408
milyen oldalak vannak ezzel kapcsolatban ?
-
#88
ezt mé ide ? -
#87
SZADDAM MÁZZÓ olasz filmrendező 1914-1987
Hiresebb filmjei:
Erogén utakon vasalóval - 1967
Lángoló mellek 1-2 - 1970
A vágy szorításában - 1975
Anyai szemek - 1980
(utóbbiért elitélték és nem forgatott több filmet..) -
#86
a tanár heébe elfogadnátok ?? -
#85
Leonardo da Vinci
Biztosan sokan ismeritek Leonardo da Vinci nevét. Egyszemélyben festõ, szobrász és feltaláló volt, mûvei még ma is ezreket gyönyörködtetnek. Talán láttál is már reprodukciókat ké-peirõl. Általában azt szokták mondani, hogy Leonardo egy zseni. Az biztos, hogy egyike volt a legnagyobb géniuszoknak: nem csak magasztos, felülmúlhatatlan festmények festõje volt, hanem zseni mindenben, amibe akár mint mûvész, akár mint tudós fogott bele.
1452-ben született a toscanai Anchianóban Piero da Vinci közjegyzõ fiaként. Már gyerekkorában érdeklõdött mindenféle természeti és mûvészi megnyilatkozás iránt, és ez az érdeklõdés egész életén végigkísérte. Mindezt kivételes szobrászi és festõi ügyességgel egészítette ki. Korának szokásai szerint Andrea del Verocchio, a híres fi-renzei festõ mûhelyébe küldték mûvészetet ta-nulni. Mûvészi tehetsége olyan egyértelmû volt, hogy már 1478-ban megkapta a megbízást élete elsõ munkájára. Hírneve elterjedt szülõföldjének, Toscanának a határain túl is, és néhány év múlva elhagyta Firenzét, hogy Milánóba költözzön Ludovico Sforza udvarába. Polihisztor életet élt: egyben volt festõ, szobrász, építész, mérnök, természettudós, feltaláló, zenész és író. Leonardo a reneszánsz ideálja a "homo universalis" - a mindenhez értõ ember - megtestesítõje. A mûvé-szet és a tudomány szinte minden területén kuta-tott és alkotott. Számos találmánya volt (pl.: ejtõ-ernyõ). Ügyes mérnök volt: tudott erõdöket, ágyúkat, mozsárágyúkat készíteni, csatornákat és hordozható hidakat is tervezett. Mindig olyan dolgokat próbált megalkotni, amelyek továbbfej-lesztették a tudását. Nagyon sok olyan találmá-nya megelõzte korát.
Mint festõ, a legtisztábban valósította meg az itáliai késõ reneszánsz szépségideálját. Megle-het, hogy Leonardo da Vinci a világ legtehetsé-gesebb embere volt, de ránk maradt mûveinek száma viszonylag kevés. Például építészként is nagy hírnévnek örvendett, de valójában soha egyetlen épületet sem emelt. Sõt, egyetlen szobra sem maradt fent. Az utókorra csak rajzai, néhány pompás festménye (kevesebb, mint húsz) és váz-latfüzetei maradtak, de ezek mind bámulatra mél-tó tehetségérõl tanúskodnak.
Leghíresebb képei "Az utolsó vacsora", a "Szik-ás Madonna", a "Mona Lisa" és a "Szent Anna harmadmagával".
"Az utolsó vacsorát" és a "Sziklás Madonnát" a Santa Maria delle Grazie kolostorban festette, Milánóban. Milánó hercegének bukása után, 1501-ben festette meg a "Mona Lisát", a titokzatos és édes mosoly asszonyát.
1519-ben halt meg Franciaországban. Az azóta eltelt évszázadok sem fakították meg e nagyszerû polihisztor nevét, és hírnevét sem. Ha a világ általában vett legkiemelkedõbb alakjait kellene sorba rakni, biztos, hogy Leonardo neve elõkelõ helyen szerepelne a listán.
-
#84
vagy nem muszájj róla, akár meik korabeli híres fető jó lesz :))
lécc, naon nem találok :( -
#83
vagy legalább azt mondjátok meg hogy kel írni 
-
#82
huátcsá !
naszal, nem tud vki önéletrajzot boticseliről ??
holnapra kéne beadnom :(( -
#81
hú kösz nekem most mentetted meg az életem az Aranyemberrel -
blackgamer #80 amugy ha valakinek kell .doc-ban és nem ilyen trágyán akkor dobjon egy mailt, aztán átküldöm
[email protected] -
#79
hájja
a kar az télleg nagy baromság
nekem mára kellet volna oszt majd jövőórán... -
#78
Én köszönöm!:)
Rendes volt tőled! -
neménvoltam #77 Nekem múlt hétre kellett az Antigoné, el is olvastam delután az Oidipusz királlyal együtt (kb 135 oldal). DE! A KARt mindig kihagytam, úgy is csak pofáznak az istenekről csupa érthetetlen dolgot, oszt a fél könyv ezzel megy el és persze a dolgozatban egy büdös szó nem volt a karról :D -
#76
én is elolvastam, és nem támadunk!!
na ! :)
csak nem értem hogy miért másoltad be
kérte vki akkor bocs.. -
blackgamer #75 mivan? engem támadtok?
bocs hogy segiteni probálok a sok szerencsétlennek
tudjátok én elolvastam az Antigonét
szoval erről ennyit -
#74
ez miér vót jó ?? -
#73
Nem lenne egyszerűbb inkább külön-külön betömöríteni őket, majd kilinkelni ide? Így csak a betöltődést lassítod -> modemeseknek halál -
blackgamer #72
MÓRICZ ZSIGMOND
Rokonok
Főbb szereplők:
Kopjáss István – Zsarátnok főügyésze
Szentkálnay Lina - a felesége
Kopjáss Menyhért - a testvére
Kopjáss Albert - a testvére
Kopjáss Adél - a húga
Berci bácsi - a nagybátyja
Lajos bácsi - az édesanyja testvére
Makróczy - a korábbi főügyészhelyettes
Kardics - a takarékpénztár igazgatója
Kardicsné
Polgármester
Martiny doktor - az ellenzék vezére
Boronkay Feri
Szentkálnay Magdaléna - Kopjáss titkos szerelme
Péterfi doktor - beosztottja
Kopjáss István arra ébredt, hogy a felesége a másik szo-bában telefonált, arról érdeklődött, hogyan kell elkészíteni a nyulat, hogy neki jólessen. Ez nagyon meghatotta a szívét, felkönyökölt az ágyban, hogy jobban hallja a felesége hang-ját, olyan bizakodó, boldog, mint amilyen már nagyon régen volt. Bizony sokáig tartott a vacsora, amit az este a tisztele-tére rögtönöztek a városházi urak. Tegnap a délelőtti városi közgyűlés főügyésszé választotta. Nem volt tegnap még em-ber, aki meg merte volna jósolni, hogy nem Makróczy győz, aki helyettes főügyészként már évek óta dirigálta a várost Nyújtózott, és kényelmesebben hevert el az ágyban, s eszé-be sem jutott, hogy felkeljen. Aztán valami dallam suhant át a lelkén, szinte belepirult. Az éjjel egy teljes óra hosszáig húzatta ezt a nótát, és senki se tudta, miért. Magdalénáért, ugyanis valaki megemlítette Boronkay Ferit, s ez elegendő volt, hogy Boronkayné Szentkálnay Magdalénát idézze fel, hétéves emlék ez a dal.
De ez a mai reggel kellemes volt, átölelte felesége dere-kát, s óvatosan szorította magához, s csodára, az asszony en-gedett. Engedte magát megölelni, s nem féltette a ruháját. Pár perc múlva ágyba hozta a reggelit is, pedig ez csak gye-rekkorában volt szokás, Lina azonban nem tűrte. Aztán el-mesélte, hogyan bukott meg az ellenfele, Makróczy. A vén szamár elszólta magát a közgyűlési terem előszobájában. Azt mondta zs. v. Olyan volt ez, mint valami gyilkos golyó, ez lőtte le őt. Zs. V ez van ráütve minden bútorára, minden tárgyára, minden marhájának a tomporára: zs. v. azaz Zsarát-nok várósa (tulajdona). De mindenki tudja, hogy a városi gazdálkodásra való célzással ezt úgy szokták mondani, hogy azt teszi, hogy „zsebre váglak". Így mindenki kihúzta a ne-vét a szavazócéduláról, azt mondják, még maga az ispán is. Kopjáss István tanácsnok olyan észrevétlenül élt azon a ta-nácsházán, hogy Makróczy éppen azért egyezett bele, hogy ezt a nevet írják a jelölőlistára harmadiknak. Soha semmibe bele nem keveredett, a neve tiszta maradt. Aztán cigarettára gyújtott, Lina ezért sem szólt, pedig nemigen értékelte a fér-je dohányzását, különösen nem az ágyban.
Majd Lina elszámoltatta a húsz pengővel, amit a vacsora előtt kapott „Csak nem zabáltál el húsz pengőt?" - kérdezte közönségesen az asszony, ezt nem igen szerette a feleségé-ben. Aztán bevallotta, hogy cigánnyal húzatta, erre Lina gya-nút fogott, hogy talán nő is volt a társaságban, de megnyug-tatta Pista, hogy nem. Ekkor elszánta magát, hogy felkel, s új-ra Magdalénára gondolt, mintha nem is Boronkay jött volna be, hanem Magdaléna. Ha nem jut eszébe ez a nő, akkor nyu-godt, megbízható és boldog ember. Egy-egy év is elmúlik, hogy eszébe jut. Általában a nők nincsenek rá hatással. Meg van elégedve a feleségével. Minden igényét kielégíti, nem is kíván többet. Okosnak és jónak tartja, s valami nagy lelki bé-kességet tud neki adni, de mintha az emberi szívet az örvény és a veszély vonzaná, már régen figyeli magát, hogy tartalék-ban őriz a lelke mélyén egy ilyen veszélyes álomképet Még szerencse, hogy csak ritkán találkoznak. A két nő hasonlít, valami családi vonás van bennük közös, de Lina a természe-tes, egyszerű teremtés, Magdaléna pedig a faj kitenyésztett, szinte egzotikus virága. Most újra vérhullámot kapott.
