milyen oldalak vannak ezzel kapcsolatban ?
-
blackgamer #60
LEV TOLSZTOJ
Ivan Iljics halála ...folytatás
Ivan Iljics tudta, hogy haldoklik, és kétségbe volt esve. A szillogizmus példáját, melyet Kiesewetter Logikájában tanult: Kaj ember, az ember halandó, tehát Kaj halandó -világéletében csupán Kajra nézve tekintette érvényesnek. Az nem lehet, hogy neki is meg kell halnia - igyekezett el-hessegetni magától a gondolatot. Utolsó idejét javarészt ezekkel a próbálkozásokkal töltötte. Elhatározta, hogy csak a hivatallal fog törődni, de beleszólt a fájdalom. Társa döb-benten vették észre, hogy Ivan Iljics, ez a ragyogó elme, ho-gyan zavarodik bele a tárgyalásba, hibát hibára halmoz. Az-zal a lesújtó tudattal ment haza, hogy már nem úgy van, mint régen, bírói hivatása nem takarja el előle azt, amiről nem akar tudni, bírói kötelességeivel sem képes Tőle szabadulni.
Azt nem igazán lehetett eldönteni, hogyan, de lépésről lé-pésre úgy történt, hogy Ivan Iljics betegségének harmadik hónapjában már csak olyan szempontból volt fontos min-denki számára, hogy mikor szabadítja meg az élőket a teher-től, amelyet léte a számukra jelent. Egyre kevesebbet aludt, ópiumot adtak neki, és már morfiuminjekciókat is. De ez sem könnyített rajta.
Székeléséhez is külön berendezés kellett, és minden alka-lom gyötrelem volt. Bántotta a tisztátalanság, az illetlenség, a szag, és főként a tudat, hogy mindebben egy másik sze-mélynek is részt kell vennie. Mégis ebben a mozzanatban je-lentkezett Ivan Iljics vigasztalása. Ez úgy történt, hogy az edényt utána mindig Geraszim hordta ki. Geraszim, a fel-szolgáló inas tiszta, makkegészséges, fiatal parasztlegény volt, örökké jókedvű, derűs. Egyszer feltápászkodott az edényről, de nem volt ereje felhúzni a nadrágját, egy párná-zott karosszékbe roskadt, és iszonyodva nézett le mezítelen, szörnyűségesen lefogyott combjaira. Akkor lépett be a fiú, az életörömét visszafojtotta, nehogy megbántsa vele a bete-get. Ivan Iljics megszólította, s azt mondta, hogy ez a dolog bizonyosan neki nagyon kellemetlen, de Geraszim meg-nyugtatta, hogy egy betegnek nagyon szívesen megteszi. Az-tán megkérte a fiút, hogy tegye rá a székre a lábát, de ami-kor a levegőben tartotta, úgy érezte, mintha enyhültek volna a fájdalmai, s megkérte, hogy ha nem kellemetlen neki, ak-kor tegye a vállára a lábát Attól a naptól kezdve néha behív-ta Geraszimot, megkérte, tegye a vállára a lábát, s eközben elbeszélgettek. A fiú szívesen, könnyen, egyszerűen és jósá-gosan teljesítette ezeket a szolgálatokat, amivel nagyon meghatotta Ivan Iljicset. Egészség, erő, életkedv mindenki másban sértette, csak Geraszimban nem.
A másik hatalmas gyötrelem, Ivan Iljics számára a hazug-ság volt, amiben mindenki egyformán részt vett. Szörnyű és felháborító volt Csak egy hajszál választotta el, hogy oda ne kiáltsa nekik: „Ne hazudjatok tovább, ti is tudjátok, és én is tudom, hogy meghalok, legalább ne hazudjatok!" De sosem volt hozzá bátorsága. Egyedül csak Geraszim értette meg a helyzetét, csak ő sajnálta.
Reggel volt, ez csak abban nyilvánult meg, hogy Gera-szim elment, s helyette jött Pjotr, a lakáj, eloltotta a gyertyát, s elhúzta a függönyöket. Rendbe akarta tenni a szobát, s Ivan Iljics csak útban volt neki. Ivan Iljics nem szeretett egyedül lenni, s ezért mindenféle ürügyet kitalált, csak hogy ott maradjon Pjotr. Elkezdte inni a teáját, s rátört ugyanaz a jól is-mert fájdalom. Egy-két óra így telt el, aztán megérkezett az orvos. Ivan Iljics ránézett a doktorra, és a szemében ez a kér-dés volt: „Hát sose hagyod abba a hazugságot? Nem szé-gyelled magad?" De az orvos nem akarta megérteni a kér-dést. Komoly arccal megvizsgálta.
