Informatika és tudomány


A repülés szerelmeseinek topikja.
  • [NST]Cifu
    #4823
    Előtörténete:
    Még az 1950-es években kezdődött meg a munka egy tengerészeti "rakétahordozó" repülőgépen, a Douglas F6D-1 Missileer-en. Ez egy nagyon hatékony radarral lett volna felszerelve, és 10db AAM-M-10 Eagle rakétát hordozott volna. A feladata szerint nagy távolságból felderíti a célpontokat, és rakétáival leküzdi őket - bombázók esetén akár 360km-es távolságból. A Missileer kudarc lett, manőverezőképessége szánalmas volt, az AAM-M-10 rakéta szintén. A radar viszont igéretes volt, ezért az US NAVY úgy gondolta, hogy az alapötletett megéri továbbfejleszteni.
    Az 1960-as évek elején Robert McNamara védelmi miniszter "egységesíteni" akarta a USAF és az US NAVY típusait, és úgy határozott, hogy mindkettő számára az F-111 lesz az ideális vadászgép. McNamara nem volt mérnökember, és nem sokat értett a haditechnikához, az sem zavarta meg elképzelését, hogy az F-111 egy hordozóra talán csöppett túlméretes és túlsúlyos. A haditengerészet nem rajongott az ötletért, de és az F-111B gépet alkalmatlannak tartották a feladatra - mégis csak 1968-ban állították le véglegesen a programot, a hetedik elkészült prototípus után. A Grumman a haditengerészek első negatív reakciói után elkezdett dolgozni egy kisebb változaton (az F-111-esnek a Grumman alvállalkozója volt, a típus a General Dynamics cég gyermeke amúgy), amit G-303 néven illettek. Az F-111B esetén az Eagle rakéta utódja, az egyszerűbb Phoenix lett, amely azonos elven működött (az indítás után a rakéta számára az indító gép küld pályamódosító parancsokat, majd az elfogás végső szakaszában a rakéta saját radarjával fogja be a célpontot és vezeti rá magát), de csak egy fokozatú volt, és hatótávolsága is lecsökkent mintegy 200km-re. A Grumman cég megvizsgálta az össze akkoriban elképzelhető desingt, vállszárnyas és alsó szárnyas elrendezés, merev szárny és változtatható szárnyállás, a beömlőnyílások elhelyezésénél a törzs mellett és alatti megoldások, stb.


    Grumman G-303-D, alsó, változtatható szárnyállású terv modellje.


    A győztes megoldásnak a G-303-E bizonyult, amelyet még némileg finomítottak, és ez alapján kezdték meg a prototípusok gyártását, melyből az első 1970-ben szállt fel.


    Az első felszállás...


    Az AWG-9 radar/tűzvezető rendszer (amely 24 célt tudott követni, és 6 ellen rakétát rávezetni) és AIM-54 Phoenix teljesítménye, valamint az YF-14 képességei meggyőzték a haditengerészet szakértőit. A változtatható szárnyállásnak hála a gép mind alacsony sebességű leszállás, mind manőverező légiharc, mind nagy sebességű repülés közben jól viselkedett. 1973-ban az F-14A rendszerbe állt. A "Tomcat" név Tom Conolly Admirális-ból (a gép nagy támogatója a kezdetektől fogva), és a Grumman "macskákból" (Cat) származik (Tom's Cat = Tom Macskája) fejlesztés időszakában, amely ráragadt a gépre.
    A standard fegyverzete az M61A1 Vulcan gépágyúból, négy AIM-54 Phoenix nagy hatótávolságú, két AIM-7 Sparrow közepes hatótávolságú, és két AIM-9 Sidewinder rövid hatótávolságú légiharc rakétából állt. A Phoenix-ek olyan nagyok és nehezek voltak, hogy bár a gép elvileg vihetett volna belőle hat darabot, ez esetben jelentősen romlottak a repülési paraméterei, és a gép nem szálhatott le hordozóra (szárazföldi üzemeltetésnél ez utóbbi ugye nem okozott problémát).
    A gép ugyanakkor messze nem volt népszerű az első időkben a hajózólegénység körében. A radar, a rakéták és a sárkányszerkezet ugyan elvileg csúcstechnika volt, de a Pratt & Whitney TF-30-P-412 hajtómű nem illett a gépbe, a teljesítménye kicsi volt, igen megbizhatattlannak bizonyult (jelentősen alulméretezték a használat közbeni igénybevételek szempontjából), több esetben következett be turbinalapát-törés, és ugyan csak részben a hajtómű hibája, de ha utánégetővel való repülés közben az egyik hajtómű leállt, a távol elhelyezett hajtóműgondolák miatt a gép visszahozhatattlan dugóhúzóba került.
    A hajtóműproblémák később is sok gondott okoztak, 1996-ban három gép zuhant le egy hónapon belül, a vizsgálat után az utánégető használtatát korlátozták: kizárólag vészhelyzetben szabadott használni az F-14B és F-14D gépeknél.
    Az F-14-esek leváltása az F/A-18E/F gépekkel az 1990-es évek végétől folyamatosan folyik, idén adta le az utolsó század a gépeit.

    Változatok:


    F-14A


    F-14A: Első sorozatgyártott változat. Az 1980-as években új hajtóműveket kaptak (TF30-P-414A), és az orrban lévő infravörös érzékelő helyett egy optikai felderítő berendezés került beépítésre.