Nagy halom gratuláló levél érkezett, aztán a kezébe akadt Lajos bácsi levele, aki szintén gratulál az egész Kopjáss csa-Iád nevében és Isten áldását kéri, de nem tud eljönni, mert lehullott már róla minden ruha. A fia, Elemér elvégezte a Ze-neakadémiát, de most nincs állása, szegénynek kávéházban kell muzsikálnia. Tudta, hogy feleségének elege van a roko-naiból. Végül elküldte a régi ferencjóskáját, amit már tíz éve kihízott. Kopjáss fél tizenegykor indult el hazulról.
Óvatosan lépkedett, mert minden kapu előtt át kellett lép-ni egy kifolyót. Még híddal is kevés helyen volt letakarva a szennylé. Be is kell menni innen a főutakra valamerre. Nem lakhat tovább ebben a félreeső utcában. Ha lesz csatornázás, ha nem, neki akkor is el kell költöznie. Ahogy kiért a Ferenc körútra, a takaréktár igazgatója köszönt rá, Kardics, aki igen nagy úr volt a városban, a Nagytakarék révén a legnagyobb hatalom, és igen nagy házat vitt. Aztán pillanatok alatt kide-rítették, hogy a felesége révén rokonok, Kopjáss Ferdinánd lánya, Szidónia volt Kardics neje. Bár eszébe jutott, hogy a családi hagyomány szerint Kopjáss Ferdinánd kijátszotta a testvéreit, és zsebre vágta a többiek részét is, de végül rá-hagyta, hogy sógorok. Kardics csütörtök estére meghívta Ist-vánt és feleségét. Az újdonsült főügyész mosolyogva, s bol-dog megelégedéssel haladt tovább a városháza irányába.
Tizenhét éve jár be a városházára, de ilyen lelkes üdvöz-lésben még sohasem volt része, mint ez alkalommal. Ahogy betoppant, egy újságíró rögtön ott termett a Zsarátnoki Új-ságtól, de a titkár már be is fúrta magát közéjük. Betessékel-te a fogadószobába. Kicsit le is volt forrázva, hogy miért kell annyit várnia. A várakozás őrli meg az idegeket, az töri le a szarvakat, az oszlatja el legjobban az önbizalmat. Talán nincs is nála senki, csak azért várakoztatja, hogy el ne bízza magát. Végül nagy nehezen feltárul a polgármester szobája.
Irataiba mélyedve ült az asztalnál. Bocsánatkéréssel kezd-te István a mondandóját, majd rögtön eldicsekedett, hogy Kardiccsal találkozott, aki egyébként a sógora. Ennek igen megörül a polgármester. Az öregúr olyan típusú ember, aki amíg meg nem szólal a legszellemesebb ember, de amint el-kezd beszélni, a hallgató lehűl, mert várja, csak egyre várja, hogy mit akar, hová akar kilyukadni. A csatornázásról be-széltek, amit fontosnak tartott a főügyész, de az öregúr sze-rint nagy a költsége, s csak azután következhet az útburko-lás. Aztán arra kéri Kopjásst, hogy ne nagyon szervezze át a jogügyi osztályt. Majd az amerikai kölcsön jött szóba, a Ser-téstenyésztőre kellene fordítania polgármester szerint, de neki rögtön eszébe jutott, hogy ez volt az utóbbi idők legna-gyobb panamája. Boronkay ellopta a Sertéstenyésztő egész alaptőkéjét, villát építtetett belőle saját magának, ezért megy most csődbe a Sertéstenyésztő.
A másik központi probléma a kisbérletek dolga volt. Eköz-ben Pista úgy tett, mint a gyermek, lesütött fejjel és hízelkedve nézett fel, a polgármester mint a nagybácsi, aki rendre tanítja a gyermekeket, felülről becézve. Tízezer kisbérlet volt, s a ter-ményárak hirtelen zuhanása a kisbérlőket a legnagyobb nyo-morba döntötte, ellenben a város nem engedhetett semmit ne-kik, mert akkor veszélyeztetve volt a költségvetés. Csak ebből volt a városnak jövedelme. Mint a tanyai iskolák ellenőrzője jól ismerte ezt a problémát, ő akkor a szegény gyerekek érdekeiért harcolt. Aztán előadta kedves gondolatát, hogy azt kellene elér-ni, hogy az emberek örömmel adózzanak. Majd arra kérte az öregurat, hogy adja elő ő a maga álláspontját a kérdésben. Az-tán váratlanul azt mondta, hogy a kecske is jóllakjon, a káposz-ta is megmaradjon. A polgármester előbb elbámult, még a sze-me is merev lett, aztán harsányan elnevette magát, hisz akkor jó, mondta a nevetése, ha ez egy ilyen kezes bárány. Hiszen ez-zel a fiúval nem lesz semmi baj.
Még negyedóráig beszélgettek az aktuális városi problé-mákról. Akkor a polgármester az újságírót behívatta, s a bal oldali kis szobában összeültette őket, s nagy fejtöréssel és még nagyobb óvatossággal leadta első programját.
A polgármester nagy fogadótermében már ott várakozott a kisbérlők legnagyobb bujtogatója, Martiny doktor, valamivel fiatalabb ember Kopjássnál, negyvenéves férfi. Az a különös fajta ember volt, akiről messziről látszik, hogy szeret vesze-kedni. Sietett jó előre felhívni a főügyész figyelmét bizonyos anomáliákra, s megemlékezett arról is, hogy valaha együtt har-coltak az analfabétizmus, műveletlenség és a szegénység jár-mában szenvedő földművesekért. Megfogta a parasztok kezét, megszorította, az ügyvédét is, és egyszerűen s egy önkéntelen kis hunyorítással ennyit mondott: „Az a fő, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon." Először elcsodálkoz-tak, de aztán úgy értelmezték, hogy a főügyész melléjük állt.
A hivatalban mindenki olyan szívélyesen fogadta, hogy már el is felejtette, hogy milyen szorongással érkezett, hogy átvegye Makróczy birodalmát.
Jóleső érzésekkel indult haza, otthon virág volt az aszta-lon. A gyerekek ujjongtak, s tele voltak hírekkel, hogy az egész iskola tudja a zs. v. esetet. Azt is megtapasztalták a fi-úk, hogy mennyire más érzés a főügyész gyerekének lenni. Ebéd után összeült Linával, s elmondott neki szóról szóra mindent. Linának eszébe jutott, hogy még nincs is ruhája, Pista biztatta, hogy varrasson gyorsan egyet a varrónővel. Aztán valódi babkávéból főtt kávét hozott, ami nagyon jóle-sett, úgy fogta fel, mint a mostani helyzet betetőzését.
Másnap már otthonosan mozgott a hivatalban, referáltatta magának a legsürgősebb ügyeket. Nagyon meg volt magával elégedve, hogy semmi baklövést nem csinált. A riport az új-ságban nagy feltűnést 'keltett, különösen nagy sikere volt a jelszavának, hogy „a káposzta is megmaradjon, a kecske is jóllakjék", úgy idézték e régi mondást, mintha sohase hallot-ták volna. A másik passzus, amin jót derültek, hogy „adófi-zetésre kell lelkesíteni az embereket". Csak reggel jutott eszébe Pistának, hogy nem korrigálta' a hírlapíró cikkét, de feltűnt neki, hogy valaki a magasabb politikai tanításokat szépen kihúzta, s így maradt egy friss és vicces előadás az új főügyész első napjáról. Bizonyára a polgármester avatkozott bele ennyire a nyilatkozatába.
Míg ezen tűnődött, egy bankember jelentkezett nála. A Nagy-takarék küldte be egyik tisztviselőjét. Valami egyszerű ügyben kellett neki egy aláírás. Valami pörös ügy volt a város és a Taka-rék között. Nem adta meg az aláírást, hogy ő nem jogosult an-nak megadására, de mindez nem volt elég a banktisztviselőnek, mindenáron rá akarta venni Pistát, hogy legyen a bank ügyfele. Azon gondolkodott el, hogy ő ama sose lesz kapható, hogy igaz-ságtalanságokat és jogtalanságot kövessen el.
A polgármester hívatta, s megrótta, hogy nem korrigálta a cikket, s felhívta az egyik részlet visszásságára a figyelmét: mindenki az igazság alapján áll, de ha a joggal és törvénnyel szemben az igazságot hangsúlyozza a főügyész, esetleg visszatetszést kelthet bizonyos körökben. A polgármesternek ma nem volt jó kedve, nagyon sokat nyargalászott ezen az igazság szón. Aztán rákérdezett arra is, hogy mi van a Taka-rékkal. Kardics telefonált a polgármesternek, hogy Kopjáss megtagadott egy aláírást. Azzal védekezett, hogy még nem ismeri az ügyet, s azt sem, hogy mi a város álláspontja. Ez-után barátságosabbra változott, s a vadászatról beszélgettek.
