-Nem alkalmazunk jelzős szerkezetet. Még arra se, akivel nagyon nem értesz egyet.
-Nem gyűlölködünk!
-HADITECHNIKAI TOPIC, aki nem tudja értelmezni, az megy máshova!
[Légi Harcászati / Légvédelmi FAQ]
-
![[NST]Cifu](https://media.sg.hu/forum/avatars/10356591011409433815.png "[NST]Cifu")
#1017
Akkor először is egy kis áttekintés. Jelen korunkban a tengeralatjárókat (jelölés első betüje: SS) két fő módszerint osztályozzuk: egyfelől vannak a "hagyományos meghajtásúak", amelyek legtöbbször dizel-elektromos meghajtásúak (jelölésük: utolsó betü K), és vannak a "nukleáris meghajtásúak" (jelölésük: utolsó betű N), a másik mód a feladatkörük. A "vadásztengeralatjárók" feladata az ellenség vízalatti vagy vízfelszini járműveinek leküzdése (nincs külön jelölése, ez a 'hagyományos' feladatkörük), a "rakétahordozó tengeralatjárók" nevüknek megfelelően stratégiai csapásmérésre készültek, ballisztikus rakétáikkal több ezer kilométerre lévő nagyvárosokra vagy katonai célpontokra is képesek nukleáris csapást mérni (jelölése: középső betű B), az utolsó feladatkör pedig a "robotrepülőgép-hordozó tengeralatjáró", amelyek legtöbbször az ellenséges vízfelszini célok leküzdésére vagy ellenséges szárazföldi célpontok elpusztítására alkalmas robotrepülőgépeket indíthatnak (jelölésük: középső betű G), itt jegyezném meg, hogy az utóbbi időben sok vadásztengeralatjárót képessé tettek robotrepülőgépek hordozására és indítására, de nem ez az elsődleges céljuk, ennek megfelelően nem kapják meg a "G" jelölést. A nemzetközi jelölés a fentiek alapján áll össze, tehát egy hagyományos meghajtású vadásztengeralatjáró jelölése SSK (SS mint tegeralatjáró, és K, mint hagyományos meghajtású), egy nukleáris meghajtású robotrepülőgép-hordozó tengeralatjáró jelölése pedig SSGN (SS, mint tengeralatjáró, G mint robotrepülőgéphordozó, és N, mint nukleáris meghajtású).
Az SSN-774 USS Virginia, a legújabb amerikai vadász-tengeralatjáró
A fegyverzetüket a feladatkörük határozza meg, minden tengeralatjáró rendelkezik torpedóvető csövekkel, amelyek a legtöbb esetben ezek 533mm-esek, és általában max. 7 méter hosszú torpedókat képesek indítani. A 70-es évek vége óta a szovjet tengeralatjárókon feltüntek a 650mm-es torpedóvető csövek, amelyekből ilyen átmérölyű torpedókat lehet indítani, illetve az amerikai Seawolf-osztályon 660mm-es torpedóvetőcsöveket használnak, de ezekből jelenleg továbbra is 533mm-es torpedókat lőnek ki. A nagyobb torpedóvető csövek értelme az, hogy a legtöbb hagyományos töltetű tengeralatjáró-elleni torpedó robbanófeje kumulatív elven működik (ezt már körberágtam a tüzérségi lőszereknél), és a nagyobb átmérő hatásosabb átűtöerőt jelent.
A hajók ellen használt torpedóknál a lényeg az, hogy a hajó gerince alatt robbanjon, mivel az ekkor létrejövő erőhatások szabályosan kettétörik a hajót.
