A II. világháborúban a szövetséges repülőgépek halálos küzdelmet vívtak a német U-bootokkal a világ óceánjainak végtelen vizein. Soha véget nem érő macska-egér játék volt ez, a célpontok felkutatásának hosszú, kimerítő óráival és a harc villanásnyi perceivel.
Ezekben a drámai pillanatokban a támadó repülőgép személyzetének azonnal reagálnia kellett: lecsapni a tengeralattjáróra, mielőtt az eltűnik a mélyben. Ha maradt idő rá, a rádiós a támadás előtt üzenetet küldött a bázisra, ahol azután feszülten várták a következő jelentést a győzelemről, a valószínű sikerről avagy a kudarcról. Gyakran fordult elő az is, hogy nem érkezett üzebet többé.
Amikor repülőgép tűnt fel a horizonton, a tengeralattjáró parancsnoka általában azonnal parancsot adott a merülésre. Ám ha a támadó gép már közel járt, nem sok esély volt a menekülésre. Az U-bootok ilyenkor a felszínen maradtak, harcoltak és reménykedtek a reménytelen győzelemben.
1943-ban a tengeralattjárók főparancsnoka, Dönitz admirális utasította az U-bootok legénységét, hogy ha nem tudnak időben lemerülni, vegyék fel a harcot. Ekkor a legénység és az U-boot további sorsa a tengeralattjáró légvédelmi lövészein múlt.
A kötet szerzői, Franks és Zimmerman a német U-bootok hivatalosan elismert és regisztrált győzelmeit veti össze a RAF-veszteséglistákkal, s feltárja a számadatok mögött rejlő emberi tényezőt. A könyv egyedülálló módon mutatja be a tengeralattjárók és a repülőgépek harcának II. világháborús történetét. Hadtörténeti alapmű."
