Immortel - francia sci-fi
-
Cat #30 Sajnos azonban két gyenge pontja is van az Immortelnek: Az egyik a látványvilágának azon digitális elemei, amelyek nem tárgyak, vagy hátterek, hanem emberek, vagy emberszerű szereplők. Bilal ugyanis telerakta digitális szereplőkkel a filmjét, de nem csak statiszta szerepekben, hanem olykor teljesen „normális” emberi szerepekben is. Néhány fontosabb mellékszereplő animált, míg mások statiszták, és bárhogy töri rajta az ember a fejét, nem lelni a logikát abban, ki milyen alapon mesterséges, avagy valódi.
Egyes jelenetekben a rendőrök teljesen számítógéppel készültek, de a film vége felé egyszer csak egyikük élő szereplő, de összesen 30 másodpercet sem szerepel a filmben. Igaz, hogy két mondatot kell elhadarnia a rádióból, de mit kezdjünk azzal, hogy a kissé noirosra vett detektív, és teljes stábja, akik Nikopol (valódi színész) nyomát kergetik, kivétel nélkül számítógéppel készültek, függetlenül attól, hány jelenetük és mekkora szerepük van a történetben.
Ugyanakkor az Eugenics főnöke, Algood és bájos, ázsiai asszisztense annak ellenére digitális, hogy sok jelenetük, fontos párbeszédeik vannak a filmben, ahol mind a történet előnyére vált volna, ha valódi színészek játéka, mimikája, gesztusai hangsúlyozzák az események jelentőségét.
A genetikai cég egyik tudósát Charlotte Rampling játssza, kollégája azonban digitális, ámbár mozgása nagyon valósághű néhány jelenetben, másutt elnagyolt, és olykor úgy tűnik, mintha egy színész játszaná el, csak a fejét manipulálták digitálisan. Az ő mimikája a leginkább tökéletes, a szájmozgása legtöbbször jól követi a hangot, és arca kidolgozott. A többi számítógépes szereplő hozzá képest legalább egy-két finomítási fázissal és animációs eszköztárral le van maradva.
A kékhajú lány, aki mind különlegességében, mind megjelenésében és az eseményekben betöltött szerepében emlékeztet Leeloo-ra (Milla Jovovich) az Ötödik elemből, szintén fotómodellből lett színésznő, Linda Hardy. Hórusz természetesen digitális, a Kiálts farkast kalmárjaira emlékeztető dayak bérgyilkos szintén. Ellenben az Eugenics által kifejlesztett dayak-humanoid hibrid igazi gumi és latexmaszk, a hozzá tartozó gumikesztyű mancsokkal, amelyek primitívsége a japán Godzillák jelmezével vetekszik.
A háttérben mászkáló, arctalan tömeg is többnyire élő statisztákból áll, a közeli jelenetekben azonban váltakozva digitális és maszkkal elváltoztatott színészek mozognak. Látszólag tehát semmiféle rendszer, semmiféle koncepció nincs amögött, hogy ki animált, és ki nem. Mivel azonban az animált szereplők kidolgozottsága és mozgása teljesen változó színvonalon mozog, ez még akkor is kizökkenti a nézőt, ha hajlandó lenne megbocsátani a látszólag logikátlan rendezői döntéseket.
A film másik problémája már a képregényekből ered. Bilal ugyanis hiába rajzol remekül és hiába képes újszerű ötletekkel előrukkolni, érdekes hangulatot teremteni, a dramaturgia már a képregényeknek sem erőssége. Néhány jelenetet mindenféle magyarázat, vagy narráció nélkül tár elénk, olykor kihagyva egy-két elbeszélési lépcsőfokot, összekötő jelenetet. Ez talán prózában működne, ha pár mondattal megalapozná egyes események előzményét, vagy kapcsolódását az addigiakhoz, de Bilal és sok kortársa úgy gondolja, hogy a képek elegendőek. Ennek eredményeként a történetben (és a filmben is) néha érthetetlen váltások történnek, vagy kihagynak néhány gondolati lépcsőfokot, amitől aztán az olvasó/néző elveszítheti a fonalat. Míg képregénynél van lehetőség visszalapozni, újra elolvasni egy-egy oldalt és megtalálni néhány hiányzó részletet, addig ez egy mozifilmnél alapból nem lehetséges. Ehhez társul még néhány igazán bosszantó, mondhatni ordító vágási hiba, és ez végképp betesz annak, hogy a történetet alaposabban megismerhessük.
A három történetből való összeollózásnak is meglátszanak a gyenge pontjai. Bizonyos dolgokat - leginkább a szereplők előéletét - ugyanis készpénznek veszi a film, néhány konkrét utalással villantja föl, hogy honnan jöttek - ez azonban többnyire nem sikerül. A kíváncsiságot ugyan néha felül lehet írni a jelenetekkel és ötletekkel, többnyire viszont csak a levegőben lógnak tőlük a karakterek, vagy sután elkeni a dolgot Bilal. Pedig az utalások ígéretesek, sőt, még legalább két filmre való nyersanyag kijönne a karakterek egyes megszólalásaiból.
Összességében valahol egy modern auteur- és művészfilm, illetve egy borongós, Szárnyas fejvadász hangulatú sci-fi mezsgyéjén bukdácsol az Immortel, amely a hangulatával folyton lenyűgöz, látványával néhol ámulatba, néhol zavarba ejt, de dramaturgiai és rendezési hiányosságai miatt elvéti a célt. Minden hibája ellenére megéri látni, de sokkal-sokkal több van benne, mint amennyit Bilalnak sikerül kihoznia belőle.