-
#1329
Athén kb. 150 km-re van Tolotól. Az út (autópályán, és/vagy normál országúton) mindenképpen a Korintoszi csatorna valamelyik hídján keresztül vezet. Már az ókorban is rájöttek arra, hogy ha átvágják a szárazföld és a félsziget közötti mintegy 6 km hosszú földnyelvet, jelentõsen lerövidíthetik az Itália és Athén közötti hajóutat. Az építkezést Nero idejében kezdték el, és egy 3 km-es szakasszal el is készültek. Hosszú szünet után, csak a 19. század végén kezdtek újra hozzá a magyar származású Türr István kezdeményezésére. A megnyitásra 1893-ban került sor. A csatorna szélessége (a vízszintnél 21-24 méter) és a vízmélység (8-10 méter) miatt csak a kisebb hajók haladhatnak itt át, pontosabban vontatják át azokat. A csatorna a hidakról fantasztikus látványt nyújt, emiatt a képeslapok egyik kedvenc témája.
A csatorna déli oldalán láthatók az ókori Korinthos maradványai. A többezer éve lakott terület fénykorát az i.e 8-6 században élte, amikor mint gazdag városállam több gyarmata is volt. Az egykori város épületeibõl az agóra (fõtér), az Apolló templom, a római színház (odeon) és a fürdõk maradtak meg a leginkább.
Szintén a déli oldalon van Iszthmia, ahol az olimpiákat követõ második években rendeztek sportversenyeket. Itt választották meg i.e. 336-ban Nagy Sándort a perszák ellen készülõ hadsereg fõvezérévé.
Az autópályán jó tempóban egy félóra alatt Athén közelébe értünk, miközben kétoldalt az olimpiai elõkészületeket láttuk alagút- és vasútépítés formájában. Az autópálya fokozatosan városi fõútvonalba ment át, kisebb-nagyobb dugókkal és rengeteg motorral. Az Akropolisz egyre közelebbrõl látszott, ideje volt parkolóhelyet keresni. Nem akartam fizetõ parkolóba menni, de szabálytalan helyre sem. Az IKA (a görög társadalombiztosító) épülete mellett sikerült is helyet találnom (mintha ügyfél lennék), viszonylag közel az Akropoliszhoz. Az idõ rövidsége miatt a városban az Akropoliszon kívül csak a parlament elõtti õrségváltást akartuk megnézni.
A legtöbb görög városnak volt akropolisza, ugyanis ezzel a névvel illették a város legmagasabb pontján felépült szentély- vagy palotaegyüttest. Mind közül a leghíresebb az athéni Akropolisz, amely nemcsak Athén, hanem az egész ország jelképeként a város közepén, egy több, mint 150 m. magas, lapos sziklán helyezkedik el. Legismertebb épülete a Parthenon, amit sokak tudatában (tévesen) az Akropolisszal azonos. Eredetileg templomnak épült, Athéné tiszteletére, i.e 447 és i.e. 438 között. A Parthenonon kívül az Akropoliszt számos egykori színház, szentély és oltár maradványai alkotják. Az Athénrõl szóló útikönyvek kimerítõ részletességgel foglalkoznak az Akropoliszt alkotó épületek történetével, a látnivalók leírásával. Ezt most mellõzném, annál is inkább, mert ezen a néhány oldalon nem útikönyvet szándékoztam írni, hanem elsõsorban a saját tapasztalataimról és élményekrõl.
Ezért csak egy olyan athéni nevezetességet említek még, amihez hasonló világviszonylatban is viszonylag kevés van. Ez pedig a Syndagma téren, a parlament épülete elõtti õrségváltás. Nemcsak maga a ceremónia érdekes, hanem az õrök ruhája sem mindennapi. Jellegzetessége a pomponos papucs, a vastag gyapjúharisnya, a többrétegû szoknyácska és a lófarkas sapka. Ehhez hasonló népviseletet hordtak a 19. században Peloponnészoszon. A díszõrség szokását uralkodása idején a bajor Otto vezette be. A váltás minden egész órában, a helycsere félóránként történik, az év minden napján. Érdekes koreográfiája van az õrségváltásnak. Azt mondják, hogy a görögöktõl kissé távol állnak ezek a lassú mozdulatok, de nyilván a hagyománytisztelet és az idegenforgalom „érvei” erõsebbek voltak. Mellékelek az õrségváltás egy jellegzetes momentumáról készült képet.