Kopjáss igencsak elcsodálkozott, hogy Kardics ilyen gyorsan telefonált. Péterfi doktor volt a referense, tőle tudta meg, hogy a Takaréknak volt egy kis bérlete, amelyet to-vábbadott, s ez a bérlő kivágta a fákat, s a törvénynek és szerződésnek nem tett eleget. Nem fásított, hanem kukoricát termelt. A banknak egyáltalán nem volt igaza, tudatosan tér-tek el a szabálytól, s azért kellett a városnak megindítania pert, mert az erdőhivatal utasította. Hogy ők kibújjanak a fe-lelősség alól, kénytelenek voltak a bankot, s a bank Macská-sit perelni. Aztán telefonon megbeszélték, hogy milyen alá-írásra van szükség, s kiderült, hogy csak egy kisebb horde-rejű dologról van szó. Mosolyogva vette tudomásul Kopjáss, hogy egészen úgy bánik ezzel a vele egykorú tisztviselővel, mint ahogyan ővele a polgármester.
Néhány nap múlva megjött a belügyminiszter megerősíté-se. Nagyon meg volt nyugodva. Most már igazán nyeregben van. A polgármester azt mondta, hogy nemsokára fel kell mennie a belügyminiszterhez tisztelegni.
Lina ruhája szerdára elkészült. Felpróbálta, s remekül állt neki. Határozottan megfiatalodott, állandóan dúdolt. Pista szerette otthon kibeszélni magát, Lina okosabb volt, s kritiká-val tudta nézni, amit ő elhamarkodott. A felesége meg a férje alkalmazkodó képességét csodálta, de ettől a csütörtöki va-csorától nagyon félt, nehogy valamilyen sértést kapjon. Mag-dalénára, az unokanővérére is sokat gondolt, nagyon rossz hí-re volt a korrekt, tisztességes asszonyok közt. Az urát nem szereti, ellenben hatalmi törekvések vannak benne. Őmiatta építették a nagy fasori villát. Ő iparművészeti tervező is, művész, s a saját tervei szerint hallatlan fényűzéssel beren-dezett villát épített a legmodernebb német stílus szerint. De nincs gyereke, terméketlen, s a gyerekes asszonyok nagy magasságban érzik magukat a meddők felett. Szerdán dél-után megérkezett Berci bácsi, Pista nagybátyja.
Lina nem különösebben kedvelte, mindig pénzt kunyerált, ha kettesben maradt Pistával, így minél tovább igyekezett a szobában maradni, hogy megkímélje férjét ettől az inzultus-tól. Lina egy darabig bírta Berci bácsi historizálását, de egy idő után csak ki kellett mennie. A nagybácsi rögtön kihasz-nálta az alkalmat, s előadta, hogy Kalácsbánya tulajdonosa lett Köleséren, s milyen jó minőségű szenet lehet ott bányász-ni. Újságpapírba csomagolva hozott is mintadarabot, hogy szakértőkkel megvizsgáltathassa Pista. Minden nagyon jól hangzott, csak egy baj volt, hogy Berci bácsi mondta, s ezért gyanakodva nézegette a főügyész. Ráadásul előállt azzal az ötletével is, hogy Zsarátnok városa rendeljen tőle, s felaján-lott rögtön húsz százalékos részesedést. Pista húzódozott, hogy nem akarja a presztízsét üzletszerzésre használni. Ami-kor Lina betoppant, a bácsi rögtön lehalkította a hangját. Az öregúrnak esze ágában sem volt, hogy elmenjen, ott maradt vacsorára. Másnap a reggeli vonattal utazott el, búcsúzóul még meg akarta pumpolni unokaöccsét, de Lina előrelátóan nem rakott Pista zsebébe pénzt. Amikor hazaért, Lina figyel-meztette, hogy Berci bácsi szavára nem lehet adni.
A napok kezdtek rendes kerékvágásba jönni, hazafelé ta-lálkozott Vadasival, a képviselővel, aki iskolatársa volt. Meg-lepte, ahogyan a képviselő az ország helyzetéről és a minisz-terről nyilatkozott. Népnyomor, munkanélküliség, munka-nélküli aratók, harmincezer munkátlan kubikus, ez mind nem létezik a miniszter számára. Mosolyog, hogy az mindig úgy volt, kell szegény embernek is lenni. Pista a miniszterelnököt nem ismerte, csak arcképről, s most ez a fesztelen leírás na-gyon megdöbbentette. Találónak érezte, csak azon döbbent meg, hogy egy kormánypárti képviselő beszél így.
-
blackgamer #71
MÓRICZ ZSIGMOND
Rokonok ...folytatás
Otthon nagy izgalom fogadta. Lina megkapta a ruhát a varrónőtől, és éppen próbálgatta, emiatt ez alkalommal az ebéd késett. Körbeállták, úgy csodálták, hogy milyen szép. Maga Pista sem tudta, hogy ennyire szép asszony a felesége. Aztán eszébe jutott, hogy még nincs kész az ebéd, s ettől ret-tenetesen ideges lett, újra igazíttatta a ruhát, ami minden vál-toztatás nélkül is pompásan állt neki. Pista a délutáni izgal-mak elől bemenekült a városházára, s beletemetkezett a munkába. Végre elkövetkezett az indulás ideje, Lina olyan volt, mint egy darab fa, Pista furcsán érezte magát a taxiban a feleségével. Meg sem álltak a Kardics-házig.
Inas nyitott nekik ajtót, s lesegítette a felső ruhákat. Kar-dics bácsi személyesen jött elébük. Igen szép társaság volt együtt: egy ügyvéd, Kemény Boldizsár, a tankerületi főigaz-gató, a prelátus tagjai, a többiek is mind vagy üzleti, vagy hi-vatali hatalmasságok voltak. Pista igyekezett tájékozódni, inkább csak figyelt s arra vigyázott, hogy elég méltósággal üljön. Hirtelen villant át az agyán, hogy Magdaléna is itt lesz, pedig gondolhatott volna rá, hogy Boronkay Feriék is itt szoktak lenni. Ha Magdaléna megjön, akkor igazán két-ségbeejtő a helyzet, mert kénytelen belátni, hogy jelenlé-tében nem tud uralkodni magán. Végre jelentették, hogy te-rítve az asztal, de szerencsére Magdaléna sehol.
Asztalbontás után külön kis csoportok képződtek, és Pis-ta továbbra is el volt választva a feleségétől. Aztán egy röp-ke pillanatra sikerült egymás mellé kerülniük, hogy odasúg-ja neki: „Te vagy a legszebb. Gyönyörű vagy." Aztán Kar-dics bácsi termett mellettük, s lelkesen dicsérte Linát, sőt megcsípte az arcát és derékon ölelte eközben. Lina nem mert tiltakozni, de húzódozott, megmerevedett és egészen belepi-rosodott. Pistát a gyöngyösi bor nagyon felvillanyozta, s hogy a nagy veszedelem nem következett be, Magdaléna je-lenléte, olyan vidámságot érzett, mint diákkorában.
Kardics bácsi ezt az alkalmat ragadta meg, hogy Pista fi-gyelmébe ajánljon egy villát a villasoron. Pista önkéntelenül nevetett, mert a megszámolt pénzre gondolt, ami a zsebében volt. Lina ugyanis bankjegyeket is adott és ezüstpénzt s nik-kelt is, hogy ne jöjjön zavarba, ha valami történik. De annyit nem, hogy most mindjárt egy villát vehessen belőle a villa-soron. A bankigazgató szerint most kellene vásárolnia, mert ha egy év múlva teszi, akkor felmerül a gyanú, hogy a hiva-talában szedte meg magát. Mindenesetre bogarat tett Pista fülébe. Éjfél előtt távozott a prelátus, Lina intett, hogy men-jenek ők is, diszkréten elbúcsúztak. Hazafelé Pista agya azon járt, hogy hét-nyolc éve laknak már ebben a házban. Szerette ezt az otthont, de előre belepirult a gondolatba, hogy ha Kardicsnét látta bejönni hozzájuk. Nehezen tudta elmondani Linának a villavásárlás dolgát, az asszony rögtön megrémült, nehogy valami baj legyen.
Másnap reggel nagyon morózusan és fáradtan ébredtek. Pista nem álmodta meg, hogy mit kell tennie, de úgy érezte, a vonatja be van állítva valami új vágányra, s az most már megy, idegen vonatvezető ül a mozdony mellett, s ő utasként megy, kényszerútlevéllel, deportálva valami ismeretlen vi-lág felé.
A hivatalban nem történt semmi baj, megcsinálta az első szerződést, amiért ötven pengőt kapott. A polgármester úgy beszélt vele, mintha a fia lett volna. Tanácsot kért tőle, hogy kell neki Kardics bácsit felfognia. Kardics remek ember, a semmiből teremtette meg a Takarékot, s az ma az Alföld leg-különb bankja. Ha ő valamit jónak talál, azt vakon el kell fo-gadni - vélekedett a polgármester. - Kardics sógorod a leg-nagyobb jóakarattal van hozzád. Úgy érezte magát, mintha valósággal beérkezett volna, mintha már benne volna abban a különös társadalmi szövetségben, amely a várost jelenti, a közéletet, a hatalmat, a valóságot.
Otthon Adélkának, a húgának a levele várta. Már tíz éve nem érintkeztek, rosszul esett Pistának, hogy ezt is felbon-totta Lina. Szörnyű levél volt. Áradt belőle a panasz és az őszinteség. Hogy a házassága nem sikerült, most már kény-telen elmondani, és segítségért fordulnia bátyjához. Sokszor még a betevő falatjuk sincs meg az öt gyerekével. Lecsapta a levelet, s ökölbe szorult a keze. Elmondta, hogy mennyire sajnálja a húgát, de Lina közölte, hogy ő felelős a sorsáért. Egyszer hopp, másszor kopp. Valamilyen apróságon össze-zördült Lina és Adél, de Pista már nem is emlékezett rá, ak-kor jobb meggyőződése ellenére a felesége pártjára kelt va-lami ügyben, de most ő ezzel nem is kíván vitatkozni, mert csak azt érzi, hogy a húga éhezik a gyerekeivel együtt. Ez-után magához hívta Bercit, hogy adjon fel a postán ötven pengőt, s elővett az íróasztalfiókjából egy rózsaszínű utal-ványt, megcímezte Adélkának, s ráírt ötven pengőt. Aztán tüntetően az utalványt az íróasztal sarkán hagyta, hogy Lina ha bejön, lássa. Mintha egy nagyon kínos adósságot fizetett volna ki.
