A felsőoktatásban elhejezkedettek és az elhelyezkedni kívánók véleménye és hozzászólásai
-
DecenS #12 No. Az én történetem vagy 4 évvel ezelőttre nyúlik vissza. A középiskola vége felé egyre inkább erősödött bennem az érzés, hogy nem a műszaki pályára való vagyok - noha imádtam az építészetet (ilyen irányú szakközepet is végeztem). Tanakodtam, hogy akkor mi a csuda legyen. Nem vagyok műszaki beállítottságú, sőt alapvetően humán, semmint reál. Így aztán a műszaki karoktól idegenkedtem. Jött a megvilágosodás, hogy akkor majd felvételizek a MIE (iparművészeti) építész karára jól! Elvégre mégis csak művész iskola, nekem való - pláne, hogy nem fognak a matekkal gyötörni. 3 éven keresztül próbáltam bejutni, újra és újra felvételiztem - évente átlagosan (csak erre az egy karra) kb 200-an felvételiznek, ebből 12-t vesznek fel. Hát nekem nem jött össze. De már nem is bánom.
Az első évben elég nagy lelkesedéssel fogtam hozzá a felkészülésnek. Próbáltam minél közelebb ülni a tűzhöz, szombatonként bejártam az iparra. Ismerkedtem a tanárokkal, próbáltam magamévá tenni a hely szellemét. Mindezt persze abban a naív jóhiszeműségben, hogy itt mekkora művészi szabadság van. Aztán lassacskén, ahogy a hónapok teltek, rá kellett ébrednem, hogy semmivel nem vagyok itt szabadabb, mint lehetnék bármely más iskolában. És ez sajnos nem abban a vonatkozásban igaz, hogy a többi intézmény is milyen nagy fokú önállóságot enged a diákjainak a tervezési munkák alkalmával, hanem, hogy az iparon is mennyire megkötik, uniformizálják az embert. "Mi megmondjuk neked jól, mi a frankó. Ezt csináld, csak ezt, mi vagyunk a legnagyobbak, nyald be, amit mi mondunk és akkor frankó művész leszel." Hát köszi. Ebből nem kértem. Arról nem is beszélve, hogy az ottani diákok mennyire el vannak szállva maguktól. Az egyik fele beképzelt, a másik sznob. Na ez megint csak nem az én társaságom.
Ennek ellenére eléggé csalódott voltam, amikor a ráfordított energiám ellenére mégsem vettek fel. Pedig akkor már tudtam, hogy nem lenne ez annyira nyerő hely, mint ahogy azt nagy rózsaszínűre elgondoltam. És hát ugye legalábbis atanszékvezető kéne, hogy a nagybátyjám legyen, hogy eséllyel pályázzak a 12 hely egyikére. Ennek ellenére még további két évben megpróbálkoztam a bejutással - de azt hiszem ekkor már inkább csak a dacosság hajtott. Csakazértis!
A tovvábbiakban pedig már próbálkoztam a műszaki karokra is. Kénytelen voltam elszánni magam némi gyötrelemre - senki nem halt még bele, majd valahogy átküzdöm magam én is.
Mivel a középiskolai pontjaim duplázása nem igazán segített rajtam (BME építész kar ~116 pont körül, kvázi kitűnönek kellett volna lennem), ezért aztán kénytelen voltam matekból és fizikából központit írni (sic!). Hát a 116 pontot - mondanom sem kell - nem sikerült elérnem, így aztán a BME nem jött össze. Viszont felvételt nyertem a SZIE Ybl építész karára - ahogy azt alább említettem.
Most már tudom, hogy jóformán alig van különbség a két intézmény között, hiszen a tanári gárda gerince megegyezik. Aki az Ybl-ön tanszékvezető, az a BME-n óraadó - és fordítva. Annak ellenére, hogy az Ybl főiskolai karnak mondja magát, 5 helyett 3 éves, és a diplomával semmiféle tervezői jogosultságot nem kapunk, az elvárások nagyjából olyan magasak, mint az egyetemen. Szóval nem egyszerű.
Ha valakit érdekel az Ybl valamelyik kara, majd részletezem az itteni életet, mesélek, mi hogy van. Előzetesen elárulom, hogy év elején (a felsőbb évesek közül megbukottakkal együtt) 205-en kezdtük el a mechanika 1-et, félévkor 98-an mehettünk a mechanika 2-re, de a tanszékvezető bejelentette, hogy ez is sok, szóltak neki a vizsgák végeztével, hogy csak 80-at lett volna szabad átengedni.
No more comment.
Uff!