Ekkor Praszkovja Fjodorovna jelent meg, s közölte, hogy felkért egy másik orvost konzíliumra. Ivan Iljics a szíve mé-lyéből gyűlöletet érzett felesége iránt. A feleségének beteg-ségével kapcsolatos véleménye mit sem változott. Eljátssza, hogy mindent a férjéért tesz, pedig csakis önmagáért aggó-dik. Aztán később megjelent a híres doktor, megint meg-vizsgálták, és aztán nagyképű megbeszélést folytattak előt-te. A híres orvos komoly, de nem lemondó arccal búcsúzott. És Ivan Iljics bátortalan kérdésére, hogy van-e kilátás a gyógyulásra, azt válaszolta, hogy nem kezeskedhet semmi-ért. Ekkor injekciót kapott, s kezdett esteledni, amikor be-hozták az ebédjét.
Hét óra tájt Praszkovja Fjodorovna jött be elegánsan, es-télyi ruhába öltözve. Sarah Bernhardt vendégszerepelt a vá-rosban, páholyt béreltek, maga Ivan Iljics ragaszkodott hoz-zá, hogy elmenjenek. Most azonban megfeledkezett erről, sértette felesége cifra öltözéke, de ezt eltitkolta. Liza és jö-vendőbelije is bejöttek, s mögöttük beosont a kis gimnazista is. Mindig sajnálta a fiát, úgy tetszett, Geraszimon kívül csak Vaszja érti.
Késő éjszaka megjött a felesége, s rábeszélte, hogy ve-gyen be ópiumot, hogy enyhüljön a szenvedése. Hajnali há-rom óráig gyötrelmes kábulatban feküdt. Úgy rémlett, ször-nyű fájdalmak közepette gyömöszölik befelé egy szűk, mély, fekete zsákba, egyre mélyebben, és nem tudják egé-szen bedugni, és ez a folyamat rettenetes szenvedésekkel jár. Ő fél, és be akar zuhanni a zsákba, vergődik és segít. Egyszer csak elszakad a zsák, ő lezuhan, és fölébred. Ki-küldte Geraszimot, s aztán sírva fakadt, s egy belső hangra figyelt, ami azt kérdezte, hogy mit kíván, s a válasz ez volt, ugyanúgy élni, mint azelőtt, szépen, kellemesen. Aztán visz-szakérdez ez a hang: hát hogy éltél, s ekkor felelevenítette kellemes élete legszebb perceit. Most egészen más színben tűnt fel előtte, kivéve gyerekkorának első élményeit. „Talán nem úgy éltem, ahogy kellett volna - hasított elméjébe a sej-telem. - De hogyan lehetséges ez, amikor mindent úgy csi-náltam, ahogyan kell?"
Eltelt újabb két hét, Ivan Iljics már nem kelt föl a dívány-ról. Magányának utolsó idejében, ebben a szörnyű egyedül-létben, amelyben arccal a pamlag hátának fordulva feküdt, elhagyatottan a népes város közepette, nagyszámú ismerősé-nek és családjának közepette már csak a múltban élt. Egy-más után idézte fel múltjának képeit. Mindig a közelmúlttal kezdődött, és úgy haladt a legtávolabbi emlékek, gyermekkor felé, és ott megállapodott. Úgy szökött vissza a gyermekkor-ba, ahogyan erősödött a betegsége. Az élet az egyre növekvő szenvedések sorát jelentette. Ellenszegülni lehetetlen.
Így telt el két hét. Ez alatt az idő alatt örvendetes esemény következett be, amelyet Ivan Iljics meg a felesége nagyon kí-vántak: Petriscsev hivatalosan megkérte leányuk kezét. Este történt, de Ivan Iljics állapota történetesen épp azon az éjsza-kán erősen rosszabbra fordult. Nyögött, és kimeredő szemmel bámult maga elé. Ivan Iljics szemében gyűlölet csillant, s ami-kor azt felesége észrevette, abbahagyta a mondatát. „Az is-ten szerelméért, hagyj nyugodtan meghalni" - mondta Prasz-kovja Fjodorovnának. Amikor a lánya a hogyléte felől érdek-lődött, annyit felelt, hogy hamarosan megszabadítja mindany-nyiukat terhes jelenlététől. A szokott időben jött az orvos, Ivan Iljics igennel, nemmel felelgetett neki, le nem vette róla dü-hödt tekintetét, és a végén azt mondta: - Úgyis tudja, hogy nem tud segíteni, hagyjon békén.