Lina nagyon felháborodott, amikor meglátta. „ Nézze, Pista, maga nagyon veszélyes útra lépett. Ha maga most már fel akarja szedni az összes rokonát, a nagybácsikat, a testvére-ket, az atyafiakat, akkor aztán nem tudom, mi lesz ennek a vé-ge. Most már magából fog élősködni az egész poloskafaj?" Pista felugrott, mintha kígyó csípte volna meg. Felállott, és a felesége elé lépett. „Magának a Kopjássok poloskafaj? (...) Ötven pengő miatt maga így elveszti a fejét? Maga adta ne-kem azt az ötven pengőt? A Szentkálnayak segítettek ki en-gem a nyomorból? Abból élek én tizenhat éve, hogy az apád egy nyulat küld, meg egy kosár rohadt almát?" - Pista érezte, hogy nagyon elszaladt a szája, mert nem szerette az apósát, aki lenézte őt, mert nem tud pénzt. keresni, s eltűri, hogy az ő lánya itt cseléd legyen és szakácsné. Az öregúr egyébként is roppant nagy gondot fordít arra, hogy mindig gavallér legyen. Megkötötte a nyakkendőjét, és elment.
A szeme könnyekben égett, és vadul rohant előre. Kifelé sietett a városból. Nem bírt volna most emberekkel találkoz-ni. Hirtelen reménytelennek látta az életét, s folytatta magá-ban a vitát. Majd eszébe jutott Menyhért, a testvére, be kell hozni Zsarátnokra, a város most építi a Múzeumot, ide kell Menyhértet igazgatónak meghívni. Cikkei jelentek meg, könyvei is. Ásatásoknál dolgozik, jó neve van a Tudomá-nyos Akadémiánál. Azonnal írni fog neki, hogy szerezzen ajánlólevelet nagynevű tanároktól, tudósoktól.
Majd azon kapta magát, hogy a villasoron sétál, valaki üd-vözölte, aztán hirtelen gyökeret vertek a lábai. Egy nő ment előtte. Magas, egyenes, karcsú nő, rendkívül elegáns, vilá-gos színű kosztümben. Az egész nő rafináltan egyszerű és mégis rafináltan előkelő. Jaj! Szentkálnay Magdaléna! Per-cekig lélegzethez sem bírt jutni. Magdaléna egyenes léptek-kel ment. Mintha valami szomorúság lebegne felette. Nem tudta, mit tegyen, ha egy kicsit közelebb ér, mintha forróság csapná meg, ha elmarad, rémület. Most megállott egy kapu előtt s becsengetett. El kellett mennie mellette, mert ha visz-szafordul, az sokkal feltűnőbb lett volna. Ő mereven kö-szönt. Kalapot emelt, s Magdaléna ránézett, felismerte, visz-szabiccentett. Majd bement a villa kapuján. Különös, szép ház. Lassan ment az erdőig, s akkor visszafordult. Átment a túlsó oldalra, s ahogy jött, jól megnézte a villát. De megijedt, hogy Magdaléna kinéz valamelyik ablakon.
Ahogy lehajtott fővel ment, valaki odaköszönt neki, egy régi iskolatársa volt Hollaky Jani, akinek rettenetesen kelle-metlen hangja volt. Röviden előadta élettörténetét, s amikor épp protekciót akart kérni a főügyésztől, akkor a kaszinóhoz értek, s kezet nyújtott, majd gyorsan besietett, szegény Jani nem volt bejáratos a kaszinóba, így csalódottan ment tovább. A kaszinóban egy másik iskolatárs csapott le rá, egy őrnagy, akivel a harctéren találkozott legutóbb. Hosszú, mulatságos történeteket adott elő, majd váratlanul gratulált Pista jöven-dőbeli villájához, a Boronkay-villához, az alispán mesélte az őrnagynak. Kopjáss nagyon meglepődött, de nem merte ki-mutatni. „- Boronkay Feri bemegy államtitkárnak a föld-művelődésügyibe" - folytatta magyarázatképpen, majd a Sertéstenyésztő kapcsán elmondta, hogy rettenetesen eláz-tatta őket. Szerinte Makróczy bűne. Pista ettől egy kicsit megborzongott, mert a saját sorsát látta benne előrevetítve. Vigyázni kell, hogy valami bűnt ne kövessen el, mert akkor minden szóba bele lehet kapaszkodni. Ezután egy rövid idő-re még beugrott a hivatalába, ott találta Péterfí doktort, s a véleményét kérdezte a Sertéstenyésztőről, a referens el-mondta, hogy valódi panama. Ezután valósággal vágyott ha-za, s elhatározta, hogy megbékíti Linát.
Egész délután ott zsibongott benne a gyötrő érzés, hogy feleségét megbántotta. Ahogy letette a kabátját, bement a konyhába, ott vasalt Lina, amikor magához ölelte, az asz-szonyból kitört a sírás, de végül sikerült kiengesztelnie. Ek-kor tudta meg, hogy újabb rokon van a háznál, Kati néni, aki mindenáron felajánlotta a segítségét. Aztán keserűen ecse-telte Tákonyi András bácsi sanyarú sorsát Rimavölgyön, s kérte, hogy valami állást szerezzen neki Pista. Aztán a szü-leiről mesélt. Az apjának kevés volt egy asszony, szerelmes volt Koltaynéba, meg nem csalta a feleségét, de senvedt miatta, csak messziről imádta. Pista rohanva ment ki a szo-bából, de a konyhában se tudott megmaradni, ki kellett szel-lőztetnie a fejét.
A hivatalban egész délelőtt a Sertéstenyésztő aktáit vizs-gálta. Tipikus magyar alapítási ügy. Egy Kaiser nevű bérlő kibérelte Szentkálnaynak a kisállomás mellett levő tízholdas tanyáját sertéstelepnek. Ezen 1928-ban óriási vállalkozásba kezdett. Sertéstömegeket és kukoricarengeteget vásárolt össze. Hatalmas hiteleket használt fel, s készpénzzel a zse-bében Amerikába szökött. Az építkezés színvonala kielégítő, hiszen amerikai rendszerű aklokat és berendezéseket építte-tett. Az öreg Szentkálnay részvénytársaságot alapított, bele-vonta a várost, s a vejét, Boronkay Ferencet tette üzletveze-tő igazgatónak. Mielőtt az üzem tudott volna produkálni va-lamit, a sertés ára lement, a kukorica ára meg fel. Egyik ámulatból a másikba esett, ahogy a, mérleghamisítás, a ra-vasz elszámolások, a könyvelési manipulációk labirintusába belenézett. Napokon keresztül számolt.
Egy délelőtt hívatta a polgármester, s közölte vele, hogy fel kell utaznia Budapestre, a miniszter másnap reggel ki-lenckor fogadja. A polgármester részletesen és pontonként kidolgozta vele, mit kell mondania, mit kell sejtetnie. A cél az volt, hogy a minisztert a nagy városi kölcsön szükséges-ségéről meg kell győznie. A vonat háromnegyed tizenkettő-kor indult, az alispánnal utazott együtt. Pista nem volt hoz-zászokva a bérelt szakaszos utazáshoz, kicsit szorongva gondolt rá, hogy a folyosón emberek állnak. Az alispán vit-te be taxin, de a taxit ő fizette. Nem pihent le a hotelben, ha-nem elment Menyhért öccséhez. Egy kis cukrászdában ültek le addig, amíg a miniszterhez mehetett.
Kedvetlen egy viharos nap volt. Egész nap a minisztert hajszolta, most ide küldték, majd oda, míg végre délután hat órakor sikerült a minisztériumban mégis a színe elé kerülni. Visszafelé is az alispán volt az útitársa. A parlamentben alig volt képviselő, volt úgy, hogy heten maradtak a teremben. Kezdte megérteni, hogy lehet az, hogy az egész ország meg van véve. Mindenki függ valami szálon, valami módon a kormánytól. Ő mint főügyész annyira szolgája a kormány-nak, hogy egy szabad gondolata nem lehet. Olyan az élet, mint valami dzsungel. Vadak élnek benne, s marcangolják egymást, és felfalják, akit lehet. Itt senki sem ért alapjában semmihez. Itt az a baj, hogy mindenki olyan helyen áll, aho-vá nem készült. S aki ért valamihez, az sehol sincs. Egy per-cet sem tudott aludni, az alispán bezzeg kellemesen szunyó-kált, csak Zsarátnok közelében ébredt fel. Ekkor Pista el-mondta, hogy szeretné, ha a múzeumigazgatói posztra Menyhért, az öccse kerülne, az alispán szerint nincs akadá-lya, mivel a polgármester nagyon kedveli.
Még ébren volt Lina, amikor hazaért, s büszkén mesélte, hogy a miniszterrel kezelt. Kati néni jelenléte zavarta őket, mindig ott nyüzsgött körülöttük. Mikor kibújt az ágyból reg-gel, arra gondolt: csak ez a Lina volna egy kicsit magasabb koncepciójú... milyen kár, hogy belefúl az örökös főzéseibe, mosogatásaiba. Reggel ment referálnia polgármesternek. Mindenről beszélnie kellett: Nagyon jót mulattak azon, hogy a miniszter punktum rollert visel. Aztán nyílt az ajtó, s belé-pett Kardics, csatlakozott a társasághoz, s úgy nevetgélt a két öreg, mint két diák, s Pista percek alatt be volt avatva mindenbe.