Nemea Tolotól északra, kb. 60 km-re van. Az útikönyvek nem nagyon foglalkoznak vele, pedig itt is felfedezhetünk olyan érdekességeket, amik máshol nem látható. Az egyik nevezetessége ennek a helynek a Zeusz-szentély, melybõl mára már csak az oszlopok maradtak meg. Említésre méltó még egy fürdõ maradványa is. Ebben megtalálható volt minden olyan helyiség, ami egy mai fürdõnek is tartozéka az öltözõktõl a zuhanyozókig. Mint korábban már szó volt róla, itt is rendeztek olimpiai versenyeket. Az ásatási területtõl 2-300 méterre terül el az egykori stadion. A helyi múzeumban egyebek mellett érdekes filmet láttunk arról, hogyan mûködött a futók korabeli rajtgépe. Érdekes „kiállítási tárgy” egy többezer évvel ezelõtt élt, és 70-80 éves korában meghalt nõ csontváza, akirõl az utókor orvosai megállapították, hogy csontritkulásban szenvedett.
Tolotól mindössze 12 km-re van Nafplio városa. A város határában egy tábla hirdeti, hogy ez a város volt a görög állam elsõ fõvárosa. Félreértések elkerülése végett ez azt jelenti, hogy a szabadságharc után 1829 és 1834 között volt az új görög állam fõvárosa. Feltehetõen azért érdemelte ki ezt a címet, mert már a kora középkortól jelentõs szerepet játszott a görög történelemben, többek között, mint püspöki székhely. A bajor Otto 1834-ben, mikor az ország királya lett, Athént választotta fõvárosnak. Nafplio egy szép és tiszta kisváros, ami emellett még nagyon szép természeti környezettel is rendelkezik. A keskeny óvárosi utcácskák egy kicsit Szentendrét idézik. A város szélén láthatók a mükénei várral nagyjából egy idõben épült Tirünsz maradványai. Közeledve a városhoz, messzirõl látszik egy domb, tetején egy erõdítménnyel. Ez a Palamidi domb, mely a nevét az ókor híres feltalálójáról. Palamédészrõl kapta. A ma látható fellegvárat egy frank erõd alapjaira a velenceiek építették fel. Autóval egészen a várkapuig fel lehet menni. A kaputól a váron belül többfelé is el lehet sétálgatni, de aki erre szánja magát, sok lépcsõ megmászására készüljön fel. Mindenért kárpótol azonban az a csodálatos panoráma, ami a látogató elé tárul a vár majd minden pontjáról. Attól függ, merre nézünk, hol a tengert, hol a nyüzsgõ várost láthatjuk madártávlatból.
Epidavrosz Tolotól keletre, kb.25-30 km-re van. A városka egyik nevezetessége az Aszklépiosz szentély (melybõl ma már nem sok látszik), ami mint ilyen, az ókori görög orvoslás egyik központja volt. Aszklépiosz szent állata a kígyó volt, amelynek képe botra tekerõdõ változatban manapság is megtalálható minden gyógyszertárban, illetve a mentõautók oldalán. Modern kifejezéssel élve a gyógyítás logojának is lehet nevezni ezt a szimbólumot. Az Aszklépiosz tiszteletére rendezett ünnepségek céljára épült a híres kör alakú színház, mely egyrészt arról nevezetes, hogy talán világviszonylatban a legrégibb a ma is mûködõ szabadtéri színházak közül, másrészt arról, hogy az akusztikája különlegesen jó.