Egy, a hajógerinc alatt robbanó torpedó hatása képekben
A torpedók meghajtására három fő mód létezik, az egyik az elektromos meghajtás, mikor akumulátorokról táplált villanymotor forgatja a hajócsavarokat, szintén hajócsavaros megoldás amikor valamilyen gáz-meghajtású (általában hidrogén-peroxid) turbina- vagy dugattyú-meghajtást alkalmaznak, a harmadik megoldás pedig a reaktív meghajtás, ami egy víz alatti rakétahajtó-szerűség, és egy kémiai reakció hozza létre a tolóerőt. A torpedók legtöbb esetben kétféle sebességre képesek, egy gyors (tipustól függően 50-70 csomó (1 csomó = 1,852km/h)) és egy lassú (30-50 csomó) sebességre, és a hatótávolságuk ennek megfelelően ~50 vagy ~30km körül van (persze ezek most nagyon durva adatok, és főleg a nyugati tipusokra igazak).
Egy kivétel akad, mégpedig a VA-111 "Shkval", amely egy torpedóvető csőből kilőhető speciális... valami... A Shkval ugyanis egy szuperkavitációnak nevezett jelenséget használ ki, amelynek a lényege, hogy a vízbe merült test körül létrejövő gőzbuborékok jelentősen lecsökkentik a test ellenállását. Ez a jelenség hajócsavarok esetén jelentkezik pl., és ott káros, mivel a hajócsavar nem tudja átadni a mozgási energiáját a víznek. A Shkval viszont ezen jelenlség segítésével képes döbbentes sebességek elérésére (pontos adat nem ismert, de 200 és 300 csomó (!!!) közé teszik). Ennek persze ára van - a Shkval egyszerűen túl gyorsan és túl zajosan halad ahoz, hogy irányítani lehessen, ezért csak "egyenesen előre" elv érvényes rá - cserébe létezik nukleáris robbanófejjel ellátott változata, amely 2-3kT robbanóerejével elég nagy terültre hat ahoz, hogy ne kelljen tökéletes találat. (érdekesség: 1995-ben az oroszok "piacra dobták" a Shkval butított verzióját, Shkval-E néven, amelyből a Kína, Irán és Franciaország is vásárolt. Az oroszok szerint a technológia nem visszafejthető....)
VA-111 "Shkval"
A torpedók irányítására két fő változat létezik, az önírányító torpedó saját szonárral rendelkeznek, és magukat vezetik célra, míg a távírányított torpedók dróton keresztűl kapják az utasítást a tengeralatjáróról.
A tengeralatjárók (főleg a nukleáris meghajtásúak) másik fő fegyvere a robotrepülőgépek, amelyeket vagy a torpedóvető csőből indítanak, vagy pedig külön vetőcsövük van (pl.: a Los Angeles-osztályú tengeralatjárók második fele már 15db függőleges indítócsővel rendelkezik, amelyekben Tomahawk robotrepülőgépek vannak). A robotrepülőgépek elsődleges használata a szovjet/orosz stratégiában az ellenséges felszini flotta leküzdése, alapvetően hagyományos (de természetesen szükség esetén nukleáris) robbanófejű robotrepülőgépek alkalmazásával - nem is titkoltan ennek lényege az USA repülőgép-hordozói által vezetett hadműveleti csoportok (Battle Group) elpusztítása. Erre a feladatra csúcsosodott ki az Oscar I. és II. osztály, amelybe a nemrég katasztrófát szenvedett Kurszk is tartozott.
Az amerikaiak inkább a szárazföldi célok ellen bevethető robotrepülőgépeket tekintik hasznosnak, ennek megfelelően a START II. korlátozásai miatt leszerelni kényszerült 4db Ohio-osztályú SSBN-eket SSGN-ekké alakították, amelyek nem kevesebb, mint 154db Tomahawk robotrepülőgépet képesek hordozni és indítani.
A robotrepülőgépekről most nem kívánok bőven írni, mivel magukban megérnek egy külön misét (illetve már kissé fáradt vagyok :)).
A harmadik fő fegyverzetük a ballisztikus rakéták, amelyek jellemzően közepes (néhány ezek km) és nagy (interkontinentális, vagyis akár 7000km-nél is nagyobb) hatótávolsággal rendelkeznek. Ilyen tengeralatjáróik jelenleg az Oroszoknak, az USA-nak, Angliának, Franciaországnak és Kínának van (Kína jelenlegi SSBN-je viszont rövid hatótávolságú, vagyis alig egy-két ezer km hatótávolságú rakétával felszerelt SSBN-el rendelkezik).