Váratlanul Kardics felajánlotta, hogy kiviszi a villatelep-re, hogy megnézzék a szóban forgó villát. Pista hiába tilta-kozott, hogy a feleségével együtt szeretné megtekinteni, az öreg hajthatatlan volt. Amikor beléptek a villába, nagyon ha-talmasnak érezte. Ellenben Magdaléna nagyon kedves volt, s nagyon magas, magasabb, mint Lina, ez lepte meg a leg-jobban. Pista jó ideig semmit sem hallott abból, amit beszél-tek, csak nézte a termet. Nagyon határozottnak, biztosnak, öntudatosnak találta Magdalénát, ahogyan a falon található festményekről beszélt, s megtört a varázs. A kert még káprá-zatosabb volt, mint várta, némán megdöbbenve bámulta.. Ez-után ideiglenes szerződést írt alá. A vételárat nagyon kevés-nek találta, az összeg az építési összegnek legfeljebb a felét tehette ki. Kardics bácsi hazavitte, Pista abban a boldog tu-datban ért haza, hogy van már háza, ahová pénteki zsúrra meghívhatja az újdonsült ismerőseit, rokonait. Amikor elbú-csúzott a bankigazgatótól, úgy érezte, hogy úgy áll ott, mint egy komornyik.
A felesége éppen csúnyán veszekedett a cseléddel, Pista ezt nem bírta hallgatni, áthívta a másik szobába, és megkér-te, hogy ne vitatkozzon ilyen közönségesen a lánnyal. Büsz-kén mondta, hogy vett egy házat, de amikor a felesége a szerződést kérte, akkor rájött, hogy az Kardics bácsinál ma-radt. Tehát nincs, állapította meg Lina. Aztán kiment, majd kisírt szemmel jött vissza. Az a baj, hogy valakit be akarnak csapni azzal, hogy rátolnak egy pompás házat ingyen - sírt keservesen a felesége, és arról is felvilágosította férjét, hogy a fizetéséből nem fogja tudni fenntartani a házat, neki is csak abból lesz plusz jövedelme, amiből másoknak, azaz a váro-séból.
A gazdasági tanácsnoknak adta át Berci bácsi szénjét, aki biztosította róla, hogy a legkedvezőbben fogja referálni. Egyenlőre hetek teltek el, de a panamának a legtávolabbi nyomait sem lelte, s hirtelen most úgy érezte, mintha fekete szálakkal lenne átszőve az egész élete: Eddig is megéltem a magam tiszta, egyszerű életében, ezután is megleszek. Ami-kor belépett a szobába, egy felbontatlan levél várta, Albert öccsétől érkezett. Teljes nyomorban él a családjával, egy szobás lakásban szoronganak négy gyerekkel, nincs állása, már annyira kétségbeesett, hogy öngyilkos akar lenni. Fájt ezt olvasnia, megnézte, mennyi pénz van a zsebében, s azt feladta neki rögtön. Elment a kaszinóba, a felesége már azon gúnyolódott, hogy talán már kártyázni is fog.
A kaszinóban alig voltak. Martiny doktor szinte odaparan-csolta az asztalhoz, römit játszottak, ebben nagyon erős volt Pista, s nyert is. Aztán a város ügyeiről beszélgettek, hogy a minisztériumban közölték, hogy csak jövedelmező dologra adnak pénzt: a csatorna, iskolák renoválása nem jövedelme-ző. A tömegnek nincs semmi befolyása a vállalkozásra és végrehajtásra, s míg egyfelől be van dobva mint szabad egyén a létbe, másfelől magára van hagyva.
Zúgó fejjel ment haza. Ezek olyan dolgok, hogy egy em-ber feje nem elég rá, hogy átfogja. Még egy ellenzéki politi-kus legalább kibeszélheti magát, de egy tisztviselőnek hall-gatnia kell. Ahogy hazaért, az asztal felett égett a nagy csil-lár, de annak csak egy körtéje, az alsó. Véletlenül felpillan-tott a lámpára, s mosolygott, eszébe jutott, hogy milyen re-mek csillárok vannak Feri villájában. Büszkén újságolta el a fiúknak, hogy vett egy új házat, azok teljesen felélénkültek a hírre, s aznap nem lehetett velük mit kezdeni. Linának nem újságolta el sem a tíz pengőt, amit öccsének küldött, sem a kártyasikereit.
Lina kétségbeesetten figyelmeztette férjét, s keserű pa- _-nasz fakadt fel belőle: „tudja maga, mi az egy asszonynak, aki felépítette már az életét, egy csapásra kifordulni magá-ból.Amit maga csinál, azt jelenti, hogy mindaz, amit én ed-dig tettem semmiség volt. ... A véletlen kilódította a biztos pozíciójából, a kör, amelybe most került, egészen más, mint az, amelyben eddig élt." Meg van ijedve, hogy a pusztulás felé halad férje, hiszen azoknál az új ismerősöknél, akiknél vendégeskednek, teljesen mások az anyagi viszonyok, ők képtelenek ezzel lépést tartani. Pista rémülten hallgatta fele-ségének halk és okos szavait. Valóban a lelke mélyén min-denben igazat kellett adnia a feleségének. Ők képtelenek olyan pazar vacsorákat adni a jövedelméből. Lina szerint ezek az urak mind olyan pénzből élnek, amit nem szokás el-könyvelni azon a címen, amin kapják, hanem hamis címe-ken. Ráadásul a háta mögött ott vannak a szegény rokonok, akiket magával akar cipelni. Annyira nem viheti fel az Isten
a dolgát, hogy az összes testvéreinek ugyanolyan pozíciót biztosítson, mint amilyen magának van.
Próbálta megnyugtatni magát, bár vele maradtak a gyötrő gondolatok. Mindenesetre Albertnek segít, legalább annyira, hogy élni tudjon, de különösebb terheket nem vesz a nyaká-ba. Elég a maga baja. Már az is gyanús, hogy még eddig egy szót sem hallott a Sertéstenyésztőről. Pedig azoknak nagyon éghet a kapcájuk. Legrosszabb esetben felmegy a miniszter-hez, s előadja neki az egész dolgot. Ki tudja, hátha a polgár-mester is benne van. Nem szokatlan a mai világban egy fegyelmi a polgármester ellen. Lassan kezdett összezsugorod-ni az egész házvételügy a szemében. Különös, soha nem volt évek óta rossz éjszakája. Most viszont nem tudott aludni, s minden éjszakája egyre nyugtalanabb lett. Ha aludt is, nem-sokára felébredt. Tudta, hogy a rendes fizetéséből még a ka-matot sem bírná fizetni. Hát honnan lesz neki jövedelme? Linának igaza van, ezek már úgy kezelik őt, mintha közülük való tőkepénzes lenne. Másnap reggel gyűrötten és törődöt-ten ébredt.
Amikor megérkezett, a főmérnököt, Bisztriczayt faggatta a Sertéstenyésztőről. Szerinte az építmények elsőrangúak, csak túl vannak méretezve. Hármasban egész délelőtt az ak-tatömeget tanulmányozták. Borzalmas volt a deficit, aztán kimentek a helyszínre, Harangosra. A sertéstelepen csönd volt, a disznókat már elszállították. Aztán a főmérnök arról tájékoztatta, hogy útnak indult a köleséri bányából az első két mintavagon, Pista megijedt, mert nem tudta, hogy ez az ügy már ennyire előrehaladt. Aztán figyelmeztette a főmér-nököt, hogy Berci bácsi kitűnő üzletember, de pénzt nem le-het rá bízni, csak a szállított mennyiséget szabad neki kifi-zetni. Ő egyébként sem vállal felelősséget a szén minőségé-ért, erre Bisztriczay pedig azt válaszolta, hogy akkor nem veszi át, a szerződés úgysincs aláírva.
Ahogy a zsebébe nyúlt, egy idegen női zsebkendő akadt a kezébe, idegenül nézte, nem tudta, kié, aztán rájött, hogy Magdalénáé. A benne levő parfüm, vagy mi, elkezdett mele-gíteni, izgatni, zsibbasztani. A szívére ment valami, az előb-bi ügy elvesztette jelentőségét. Amikor hazafelé tartott, s be-fordult az utcába, nagyot lélegzett.' Erőt kellett gyűjteni, hogy a felesége szeme elé kerülhessen, s Lina ne vegye ész-re rajta, hogy valami történt. Most bezzeg hálás volt Kati né-ninek a jelenlétéért, mivel nem kellett beszélnie, sőt nem is lehetett, ellenben hallgatni joga volt. Lina el akarta venni a kabátját, hogy eltegye, de Pista olyan ijedt mozdulattal kap-ta el, hogy a felesége elkezdett gyanakodni, hogy mi lehet a zsebében, aztán egy óvatlan pillanatba a nadrágzsebbe csempészte Magdaléna kendőjét. Lina csak kivitte a kabátot és titokban áttanulmányozta, s nagyon megnyugodott, hogy semmi különöset nem talált.