Szörnyűek voltak a fizikai szenvedései, de még a fizikai szenvedéseinél is elviselhetetlenebb volt erkölcsi szenvedé-se, és ez volt a legnagyobb gyötrelem. Ez onnan eredt, aho-gyan aznap éjjel ránézett Geraszim álmos, jóindulatú, széles arcára, hirtelen eszébe jutott: „És hátha az egész életem, tu-datos életem csakugyan nem az volt, aminek lennie kellett volna?" Eszébe jutott: hátha az az ellenkezés, ami néha fel-támadt benne az ellen, amit a legmagasabb állású személyi-ségek helyesnek tartanak, az az alig-alig moccanó lázongás, amelyet nyomban elfojtott magában... hátha az volt az igazi, és mind a többi nem az volt, aminek lennie kellett volna Megpróbálta önmaga előtt védelmébe venni, de egyszerre rádöbbent mindannak értéktelenségére, amit védelmez. És nem volt már mit védelmeznie. „De ha ez így van - gondol-ta -, ha abban a tudatban kell elmennem a földről, hogy el-herdáltam mindent, ami rám bízatott, és már nincs időm hely-rehozni, akkor mi legyen?" Hanyatt fordult, és egészen új szemszögből kezdte vizsgálni az életét. Amikor reggel meg-látta feleségét, lányát és az orvost, valamennyiüket gyűlölte.
Praszkovja Fjodorovna papért küldött, a tiszteletes meg-gyóntatta, Ivan Iljics úgy érezte, a kételyei némiképp eny-hültek, s így a szenvedései is, újra felcsillant a remény, élni akart. Amikor a felesége bejött, s próbálta megnyugtatni fér-jét, Ivan Iljics megértette: „nem az, ami kellett volna. Min-den, amiben éltél és élsz: hazugság volt, csalás, amely elta-karta előled az életet és halált:" Mihelyt ezt végiggondolta, feltámadt benne a gyűlölet, a gyűlölettel együtt a tűrhetetlen fizikai szenvedés. - Menjetek, menjetek, hagyjatok magam-ra! - hasra fordult, és felordított.
Attól a perctől fogva kezdődött az a három napig tartó üvöltés, amely olyan szörnyű volt, hogy két zárt ajtó mögül sem lehetett borzadás nélkül hallgatni. Abban a percben, amikor a feleségének válaszolt, rádöbbent, hogy elveszett, nincs visszaút, eljött a vég, a visszavonhatatlan vég, és két-sége nem oldódott fel, megmaradt kétségnek. Ebben a há-rom napban megszűnt számára az idő, abban a fekete zsák-ban kapálódzott, amelybe egy láthatatlan, legyőzhetetlen erő gyömöszölte. Abban, hogy belebújjon, az a tudat akadályoz-ta, hogy az élete jó volt.
„Igen, mindez nem az volt, ami kellett - gondolta -, de nem baj. Meg lehet tenni azt is, ami kell. Mi az, ami kell?" - kérdezte, és hirtelen elcsendesedett. Ez a harmadik nap vé-gén történt, egy órával a halála előtt. Ugyanakkor a kis gim-nazista halkan belopózott apjához, és megállt az ágya mel-lett. A haldokló kétségbeesetten hadonászott. Keze véletle-nül a kis gimnazista fejére hullott. A fiú megragadta, ajkához szorította, és sírva fakadt.
Ivan Iljics pedig ugyanakkor nagyot zuhant, meglátta a fényt, és megvilágosodott előtte, hogy élete nem az volt, aminek lennie kellett volna, de ezt még helyre lehet hozni. Ekkor megérezte, hogy valaki csókolgatja a kezét. Kinyitot-ta a szemét, és megpillantotta a fiát. Megesett a szíve rajta. Akkor odalépett a felesége. Ránézett. Az asszony nyitott szájjal, kétségbeesett arccal bámult rá, orrán, orcáján le nem törölt könnyek ültek. Őt is megsajnálta. „Igen, kínzom őket - gondolta. - Sajnálnak engem, de megkönnyebbülnek, ha már nem leszek." Meg akarta mondani, de nem volt ereje hozzá. „Egyébként minek beszélni, cselekedni kell" - gon-dolta. A szemével intett a feleségének, fiára mutatott, és így szólt: - Vidd ki... sajnálom... téged is... - Még azt akarta hozzátenni: „bocsáss meg", de ehelyett azt mondta : - Bo-csáss el! - és nem lévén már ereje, hogy kijavítsa, csak le-gyintett, abban a tudatban, hogy akinek meg kell értenie, úgyis megérti. És egyszerre megvilágosodott előtte, hogy mi volt az, ami addig kínozta, és érthetetlen volt: sajnálja őket, úgy kell intéznie, hogy nekik ne fájjon. Meg kell szabadíta-ni őket, s magának is meg kell szabadulnia ezektől a szenve-désektől. Kereste régi, megszokott halálfélelmét, és nem lel-te sehol.
Az ő számára mindez egy másodperc alatt ment végbe, és ennek a másodpercnek a tartalma már nem változott. A kö-rülötte levők számára azonban haláltusája még két óra hosz-szat folytatódott. Mellében valami zakatolt, elcsigázott teste rázkódott, remegett. Azután egyre ritkult a hörgés meg a za-katolás. Beszívta a levegőt, a sóhajtás közepén elakadt, ki-nyújtózott és meghalt.