Írj ide veled történt eseményeket, pl. egy jól sikerült nap történetét egy lánnyal/fiúval (jó lenne, ha ez nem egy beugatós topic lenne, s kéretik megfelelő formába önteni a mondanivalót)
-
Mpxplay #1 2004. március 30. kedd
Éjszaka keveset aludtam, hajnalig forgolódtam, s utána is csak egy rövid, nem túl pihentetõt tudtam csak aludni. Nehezen tudtam elhatározni, mi legyen kettõnkkel. Elengedjem? Vagy ragaszkodjak hozzá? Mi a jobb neki? És nekem? Nekünk?
Tíz óra körül ébredtem, de egy darabig még az ágyban feküdtem. Felkeljek? Érdemes?
Végül mégiscsak felkeltem, nekiálltam egy kis rendcsinálásnak. Közben közért, majd piac. Délután 1-re kész voltam mindennel: rendrakás, fürdés, borotválkozás.
Fél kettõ körül felszólt a kaputelefonon, hogy késik 10-15 percet, mert van még egy kis dolga. Majd jött (becsöngetett az ajtón). Kabát, cipõ, be a szobámba.
Rögtön azzal kezdte, hogy eléggé zûrös napja volt (rossz jel), mert reggel összeveszett a barátjával (hm, ez viszont jó jel, talán mégicsak felém billen a mérleg?).
Zene bekapcs, ágy elfoglal (elõször ülve, majd hamar fekve). Simogatás, csókolózás: ez még megy, ebben megvan az egyetértés. Beszélgetés: egyre távolabb érzem magamtól. De ezt már részben elfogadtam, elkönyveltem. Tenni ellene vagy érte nem tudtam, vagy inkább egyszerûen nem volt hozzá energiám. Elmondta, hogy félig-meddig már kibékült a barátjával (még úgy is), ezek után érthetõ volt, hogy ezen a napon a simogatásnál (bár ez elég alapos volt) messzebb nem jutottunk el. Nem is hagyta, de engem is a már ismert érzés kerített hatalmába: ha nem lehet teljesen az enyém, akkor nem is akarok, nem is kívánok tõle túl sokat. És még ott volt a már meglévõ probléma: nem a külseje miatt tetszett meg, mert ha emiatt gerjedtem volna rá eredendõen, akkor biztos sokkal jobban érdkelt volna engem is a téma. De én a lelkivilágát, a gondolkodását szerettem meg (ill. olyan volt, mintha megtaláltam volna a lelki társamat, akivel teljesen egy hullámhosszon tudok gondolkozni).
Beszélgettünk kettõnkrõl. Mint mindig, most is ugyanazt gondoltuk, ugyanazt mondtuk: együtt nem megy a folytatás, egymás nélkül képtelenek vagyunk élni. Legalább is most mindketten ezt éreztük. Szakítsunk vagy folytassuk a bújkálást és hazudozást? Mindkettõ rossz ötletnek tûnt.
Aztán a változatosság kedvéért elõszedtem a régi fényképalbumot, gyerekkori képeket, rólam, a családról ("szüleid milyen jól néztek ki együtt", "csak kár, hogy elváltak"), majd volt barátnõim képeire is kiváncsi volt, hát megmutattam a két legfontosabbat („egyeske és kettecske”). Cserébe õ is mutatott (hozott) magáról egy néhány évvel ezelõtt készült képet, uhh, azt hittem lepadlózok, mert olyan jól nézett ki rajta (szép barna bõr, világosbarna haj), úgyhogy sokáig személtem, memorizáltam hajdani csodás külsejét, mert sajnos a képet nem akarta nekem adni...
Kár, hogy régebben nem ismertük egymást, pedig akár találkozhattunk is, mert állítólag elég régóta és elég sokat járt már környékünkön (talán ezért is éreztük úgy, mintha idõtlen idõk óta ismernénk egymást).
Fényképek el, zene vissza. Csók, simogatás, most már egy kicsit merészebben. Póló alatt, nadrág alatt, de még bõr felett. Kigombolta az ingemet, és elkezdte puszilgatni, simogatni a mellkasomat és a hasamat. Én eddig azt hittem, hogy csiklandós vagyok, s ezért nem szeretem, ha simogatnak, de õ még ezt is tökéletesen csinálta, úgyhogy borzongás futott át rajtam többször is (hangyák fel és le). De aztán csere: én kerekedtem felülre. A hasát simogattam, puszilgattam, a nadrágját kigomboltam (többször is, mert mindig visszagombolta), bugyijára leheltem néhány csókot, s egy kicsit összekócoltam a rövidre nyírt 'haját' is. Majd háturól vettem kezelésbe: maszíroztam a hátát (közben feljebb húztam a rajta lévõ trikót és kicsatoltam a melltartóját), simogattam és finoman harapdáltam a bõrét, ahol csak kilátszott... Nagyjából így telt el ez a délután.
Viccelõdtünk még, hogy kinek milyen igényei vannak a másikkal szemben. Errõl inkább csak õ mondott tippeket (10-kor kel fel, a reggelit vigyem ágyba, du. shoppingolás, este buli, s esetleg a hétvégéken velem is foglalkozik egy kicsit). Csak viccelt, tudom, de én bármit megtettem volna neki, ha kérte volna. De nem kért semmit...
Beszélt még volt barátairól is, családjáról is, hogy nem voltak éppen szegények, sokszor kapott családjától támogatást, de ez valahogy õt sosem érdekelte, s ezért nem is zavarja, hogy én nem vagyok éppen jómódú, de mégis úgy éreztem, hogy ez is közénk állhat.
Esteledett, menni készült. Mi legyen velünk?
"Akkor vége?", kérdezte, "Igen.", válaszoltam. Nincs értelme ezt így folytatni. Talán elfelejtjük egymást, talán késõbb újra megpróbáljuk. Ezt majd az idõ eldönti.
Sírt egy kicsit, én pedig a könnyeit csókoltam. Kérdezte, hogy el fogom-e felejteni, de erre azt mondtam, hogy akit egyszer megszeret az ember, azt egy kicsit mindig is szeretni fogja. Még akkor is, ha már nem leszünk együtt. Amiatt mert most szakítunk, nem fogom kilakoltatni a szívembõl.
Elindult. Azt mondta: "Szeretlek". "Én is szeretlek", válaszoltam, bár nem tudtam, hogy ez mit is jelent most számunkra. Hevesen csókolóztunk, majd szorosan átöleltük egymást, mintha ez lenne az utolsó lehetõség ebben az életben. Remélem, nem így lesz...
Felöltözött, elindult kifelé. Akart még egy búcsúcsókot adni, de aztán csak legyintett, s könnyes szemekkel kilépett az ajtón, én pedig szomorúan néztem utána.
Elment...