A délutáni alvás után Kardics bácsi hívatta, s a Sertéste-nyésztőről beszélgettek, hogy az egy valóságos aranybánya, csak ügyesen kell intézni a dolgát. Ekkor elővett egy paksa-métát, s kiteregette az aktákat, százezrek röpködtek, váltók-nak egész tömege feküdt a szerződés mellett, s rábeszélte Pistát, hogy írja alá, mert ennél jobb üzletet nem lehet csi-nálni a városban. Nagyon csüggedten ült, csak arra vigyá-zott, hogy meg ne látsszék rajta. Kardics folyószámlát nyi-tott Pista számára, amire tizenötezer pengő kerül, ami termé-szetesen a rendelkezésére áll. Úgy ment el, mint aki elvesz-tette az ártatlanságát. Mikor az utcán találta magát, olyan volt, mint a lány, aki először volt legénylakáson, ahová oly hetykén és magabíztában ment, s ahol a kíváncsiság, az aka-ratnak pillanatnyi kikapcsolódása elvette az erejét, s megté-pettnek és rongynak érezte magát. Valami konfliktus volt benne, a régi énje s a mostani közt. Valami belső zűrzavar. Egyáltalán nem tudott eligazodni, s ez rémes volt és boldog-talanság.
-
blackgamer #70
MÓRICZ ZSIGMOND
Rokonok ...folytatás
Menyhért az egyetlen, akivel beszélni tud, s most minden-áron megnyugvásra volt szüksége. Fantasztikus tervek lo-bogtak fel benne: csatornázás, központi kórház. Olyan gyor-san ment, mintha valami kergette volna, a kaszinóba érkez-ve szórakozottan játszott, vesztett is. Martiny nagy hangon adta elő, hogy Boronkay Feri villát épített a Sertéstenyésztő tégláiból. El fogjuk licitálni az ipsét! - s figyelmeztette, hogy nézzen minél hamarabb utána a dolgoknak, mert attól a gazembertől kitelik, hogy ezt a pár napot fel fogja használ-ni, míg szabad kézből eladhatja. A főügyész elsápadt és hall-gatott A doktor tovább folytatta, együtt vannak az adatok, iratok, feljelentések. Te még nem vagy benne a maffiában, új ember vagy, akit közbizalom emelt az állásába. Ekkor árul-ta el, hogy ő és Kardics rokonok. „No akkor nem is szóltam" - mondta meglepetten Martiny.
Ez így van Magyarországon, kicsi az ország, mindenki rokon. Magyarország a rokonságok és a panamák lápvilá-ga. Ez egy olyan furcsa ingovány, hogy aki ebbe beleplán-tálódik vagy akklimatizálódik, vagy elpusztul - állapítot-ták meg közösen, s valóban sikerült egy közös őst találni, méghozzá a nagymamát. Martinyi tréfálkozva felveti, hogy rokoni jusson meg kéne vennie a Boronkay-villát, s igen elcsodálkozott, amikor Pista elmondta, hogy csak egy na-pot késett, mert már ő megvette, így kellemesen eldiskurál-tak. Majd sürgöny jött Menyustól, hogy a kilencórás vonattal jön, s fél tizenkettőre ideér. Linának azt hazudta, hogy esti értekezlet van.
Az öccsével nagyon megörültek egymásnak, végre kibe-szélhette magát őszintén, mintha csak magának mondaná. Menyus minden döntését helyeselte: a házvételt, a magasabb nívójú életet, a Sertéstenyésztő dolgában tett lépéseket, s ez Pista számára őszinte lelki megnyugvást jelentett. Csak Ber-ci bácsitól intette, benne nem lehet megbízni, bevallotta, hogy a maga húszezrét ki sem engedi fizettetni. Kikísérte az állomásra, s ott az orvossal futott össze, aki szintén szegény rokont vitt ki, s megpróbált protekciót kérni tőle, kocsit ren-delt, de amikor beült a taxiba, rájött, hogy nincs nála pénz, amikor kiszállt, sokáig kotorászott, végül a sofőr is protek-ciót akart kérni tőle. Régen aludt már ilyen jól, nyugodtan jóízűen.
Ahogy beért a hivatalba, a főmérnök várta, másnap lesz annak a pályázatnak a lezárása, amelyet a város hirdetett egy vashídra, amely a régi rozzant fahíd helyére fog kerülni. A főügyész élénk érdeklődést mutatott az ügyben. A másik na-pirendi pont az volt, hogy város Ráczkevey kúriáját készül ajánlani adóhivatalnak a minisztériumnak, amelyet megfele-lő áron meg is vesz a tulajdonostól. Egy ellenérv merül csak fel, hogy három kilométerre van a várostól, de ez nem jelent-het akadályt, mert millió érv szól mellette: történelmi emlék az épület, a család mindig is nagy pártfogója volt a városnak, s nem utolsó sorban a tulajdonos unokaöccse államtitkár, meg egyébként mindenkinek érdeke fűződik ehhez. A fő-mérnök arra hivatkozva, hogy mivel holnap zárul le a pályá-zat, elkérte a pályázatokat, hogy ne legyen készületlen és tá-jékozatlan, de ezt megtagadja a főügyész, mivel szabályta-lan. A főmérnök nagy haraggal vette a kalapját és távozott, mivel szerette volna a statisztikai számításokat is kiíratni, hogy a Holub és Társa céget informálhassa. Aztán behívatta a titkárt, Péterfi doktort, és a Sertéstenyésztő aktáit kérte. Eközben a polgármester hívatta.
Előadta Kardics bácsi nagyszabású terveit a Sertéste-nyésztőről, aztán a polgármester felszólította, hogy adja át a pályázati anyagokat, ő személyesen vállalja érte a felelőssé-get. Ezután Pista elmondta, hogy Martiny doktor is jól infor-mált az ügyben. A polgármesternek nem nagyon tetszett a dolog, s nem igazán értette, hogy honnan a kapcsolata vele, mire Pista sejtelmesen közölte, hogy rokonok. Nem értette azt sem, hogy mi lehet az ellenzéki politikus célja ezzel, hogy egyszer csak így hirtelen bejelenti, hogy rokonok. A főmér-nök már várt az iratokra, Pista úgy látta jobbnak, hogy leg-alább megvárakoztatja egy kicsit, s megugráltatta a Sertéste-nyésztő ügyében, majd elengedte a pályázati anyagokkal, de úgy érezte, mintha tolvajlás történt volna.
Ezután kifaggatta Péterfit, hogy kik a rokonai, de kiderült, hogy erdélyi, s csak pár éve költöztek a városba. Az érdekel-te Pistát, hogy milyen irányban elfogult a referense, de meg-nyugodott, hogy pártatlan. 1921-ben indult a Sertéstenyész-tő, egy sertéskupec határozta el, s egy részvénytársaságot alapítottak másfélmillió korona alaptőkével, de a pénzzuha-nással tönkrement, ezután jött Kaiser, s ő fújta fel az egészet, de ő is megbukott, s Amerikába szökött. Szentkálnay volt a következő tulajdonos, a város adott egy földterületet a vál-lalkozásnak, de az a mai napig nincs átírva a nevükre. Az alaptőkéjük növeléséhez a Takarék kölcsönzött újabb össze-geket, s elkezdődött az építkezés, a Holub és Társát bízták meg. Csak váltókkal tudtak fizetni, de az erős téli fagyokra való tekintettel az építkezés szünetelt.
Ezután került sor a vállalkozás átszervezésére, új alapokra helyezték, tőzsdei papírokat bocsátottak ki. A város erősen tá-mogatta, s a részvényárak szépen emelkedtek. A modem ser-téstelep hamarosan felépült, de túlméretezett lett, s nem volt elég disznó, nem lehetett gazdaságosan üzemeltetni, ekkor kezdődött a leépítés, erre még rátett a kukorica árának emel-kedése, és a sertésvész. A kolera idején a megbetegedett disz-nókat bevitték a Sertéstenyésztőbe, ott kifizették, és leírhatta veszteségnek. Az igazgatóságban érdekeltek: Szentkálnay mellett Boronkay Feri, a veje, Kardics igazgató, Makróczy, az alispán meg a polgármester veje. Ez valósággal a Kellermann Alagútja, melyet regényben kellene megírni.
Egész délelőtt dolgoztak, és senkit sem engedett be magá-hoz, majd újra nekiültek s elölről vették át az egészet, s pon-tosan végigmentek a két év történetén. Fél tizenkettőkor eszébe jutott, hogy neki át kell mennie Kardicshoz, s tizen-ötezer pengő boldog tulajdonosa lesz, de üres zsebbel még-sem mehet. Reggel röstellt Linától kérni, mert magyaráz-kodnia kellett volna Diákként mindig az anyjától kunyerált kis pénzeket, s azután az édes kis feleségét tette meg maga felett anyának és felettes hatóságnak. Rettenetes volt ugyan-akkor, hogy ő ennyire pénz nélkül van. A hivatali szolgát küldte el haza húsz pengőért, amit a felesége el is küldött egy számonkérő levél kíséretében. Azután a Takarékba tele-fonált, de ott arról értesítették, hogy nincs benn Kardics. Úgy érezte, hogy ez szándékos packázás. Milyen jó, hogy nem épített arra a tizenötezer pengőre. Ezután mozgósította Pétet, hogy nézzen utána minden apró részletnek, menjen el a telekkönyvhöz, s írja ki Szentkálnay teherlapját.
Le s föl járkált, s hallatlan düh és bosszúvágy kezdett benne úrrá lenni. Átsétált az épület túlsó szárnyába, a mér-nöki hivatalba, ahol egy ismeretlen fiatalembert talált, aki jegyzetelgetett s rajzokat készített. Kiderült róla, hogy a Holub és Társának dolgozik, s a pályázatokból készített jegyzeteket. Pista teljesen felháborodott és elzavarta. Ez-után azt szuggerálta magában, hogy ő még semmibe se ke-veredett, még tiszta. Ekkor megjelent a tegnapi taxisofőr, s protekcióért könyörgött, kifizette neki a tegnapi fuvardíját, s dühösen elzavarta, de még előtte megkérdezte a beadvá-nyának a számát. Más apró ügyek is hevertek az asztalán, a kisbérlők dolgai, siralmas körülmények között élnek, de a szociális támogatásról a kormány nem volt hajlandó gon-doskodni, nem volt rá pénz. Ekkor érkezett lélekszakadva Péterfi dr., Szentkálnaynak a Sertéstenyésztő felállítása óta hatszázötvenezer pengővel szaporodott a betáblázott adós-sága, érthetetlen, hogy a bank ezerkétszáznegyven holdra ennyi új kölcsönt folyósított. Áron felül meg van terhelve az egész vagyon.
