kukacos#94
Részletekre: az érzelmeket abszolúte nem tartom furcsának. Egyszer láttam egy felvételt, ahol agyműtét közben a páciens agyának különböző területeit ingerelték. Hirtelen pl. kiabálni kezdett, hogy "vigyék innen, jaj, félek..." Nna, az tényleg furcsa volt. Ehhez képest az, hogy eléraknak egy tigrist és futni kezd, kisebb csodának látszik számomra.
A tudat központosító funckójáról: belegondoltál már, milyen tudatélménye lehet pl. egy hasított agyú betegnek? Vagy hallottál már azokról a kísérletekről, ahol pszichológiai tesztekkel bizonyítják, hogy egyes tudatos élményeink kb. 500 mseccel le vannak maradva a világ valódi történéseihez képest? Valóban sok dolgot észlelsz egyszerre? Most pl. valójában hány dolognak vagy egyszerre tudatában? Nagyon kevésnek...Az a szép kis nett énkép, amit átélünk, bizony nem valami centrált, kompakt dolog, szétfolyik térben és időben.
Összefoglalva: szerintem sokkal nagyobb kihívás, ronda posztmodern műszóval élve, dekonstruálni a saját tudatunk, mint elfogadni Descartes és társai ősrégi, triviális és mindent azonnal lezáró, így aztán semmit sem magyarázó megoldását. A neurobiológia haladásával majd szépen lassan rájövünk, hogy amit a tudatban akarunk látni, valójában nem is létezik, és ha elhagyjuk az automatizmusokat, semmi sem marad, megszűnik az Én. Észvesztő, sőt talán nem is lehetséges elgondolni, de ez minden önreflektáló rendszer problémája, nem paradoxon. Mert mi is a gondolat? Egy kissé unalmas rádió a fejemben... Ha egyszer sikerül, nagy sokk lesz, nagyobb, mint az egyidejűség fogalmának kidobása, nagyobb, mint a világ valódi méreteinek feltérképezése. De ahogy gondolod.