen nem helyezném a szimpatizánsokat a szurkolók alá, ugyanis, mint korábban írtam, ma már egyszerűen el kell fogadni, hogy egy gyereket valamiért a Real vagy éppen az Inter fogott meg valamiért a tévén keresztül. Tulajdonképpen, dicséretes is a ragaszkodásuk, hiszen komoly ember tízéves kora felett már nem vált csapatot, pedig többségüknek esélye sincs kijutnia egy külföldi meccsre. Ismerőseim között vannak olyan Newcastle, Everton, Liverpool, Real Madrid, Barcelona, Bayern, Inter, Milan, Juventus, Roma és Lazio fanok is, akikről biztosan tudom, hogy mint a megszállottak, bújják a klubjukkal kapcsolatos híreket, vitatkoznak kedvenceik védelmében és még a családi programokat is háttérbe szorítják, ha játszik a csapat. Minden tiszteletet megérdemelnek ezért, és természetes, hogy szurkolóként tekintenek önmagukra. Nincs is ezzel semmi baj.
Gyenge focinknak viszont van még egy igen extrém sajátossága, mégpedig az, hogy képes időről időre hatalmas tömegeket megmozgatni, majd egy-két meccs elteltével a korábbinál is letargikusabb állapotba süllyedni. Arról beszélek, amikor hirtelen az egész országnak kötelező lenne Dunaferr, ZTE vagy éppen DVSC drukkerré válnia, és olyanok akarják megtölteni a Puskást a MU vagy a Pool ellen, akik korábban az életükben nem jártak meccsen, de elvárnák minden fradistától, lilától, halistól, hogy az amúgy nagy rivális színeit lengesse. Már elnézést, de ez nonszensz. Klubfutballról beszélünk, nem válogatottról. Én Fradi-szurkolóként nyilvánvalóan nem fogok kimenni hajrálokizni a Sampdoria ellen sem, de ha a Sportcsatornák Mindenható Nagy Manituja úgy akarja, akkor tévében biztosan követem majd a meccset, és nem fogok a debreceniek ellen szurkolni. Amikor viszont a BL-ben talákozott egymással az Inter és a Manchester, olasz barátomat kérdeztem, aki a Juve-őrült egyébként, hogy mit vár a meccstől. Csodálkozva kérdezett vissza, hogy hát mit várna? Tömjék ki az angolok az Intert, amennyire csak tudják! Egészen biztos vagyok benne, hogy ha egy liverpooli fickót kérdeztem volna meg, ő meg a milánóiakért szorított volna.
Rendben, tudom én, hogy azért ez már elég kicsinyes hozzáállás, de azért az itthon tapasztalt sem teljesen normális. A legjobb, amikor a divatdrukkerek megérkeznek a meccsre, és miután gyanútlanul bevásárolták magukat az ultraszektorba, jön a hiszti, hogy állnak előttük, füst van, zaj van, nem látnak a zászlóktól.
Ja, hát ez a futball világa, kérem szépen. Valahol el kell kezdeni, mondhatnánk, és senki nem született rögtön szurkolónak vagy szimpatizánsnak. A kérdés, hajlandó-e az adott illető tovább lépni? A divatdrukker ugyanis könnyen pótolható, a másik két típus nem.
Az ő szerződésük egy életre szól.
Ez a nem mindegy.
(fourfourtwo)