Ezalatt Bisztriczay főmérnök értesült a történtekről, elő-ször a polgármesterhez akart rohanni, mint reggel, de most más volt a helyzet, a főügyész markában érezte magát, mert a Holub és Társa alkalmazottjának a jelenléte olyan alapot szolgáltatott a főügyésznek, hogy akár el is távolíthatta a hi-vatalából. Holubhoz rohant, hogy csinálni kell valamit a fő-ügyésszel, mert a markában van. Az építész teljesen fásult volt teljesen el volt adósodva, Markóczyt, aki az ő embere volt megbuktatták, most itt ez a botrány, ez már túl sok ne-ki, most már okosabb nem pályázni, nem maradt más hátra, csak egy revolvergolyó. Ekkor toppant be váratlanul Kar-dics, Bisztriczay referált a történtekről, majd közösen vették a kalapjukat, s elmentek a polgármesterhez.
A polgármesternél épp egy küldöttség volt, de azonnal végzett a kérelmezőkkel, egyszerűen mindent megígért, és melegen kezet rázott a deputáció tagjaival. Kardics bácsi vi-harosan rontott be, a főmérnök összefoglalta a történteket. A polgármester pár pillanatig a semmibe bámult, majd felka-pott az asztaláról valami barnás vasúti szelvényt: a Bátay Ber-talan-féle köleséri bányaajánlatot. Bisztriczaynak hályog esett le a szeméről, meg van mentve minden, gyorsan tárcsázott, s megtudta, hogy Berci bácsi valóságos 'príma' salgótarjáni sze-net küldött. Kiderült, hogy már nem először próbálkozik így, csak valami rosszféle tufája van. „Borzasztók ezek a rokonok" - jegyezte meg gúnyosan a polgármester. A főmérnök elment. Kardics nem kis kárörömmel mesélte el, hogy a főügyésznek sosincs pénz a zsebében, mert a feleségétől kell zsebpénzt ku-nyerálni, bezzeg az asszonykának hétszázhúsz pengője van a Takarékban. Még szerencse, hogy ennyire elővigyázatos volt, s csak egy előszerződés van, s a pénzt még nem utalta át neki. Közben a polgármester hívatta Kopjáss főügyész urat, akinek karrierjéről úgy határoztak, hogy ezennel lezárul.
Megérkezett a főügyész, a polgármester élénk színekkel ecsetelte, hogy a főmérnök milyen vétséget követett el, s ezt számon fogja kérni, mert Holubék nem is akarnak pályázni. Aztán meghívta vásárnap estére a feleségével együtt Boron-kayék búcsúestjére, ahol egyúttal a felesége is megcsodál-hatja majd jövendőbeli otthonukat.
Pistáékhoz szombaton Berci bácsi állított be, teljes oda-adással beszélt a bányájáról, sőt felvetette, hogy nemcsak a szenet kéne a városnak megvennie, de magát a bányát is. Kati néni, aki egész héten vizitről vizitre ment, amikor meg-pillantotta az öregurat, óva intette tőle őket, s Berci bácsi ugyanezt cselekedte. A szénért járó provízió zavarta Pista lelkiismeretét, még eddig sohasem kapott, s most el is hatá-rozta, hogy a köz céljaira fogja fordítani. Szeretné bevonni a város vezetésébe a rokonait, s így megtisztíthatná a közéle-tet. Berci bácsi nagyvonalúan osztogatta tanácsait: „Fiam, a rokont szeretni kell, de vigyázni is kell." Aztán amikor Lina belépett a szobába, lehalkították a hangjukat, s amikor Pista kettesben maradt a feleségével, elmondta a polgármester szí-ves invitálását Boronkayékhoz.
Kellemesen telt a vasárnap este, Magdaléna teljesen elbű-völte, zavarában még a pezsgőt is az ingére löttyintette. Ber-ci bácsi még itt sem hagyta békén őket, itt is pénzt kunyerált. Péterfi bizalmasan a fülébe súgta, hogy a minisztériumba bekérték a Sertéstenyésztő papírjait, s elképzelhető, hogy a polgármester hamarosan hívatni fogja. Pista végre nyereg-ben érezte magát, a titkár már a kártyaszobába tessékelte.
De előtte Kardics kapta el, s felvetette, hogy aláírhatnák a szerződést, most rögtön. Pistának nagyot lobbant a szeme, de aztán lehunyta, hogy bele ne lásson a másik. Úgy látszik, itt van a revizor, Péterfi igazat mondott, hirtelen sürgős lett. Óvatosan próbált kicsúsznia kezei közül. Majd a bankigaz-gató legnagyobb meglepetésére egyenesen rákérdezett, hogy a miniszteri biztos még ma éjjel visszautazik-e. Pista tovább folytatta a kínos beszélgetést, megemlítette, hogy informáló-dott a belégekről, számlákról, s kiderült, hogy mire ment el a pénz. Aztán váratlanul a két öccsét protezsálta be. Kardics szaladt referálni a történtekről a kártyaszobába.
Ezután Szentkálnayval beszélt a Sertéstenyésztőről, s azt mondta, hogy talán kevés veszteséggel is megúszhatja. Szentkálnay vértódulást kapott, amikor ezt meghallotta. Ezt még eddig senki sem merte neki így megmondani, még cél-zással sem. Tudta ő, de még maga előtt is takargatta. Aztán gyorsan másra terelte a szót, Pista csak bámult, hogy egy pil-lanat alatt kirázta magából az előbbi kínlódást. Már tud anekdotázni. A másik szobában hirtelen megpillantotta Mag-dalénát. Behunyta a szemét, és nem nézett rá. A cipőjét néz-te, csak lassan emelte fel a pillantását, a cipőjétől fel a com-bon végig, a derekán, a mellein, a meztelen karján és magas nyakán, a hajáig... Ahogy emelkedett a tekintete felfelé, úgy emelkedett a vére, mintha a hőmérőt húzná felfelé a tűz. Magdaléna és Pista szeme összeakadt, s végül zavarba jött a nő. Aztán beszédbe elegyedtek, s Pista felidézte annak a ré-gi bálnak az emlékét, amikor Magdaléna fűzöld ruhában volt, s éppen belemelegedtek a múltidézésbe, amikor az idős Szentkálnay oldalán megjelent Lina, s egyre azt hajtogatta, hogy ez a villa nem az ő álma. Egy pillanatra az övé volt ez az elérhetetlen nő.
Kardics jött, Pista elmondta, hogyan képzeli a Sertéste-nyésztő szanálását, szerinte egy szindikátust kell alakítani, amely megveszi a vállalatot, ez tesz ajánlatot a városnak, s eladják a részvénytöbbséget, mert csak a város tud hitelt sze-rezni. A Takarék igazgatója azonnal a polgármesterhez ro-hant referálni. Ekkor odalépett hozzá Lina, s panaszkodott, hogy milyen hazugnak érzi ezt a világot, amiben van. Mag-daléna miatt szóváltásba keveredtek, s nem győzte csitítani a feleségét.
Kardics kifordult a kártyaszobából, de nem volt hajlandó egy szót sem szólni. Így Pista maga ment be a kártyaszobá-ba, ahol tarokkoztak, ő csak kibicelt A polgármester fino-man megrótta őt, s gúnyolta az ellenzékiségét. Most már Kopjáss végképp nem tudta, hogy mit akarnak, övé lesz a ház,, vagy másképp döntöttek. Ezek a kérdések kavarogtak a fejében. Többé már az ő személye nem volt fontos, valami szorongás gyötörte, fenyegető veszély.
Magdaléna hűsítővel kínálta, s leültek beszélgetni, s ismét a hét évvel ezelőtti bál került elő. Az asszony azt mondta, hogy vannak Don Juanok, s ellen Don Juanok. A Don Juan tűzön-vízen keresztül áthalad, és belesodorja a nőt, míg csak meg nem hódítja... A másik típus viszont néma marad, és év-tizeden át tudja ugyanolyan hőséggel emészteni magát De itt megállt, mert nem akart túl messzire menni. Végül meg-kérdezte, hogy megveszik-e a házat, s ő a polgármesterre hi-vatkozva mondta, hogy talán igen. Aztán a nő finoman kisik-lott a további társalgás elől. Aztán Lina jött, hogy menjenek haza, de Kardics tartóztatta őket, nem lehetett elmenniük. Telt múlt az idő, már hajnalodott, takarítottak, amikor a pol-gármester titkára megjelent, s a társaság szétszéledt.
Reggel időben ment be a hivatalába, Péterfi azzal a hírrel fogadta, hogy este feltúrták a páncélszekrényét, az éjjel fo-lyamán megvolt a minisztériumi ellenőrzés, a terhelő iratok, belégek otthon voltak, s így semmilyen terhelőt sem találtak Boronkay Ferire nézve. Most világosodott meg a számára, hogy Kardics miért tartotta vissza, s csak akkor engedték ha-za, amikor már befejeződött a revízió. Az egyik szekrény al-jában egy revolvert pillantott meg, ekkor hívatta a polgár-mester.
