Informatika és tudomány

10725198101090741028.jpg

-Nem alkalmazunk jelzős szerkezetet. Még arra se, akivel nagyon nem értesz egyet.
-Nem gyűlölködünk!
-HADITECHNIKAI TOPIC, aki nem tudja értelmezni, az megy máshova!

[Légi Harcászati / Légvédelmi FAQ]
  • [NST]Cifu
    #68147
    Freeda első képén (#68140) egy 'mild steel' (sima, nem edzett) acélból készült pre-proto változat látható (ez amúgy Connecticat államban, Military Museum of Southern New England, Danburyben található), ez volt az első, és alapvetően csak a beépített technológiák tesztelésére szolgált, ha jól sejtem, a második (#68143) képen már egy másik, szintén nem "teljes értékű" prototípus látható (ez van Maryland-ben, az Aberdeen-i tesztközpontban ( itt egy másik kép róla ).

    Az Aberdeen-i harckocsi nem végleges páncélzattal készült, a felhegesztett acélsúlyok imitálták a lövegtorony teljes tömegét.

    Az MBT-70 ezer sebből vérzett. A programot McNamara támogatta első sorban, és elviekben jó ötletnek tűnt a T-62 majd a T-64-et is porba alázó szuperharckocsit a legjobb amerikai és német mérnökök kezébe adni, de persze kudarc lett a vége. A program halott volt igazából az elejétől kezdve. A németek és az amerikaiak nem egészen azonos elképzeléssel vágtak bele az elejétől, a két tervezőcsoport nem beszélte egymás nyelvét, így fordítókra, tolmácsokra volt szükség, hogy megértsék egymást, sőt, abban se volt megegyezés, hogy SI vagy birodalmi mértékegységeket használjanak (mindkettőt használták végül, ami óriási káoszhoz vezetett). A két csoport ráadásul mindig a saját elképzeléseiket favorizálták, így többé-kevésbé két harckocsi készült.

    Az amerikai harckocsiba Continental, a németbe először Daimler-Benz, majd MTU motor került (~1500LE volt mind), a hidropneumatikus futómű, a 20mm-es távirányított, behúzható gépágyú és a toronyba elhelyezett sofőr és maga a torony is közös volt. De az amerikai harckocsiba 152mm-es huzagoltcsövű löveg került, Shillelagh rakétával, míg a németek 120mm-es löveget használtak, ami a későbbi NATO standard 120mm-es L/44-es előélete lett.

    A megoldások egy része bevált, a harckocsi nagyon mozgékony volt (sőt, előre és hátra ugyanakkor sebességgel tudott haladni), a hidropneumatikus rugózás egy álom volt, a lézeres távmérő általában jól működött (kivéve esőben, ködben)... de itt véget is ért a pozitívumok sora. A német löveg bevált, de nem hozott akkora áttörést ekkor még, mint eredetileg elvárták tőle. Az amerikai löveg egy rémálom volt, a hüvely nélküli hajítótöltet hajlamos volt berobbanni, ha felforrósodott töltényűrbe töltötték be, a Shillelagh rakéta irányítórendszere túlbonyolított és megbízhatattlan volt, a tűzvezető számítógép dettó, a 20mm-es gépágyú irányzása problémás volt, és az egyik tesztelő megjegyzése szerint fix álló célponton kívül mást eltalálni nem igazán lehetett vele - helikoptert vagy repülőt végképpen nem. A legfőbb probléma a sofőrökkel volt, ugyanis a toronyban, elforduló (hogy mindig előre nézzenek) kapszulájukban állandóan rosszul lettek, ahogy a torony forogni kezdett, és egyértelműen nem felelt meg a megoldás a mindennapi használatra.

    Ezek mellett a fejlesztési költség az eredeti ötszörösére emelkedett, a szériapéldányok ára pedig 1 millió akkori US$ volt (~6 millió US$ most), ami túl drága volt mind az amerikai, mind a német hadseregnek (egyébként főleg azért, mert bizony tízezres példányszámmal számoltak, a Leopard 2 és az M1 alig egy évtizeddel később is cirka fele ennyibe kerültek...).