Az ókori emlékek bejárásán kívül a környék egyéb érdekességeket is kínál. Itt most röviden a Barbecue-party nevû programról írnék néhány szót. Az Eros nevû kis motoros bárkán indultunk egy nemzetközi társasággal az öböl nyugati partja felé. Az út elsõ állomása egy elhagyott kis öböl volt, ahol egy kis fürdõzést is be lehetett iktatni. Menet közben jellegzetes görög zene szólt, közben a hajóskapitány felesége csodálatos angol kiejtéssel mondta el a kirándulás programját. Jó egyórás utat követõen érkeztünk meg az öbölbe, ami éppen akkor nem volt néptelen, mert egy úriember napozását zavartuk meg. Érdekes volt látni, hogy köt ki a hajó, milyen összeszokott volt a legénység (aminek egyik tagja jóval 60 év felett volt). A hajósok a kikötési mûveletbe valószínûleg belekalkulálták, hogy a turisták nem nagyestélyiben és szmokingban vesznek részt a kiránduláson, mert eleve úgy kötöttek ki, hogy a partra csak kb. 40 centis vízbe gázolva lehetett kimenni. A víz egy kicsit hidegebb volt, mint Toloban, de a tisztaságra itt sem lehetett panasz. Szokatlan volt, hogy egy hajóból lehetett beugrani a tengerbe. A tengerfenék homokos volt, talán emiatt nem láttam semmilyen halat, vagy más vízi élõlényt a víz alá tekintve. Kiúszkáltuk magunkat, majd indulás tovább. Közben nagyon finom, hideg dinnyeszeletekkel kínáltak. Az idõ kezdett rosszabbra fordulni, a szél és a hullámzás megerõsödött, ennek következtében a hajóút is változatosabbá vált. A hajó beúszott egy öbölbe, kikötött, és mi meglepetéssel vettük észre, hogy a Toloval szembeni „kétpúpú” sziget túloldalán vagyunk, egy kis szigeten. Idõegyeztetés után elindultunk a sziget teteje felé, ahol egy régi (nem ókori, annál fiatalabb) kolostor maradványai voltak. Egy kis kapaszkodás után felértünk a tetõre, ahonnan a környék panorámájában gyönyörködhettünk, sõt még Tolo magasabban fekvõ részeit is láthattuk. Közben a magasból láttuk, hogy a hajón és környékén nagy a sürgés-forgás: a hajón sült a rablóhús, kinn a parton meg az étkezés elõkészületeit végezték. Mire leértünk, már várt a tálca a hússal (szuflaki), a görögsalátával (tzatziki), krumplival és 1-1 pohár vörös vagy fehérborral, melynek poharát aztán többször is utána kellett tölteni. Ott a parton, a köveken ülve fogyasztottuk el az igazán finom ételt, miközben félszemmel arra figyeltünk, nehogy az idõközben jócskán feltámadt szél elfújjon mindent a tálcáról és mellõlünk a kövekrõl. A hajósok nem voltak ilyen szerencsések, mert a kikötött hajó elszabadult, és csak nagynehezen tudták ismét a parthoz rögzíteni. A szél mellett esni is kezdett. Érdekes (és számomra nagyon szimpatikus) módon senki sem kezdett idegeskedni a körülmények miatt, a hangulat igazán nagyon jó volt, és ez egészen biztosan nem az elfogyasztott bormennyiség hatása miatt volt. Bár még majdnem egy óra volt a hivatalos visszaindulásig, az idõjárás miatt pakolni kellett. A személyzet a vendégek hathatós segítségével összecsomagolt és felvitt a hajóra mindent. Mi még egy búcsúpillantást vetettünk egy, a szigeten lakó, dinnyehéjat majszoló nyuszira, felszálltunk a hajóra és irány Tolo. Útközben – bár még hullámzott rendesen – az idõ egyre jobb lett, az esõ elállt. Mielõtt kikötöttünk volna, megkerültük a Toloi öbölben levõ kis szigetet.