    F-14A Plus: General Electric F110-GE-400 hajtóművel felszerelt, és pár kisebb átalakításon (hajtóműmonitorozás, új rádió, stb.) átesett F-14A (később ebből lett az F-14B, 1990 körül az F-14A+ végleg átkeresztelkedett F-14B-vé).

    F-14B: Újonnan gyártott, vagy F-14A felújításából született alváltozat, F110-GE-400 hajtóművel, új rádióval, új tűzvezető rendszerrel, stb.

    F-14C: Miután az F-14 kizárólag elfogó vadászgépnek készült, földi csapásmérés képessége nélkül, a haditengerészetnek fellépett az az igénye, hogy ilyen célra is lehessen használni a gépeket. Ezért született meg az F-14C változat terve, ami azonban nem valósult meg: a NAVY inkább újabb A-6 Intruder gépek vásárlása mellett döntött.


    F-14D


    F-14D: Nagy volumenű átalakításon átesett régi F-14A / F-14B ill. újonnan legyártott gép. Új radar (AN/APG-71), digitális fedélzeti rendszerek, digitális adatkapcsolat, stb. Az 1990-es évek legelején összesen 54 gépet állítottak rendszerbe, de ezekből csak 37 újonnan legyártott, a többi korábbi gépek felújítása. 1991 végén a NAVY pénzügyi okokból (és az F/A-18 lobby miatt) leállította az F-14D programot.


    F-14 "Bombcat" fegyveroperátor műszerfala


    F-14 "Bombcat": Az 1990-es évek közepén az F-14-esek egy részét elkezdték felkészíteni földi csapásmérésre is: irányítás nélküli bombák, bombakazetták, és lézerirányítású légibombák, valamint irányítattlan rakéták lettek integrálva a fegyverzetükbe. 1995-ben mutatkoztak be Bosznia felett, de a célt más gépek "világították" meg a bombák számára.

    F-14T és F-14X: Az F-14 hatalmas költségei miatt a NAVY nehéz helyzetbe került, és az 1970-es évek legelején elkezdett olcsóbb alternatívák után nézni. A Grumman válasza az F-14T volt, mely egyszerűbb radarral és tűzvezető rendszerrel, továbbá csak AIM-9 Sidewinder és AIM-7 Sparrow rakétákkal rendelkezett volna (a NAVY végül ugye maradt az alap F-14 mellett). Az F-14X egy Izraelnek szánt hasonló módon "egyszerűsített" változat lett volna, de végül ők az F-15 mellett döntöttek.

    F-14 Quick Strike: Egy továbbfejlesztett F-14D program, miután a haditengerészet lopakodó A-12 csapásmérő repülőgép programjának kudarca után keresni kezdte a pótlását az A-6 gépeknek. A Grumman elkészítette az F-14 csapásmérő változatát, az F-14 Quick Strike-ot, amely a Harpoon hajó elleni rakétákkal, SLAM robotrepülőgépekkel és egyébb irányított fegyverekkel lehetett volna ellátni. A kezdeményezés azonban alulmaradt az F/A-18E/F-el szemben.

    Super Tomcat 21, Attack Super Tomcat 21, ASF-14: Egy XXI. századba szánt Tamás Macska átalakítás a Super Tomcat 21, amely a létező F-14 gépekhez. Átdolgozták a szárnyat, a LERX-et, egy darabból álló szélvédőt és F110-GE-429 hajtóművek kapott volna, stb.
    Továbbfejlesztése még az AST21 (Attack Super Tomcat 21), atombomba hordozására képes (a törzs alatti középső függesztési ponton), továbbfejlesztett fedélzeti rendszerek, más gépek légi utántöltéshez szükséges konténer felszerelhetősége, stb.
    A végső változat pedig az újonnan gyártott ASF-14 (Advanced Strike Fighter), az F/A-22-höz hasonló szintű fedélzeti rendszerek, új kompozit anyagok felhasználása a sárkányszerkezetben, stb.



    Iráni F-14


    F-14AGR: Az Iráni Sah-ot aggasztotta a MiG-25R felderítőgépek megjelenése a határainál, ezért az USA-hoz fordult, hogy az F-4 és F-5 vadászgépei mellé valamilyen hatékonyabb elfogó vadászgépet vásároljon. Az USA két lehetőséget vázolt fel: az F-14-et Phoenix rakétákkal, illetve az F-15-öt Sparrow rakétákkal. A Sah-ot lenyűgözte a Phoenix rakéta és az F-14, ezért melletük döntött. Az F-14 exportváltozata némileg egyszerűbb fedélzeti rendszereket kaptak, és a Phoenix rakéták is kevésbé hatékonyabb elektronikával voltak felszerelve. Az Iráni forradalom kirobbanásáig a megrendelt 80 gépből 79-et leszállítottak már (az utolsót megkapta az US NAVY), és a 714db AIM-54 rakétából leszállítottak már 284db-ot. A forradalom után az USA embargót hirdetett Irán ellen, így az F-14-esekhez nem kaphattak több alkatrészt, ám a gépek közül még mindig repül jópár (noha a többség már valószinüleg repképtelen a kannibalizáció miatt). A hírek szerint a gépeket megvizsgálták orosz mérnökök (a MiG-31-es R-37 (AA-9 'AMOS') rakétája sok téren hasonlít az AIM-54-re), sőt segítettek az Iráni repülőgépiparnak, hogy az F-14-es egyes alkatrészeit saját maguk tudják legyártani.

    Ajánlott link:

    Home of the M.A.T.S.
    A csapatmunka roppant fontos: rajtad kívül másra is l?hetnek!