A tengeralatjárók felderítése több módon is törénhet, de még mindig a legáltalánosabb a halgatózás, tehát a passzív szonár alkalmazása. Mivel a víz igen jól vezeti a hangot, ideális esetben egy kellően érzékeny hidrofon akár több száz km-re is "elhallhat". Ez ellen csak úgy lehet védekezni, hogy a tengeralatjáró olyan csendes marad, amennyire csak lehet. Az összes fedélzeti gépet, lehetséges zajforrást olyan csendesre tervezik, amennyire csak lehet, és a nagyobb rezonanciát keltő gépeket gumibakokra helyezik. Az orosz hajók külső burkolatára rugalmas "táglákat" rögzítenek, amelyeknek a hangelnyelés a feladata. Érdemes tudni, hogy a NATO egy, a világ összes tengerére kiterjedő víz alatti lehalgató-hálózatott telepített, így (elvileg) ami a vízben történik, arról ők tudnak (feltehetően ez nem teljesen így van persze).
A másik fő módszer a mágneses-anomália érzékelése. A tengeralatjárók többszáz, vagy több ezer tonna acélból készülnek, és egy ekkora fémtömeg már megfeleően érzékeny műszerekkel kimutathatóak - mivel a föld mágneses mezejét minimális mértékben befolyásolják. Az ilyen érzékelőket általában repülőgépekre vagy helikopterekre telepítik, mivel csak így lehet kellően hatékonyan átfésülni egy területett. Ez ellen is létezik védelem, mégpedig ha a fémtestet vagy nem mágnesezhető acélötvözetből készítik, illetve ha demagnetizálják azt. Mindkét eljárás elég drága, és a második ráadásul nem is hoz tartós eredményt.
Egy P-3 Orion tengeralatjáró-elhárító repülőgép. A gép farkán lévő "nyúlván" rejti a mágneses-anomália detektort. A tengeralatjáról felderítésére továbbá ledobható szonárbójákat visz magával.
Meghajtás terén jelenleg két fő igéretes megoldás van, az egyik az MHD (Magneto-Hidrodinamika), amelynek lényege egy cső, amelynek falában (folyékony) fémet keringtetnek (bár pontosan nem tudom, mi módon), és az emiatt létrejövő mágneses mező mozgatja a csőben áthaladó vizet. Ez a megoldás teljesen hangtalan lenne, ám jelenleg csak igen szerény mértékű tolóerőt sikerült kisajtolni ebből a megoldásból.
A másik megoldás lényege pedig az, hogy a jármű orra és fara között elektromos feszültséget hoznak létre, és ez a hajótest mentén vízáramlást hoz létre - előre hajtva a tengeralatjárót. E megoldás is inkább kisérleti szinten van.
A harmadik, még felmerülhető megoldás a szuperkavitáció kiterjesztése a tengeralatjárókra. Mindenképpen nagy dobás lenne egy olyan víz alatti harcjármű, amely akár többszáz km/h sebességel haladhatna - ám igen komoly technikai akadályai lehetnek, és eddig látványos sikert ilyen meghajtással csak az oroszok értek el.
A hagyományos meghajtás kiváltására szintén vannak ötletek. Az egyik az üzemanyagcella, amikor a tengeralatjáró oxigén és hidrogén reakciójából nyerne energiát akumulátorok alkalmazása helyett. Egy ilyen tengeralatjáró már készült az 1980'-as években, mégpedig egy nyugatnémet hajógyárban, de úgytünik nem hozott áttörést, mivel nem követte több. A svédek a zárt-működésű Stirling-motorral kisérleteztek, át is építették egyik tengeralattjárójukat, és úgytünik ez a megoldás bevált, mert az új, közös Dán-Svéd tengeralatjárót a tervek szerint ilyen rendszer fogja a víz alatt hajtani.
Az egyenlőre még csak tervezőasztalon létező Viking-osztályú tengeralatjáró.