Június 29-én letelt a két hét, így reggel 7 körül elindultunk hazafelé. Visszafelé Korinthosig normál úton mentünk, majd innen kezdve az autópályán. Nem a korábban említett E962 úton, hanem végig az autópályán, ami Athén külvárosán keresztül halad. Szerencsére nem volt különösebb fennakadás, úgyhogy 640 km megtétele és összességében 10,4 euro autópályadíj megfizetése után fél 3 körül Thessalonikibe értünk, illetve csak áthaladtunk a város szélén. Megállás csak a határon volt 4 órakor. A várt 7 euros bolgár sarc helyett „csak” ötöt kellett fizetni, ami miatt persze nem reklamáltam. 45 perces procedura után mentünk tovább Szófia irányába. Az idõjárás egyre rosszabb lett, és egy Kresna nevû falunál kitört az égiháború. A közelben és távolban villámok cikáztak, eleredt az esõ is. Szófiához közeledve az idõ kitisztult, csak az 50 és 60 kilométeres táblákra kellett figyelni. Különösen Blagoevgrad környékét szállták meg sebességmérõ készülékeikkel a rendõrök. A szembejövõ autósok villogással jelezték a „veszélyt”. Egy helyi autós nem volt eléggé figyelmes, õt ki is emelték a sorból, miután vagy 80-al megelõzött. Az eredeti terveink szerint útközben a Szófia melletti Szimona panzióban töltünk egy éjszakát. Este 8 körül értünk Szófiába, 930 kilométernél. Nem éreztem magamat fáradtnak, ezért úgy döntöttem, hogy indulok tovább hazafelé. Egy órával késõbb 984 kilométernél a bolgár-szerb határon, Kalotinánál voltunk. Itt a szerb oldalon vagy 1 órát kellett sorba állni, mert rengeteg szerb autó volt elõttünk. Míg ezeket az autókat a határõrök és a vámosok végigkopogtatták, az üléseket kiszedték (õk tudják, mit kerestek), nekem csak egy pillantást vetettek a csomagtartóba és mehettem tovább. A határ szerb oldalán dinárt kellett vennem az autópályadíj kifizetésére. Több helyen is volt erre mód, de vigyázat, mert a szerb vámos által javasolt helyen 10-15% illetéket akartak számolni. Az árfolyam 71,6 dinár/euro volt, amit a határnál levõ banknál meg is kaptam. Én 20 euroért vettem dinárt, ez az odaútról maradt 110 dinárral együtt elegendõ az autópályadíjakra, a maradékot meg majd eltankolom Szabadkán. A határtól Nisig általában elviselhetõ minõségû volt az út, de az alagutak útfelülete olyan útéhoz volt hasonlatos, amelyet elõzõleg végigbombáztak. Egyik-másik alagútban szinte nappali fény volt, ami nagyon jó akkor, ha kinn is világos van. Éjszaka azonban vigyázni kell a hirtelen fényváltozás miatt. Az autópálya kezdetét este 11 körül értem el. Itt egy benzinkút parkolójában megálltunk egy kis étkezésre, ekkor észrevettem, hogy a bal hátsó gumi laposabb, mint a többi. Megvizsgálva kiderült, hogy egy szeget szedtem össze valahol útközben, de hála a tömlõnélküli guminak, nem eresztett le robbanásszerûen. Mindenképpen ki kellett cserélni, így nem volt mit tenni, kénytelen voltam kipakolni a teljes csomagtartót, hogy hozzáférjek a pótkerékhez. Kerékcsere után indulás tovább, erre kiderült, hogy nem világít az egyik izzó. Gyors izzócsere, indulás tovább, míg 1231 km-nél, a 790 dinár autópályadíj kifizetése után helyi idõ szerint éjjel 2-kor Belgrádba értünk. Megkerestük az Újvidék felé vezetõ kb. 70 kilométeres utat, ami egy darabig autópálya volt, utána autóútba ment át, végül itt normálnak számító, de magyar szemmel rossz minõségû út lett belõle. Mindezért 300 dinárt (kb. 1100 Ft.) kellett fizetni, ami akkor enyhén szólva tisztességtelen dolognak tûnt. Ezt múlta alul az Újvidék-Szabadka közötti kb. 100 kilométeres út útdíja, ami szintén 300 dinár volt. (Nem akarom minõsíteni azt, hogy egy kimondottan rossz minõségû útért és egy normál minõségû útért ennyit követelnek (egyáltalán pénzt kérnek érte), de az én fogalmaim szerint ez a lopás kategóriájába tartozik). Érdekes, hogy ugyanezért az útszakaszért odafelé menet nem kellett fizetni, nem is volt bódé. Lehet, hogy a tudatlanságom áldozata voltam?
Szabadkán eltankoltam a maradék dinárokat, majd Tompánál reggel negyed 6-kor az 1538. kilométernél percek alatt átléptük a határt. Már éledezett az ország, emiatt lassabban tudtunk haladni, ennek ellenére az egyhuzamban levezetett 1718, összességében 4573 megtett kilométer után reggel 8-kor hazaérkeztünk.
Gyimesi László