A polgármesteri fogadóterem küldöttséggel volt tele. Két-száz szegény tanyasi állott ott, köztük Mahiny dr., Pista elő-adta a tanyabokor-rendszer lényegét, sőt a tanyai vasútról is beszélt. Azután hirtelen a polgármester a rokonokra terelte a szót, itt van a Berci bácsi, s hozza a szenét, egyébként eddig is mindig a főügyész rokona szállította a szenet. Ő azért tud-ta oly régóta megőrizni a pozícióját, mert nem helyezte el a rokonait a vezetésbe. Pista próbálta elhatárolni magát a szénügytől, de a polgármester ebből sem engedett. Majd a Holub és Társa cég került terítékre, Pista nem győzött men-tegetőzni, ha a város rendezné a Sertéstenyésztő dolgát, ak-kor nem menne csődbe.
A polgármester itt teljesen gúnyos lett, tudta Kopjáss szin-dikátussal kapcsolatos terveit, de a Sertéstenyésztő megvá-sárlásához is pénz kell, s nem lehet áron alul megszerezni, mint például Boronkayék villáját. Van-e pénze erre, tizenöt-ezer pengőre van kilátása a Takaréknál, s még húszezres té-telre, ez már százezernek az egyharmada, csak egy bibi van, Berci bácsi szene, mert ő igen nagy gyorsasággal szállított.
Megy minden, mint a karikacsapás, a főügyész úr három elsőrangú tervvel állt elő - foglalta össze a polgármester gú-nyosan. Első: a bokortanya-rendszer életbeléptetése, hogy a kisbérlőket könnyebb legyen megfogni, zseniális, de nem népszerű, hiszen nem szociális érvekre hivatkozva akarja végrehajtani, hanem anyagiak miatt. A második, hogy Szent-kálnayékat úgy kell megmenteni, hogy az állam vegye őt magához mint például államtitkárt, itt is csak a szempont sántít, a kormány elég bölcs ahhoz, hogy kiválassza megfe-lelő embert a megfelelő helyre, de alólról kezdeményezve ez sem népszerű. A harmadik a legkolosszálisabb, egy konzor-cium vegye át bruttó hétszázezer pengőért, mert százezer pengő a részvénypakett, hatszázezer az átvállalt adósság, s akkor a város nyakába kell sózni, mondjuk egymillióért, ezen mind a három tag száz-százezer pengőt nyer, s a közvé-lemény rögtön panamára gyanakszik. Ráadásul még itt van Berci bácsi szene, akinek csak gyenge tufája van, és Salgó-tarjánból vett két vagonnyi jó minőségűt, hogy a gyengét el tudja majd sózni. Pistára mintha az egész roppant ház rásza-kadt volna, egyszerre elvesztette a lélegzetét, s halotti sá-padtság s halálverejték borította be a testét. A polgármester pedig lelkesen ismét a rokonokat emlegette, ekkor hirtelen felugrott, és magánkívül kiáltotta, hogy az éjszaka folyamán betörtek a hivatali szobájába, s feltörték a páncélszekrénye-it. A polgármester hűvösen és megvetően nézett rá, és közöl-te, hogy a rovancsolás az ő parancsára történt, és a zárakat nem törték fel, mert neki vannak kulcsmásolatai. Arról nem volt szó, hogy bemehetnek a főügyész szobájába, mondta Pista, de az öregúr rögtön tromfolt, hogy arról sem, hogy Berci bácsi szene nem Kalácsbányából származik, hanem Salgótarjánból. Tehetetlenül ült a nagy fotelben, elveszve, úgy, mint mikor betegen ült az édesanyja ölében, teljesen megsemmisülten. Majd felállt és távozott, mintha idegen lá-bakon járna. Kis idő múlva Kardics bácsi jött át a másik szo-bából, hogy gratuláljon a polgármesternek. - Én azt hiszem, ha holnap visszajön, akkor igen hasznavehető ember lesz, mert nemigen talált olyan embert a pályafutása során, aki ilyen gyorsan beletanult a dolgokba, s azon morfondíroztak, hogy ki lesz az a három tag.
Ebben a pillanatban Péterfi rohant be fejvesztetten a hír-rel: a főügyész lelőtte magát, orvosért szaladtak, de már ké-ső volt.
-
blackgamer #69
MÓRICZ ZSIGMOND
Árvácska
Szereplők:
Csöre - Állami Árvácska
Dudás és a felesége - Árvácska nevelőszülei
Kadarcs Pista - szomszéd
Rózsi - Dudásék legkisebb lánya
naccsága az árvamenhelyről
Szennyes Ferenc - Árvácska nevelőapja
Zsaba Mári - Árvácska nevelőanyja
öreg takács
Verő és a felesége - Árvácska nevelőszülei
Diti - Verőék lánya
fiatal házaspár
Dudásék rokonai a faluból
Zsófi - Szennyesék cseléde
Első zsoltár
Hajnal van. Kis tanya a végtelen pusztán. Mesebeli házi-kó, megfeketült nádfedelét sötét moha lepi, gerincét szétrúg-ta a gólya meg a szélvész, fala bármilyen vastag, egyszer csak ráborul a benne lakókra. Ma még boldog a tanya. Itt minden csak szép lehet, csak jó lehet és megelégedett. Em-berállatok ősi lakhelye. Kerítés semerre, nyoma sincs - mi-nek? A legközelebbi tanya is irdatlan távolságban van.
Kislány áll a mezőben, parányi csöppség a roppant ég alatt, két kicsi keze fejével az álmot dörzsöli a szemeiből, ott áll, ahogy Isten megteremtette, ott áll mezítelen. Még a ma-darak is csak most ébrednek, s mindjárt vígan ficserékelnek, a kis embercsirke duzmaszkodva csak áll, csak áll. Vékony kis barna teste, mint valami kis állat, a harmat hull rá. Sem-mire se gondol, azt se tudja, hogy került ki.
Sovány, száraz asszony lép ki az udvarra. Hat gyerek nyü-zsög ki a törpe ajtón a szabadba, a jó édesanya egyszerre gondozza valamennyit, gondoskodása az első percben any-nyi, hogy rájuk rikolt fáradt, nyöszörgő hangján: erkölcsi ta-nítás: - Hogy a fene ött vón meg bennetöket. A két nagy fi-únak a nyakában van a tarisznya, s benne ennivaló, mennek a szőlőbe az apjukkal. A kisebbik négy iskolába megy. A leg-kisebb is, akire most adja fel az anyja a jó erős vászonból ké-szült inget, vállán a pecséttel. De hátulról előjön a hetedik is, a pucér, az állami, mert a jó édesanya csirkék és malacok mellett még egy állami gyereket is tart a maga hasznára, aki-ért havi nyolc pengőt fizet az állam, tavasszal meg ősszel egy-egy inget, egy pár harisnyát, egy zubbonyt, télire nagy-kendőt, jó erőset gyapjúból és egy pár gyerekbakancsot.
A ruhátlan árva nézi egy darabig a nyüzsgést, aztán rákezdi: Az az én ingem. Kedves anyám, az az én ingem. Kedves anyám az én ingemet teszi rá a Rózsira. - Hallgatsz-e? Nézd csak, hogy visszagyütt, ahelyett, hogy menne munkára a kis disznó." Az iskolába menő gyerekek viháncolva néznek a kis államira, aki mezítelen áll a tornác előtt. A gyerekek tejet kap-nak, csak Csöre nem szereti, ez a neve a kis névtelennek, vala-hogy ez ragadt rá. Még mindig duzzog, fáj neki az ing. Kedves anyám a korpás kezével vág egy szelet kenyeret neki, s odaad-ja. Aztán fogja a vesszőt, s kiviszi a Borist legelni.
A múlt héten erre ment Mágócs István, akkor is megállott, amikor ő a tehenet őrizte, és nevetve nézte, hogy pucéron áll a tehén farkánál a kislány. Csalogatta is, de ő elszaladt, ma-ga sem tudta, miért. Neki még sose volt se ruhája, se inge, csak télen, ha már nagyon hideg volt, akkor adják rá azokat a göncöket, amelyek a többiről levástak. A tehén Kadarcs szekerének ment neki, csalamádé volt rajta. A férfi szintén csalogatta a meztelen kislányt, mézes kenyeret ígért neki. Az csak bámult, azt se tudta, mi a mézes kenyér. Jóformán még nem is tudott beszélni, nem volt kivel, neki odahaza nem volt szabad. Kadarcs nem szólt többet a gyerekhez, látta, hogy nagyon messze kellene utánaszaladni, ha meg akarná fogni. Majd délután a melegbe...
Hát a Boris mintha hozzá akarna dörgölőzni, csak feltúrja őt a nedves ráspolyos orrával, s kisodorja a kezéből, majd felfal-ta a sós, korpás kenyeret. A kislány keservesen sírva fakadt. Ráadásul a Borcsa belement a szőlőbe, mert a kis Csöre elbá-mészkodott, és a kenyerét siratta, és haragudott a Borisra. A te-hén legázolt egy tőke szőlőt. Nem kell neki, csak legázolja.
Amikor meglátták, hogy mi történt, azzal fenyegették, hogy nem kap vacsorát, s ő visszaszólt, hogy nem is kell, ak-kor úgy megharagudott rá kedves anyám, hogy ebédet se adott neki. Este azért csak odalökte a szelet kenyeret, de Csöre visszautasította, mondván, hogy azt mondták neki, nem kap vacsorát, s ő nem eszik az övékből. Erre jól elver-te kedves anyám, s a végén kézcsókkal kellett bocsánatot kérnie.
Más alkalommal nem is a nádas felé ment legeltetni, ha-nem a dinnyeföld felé. Ott látott egy szép dinnyét, levette, jól a földhöz vágta, a dinnye széttört, és akkor ki lehetett en-ni a belét kézzel. De rajtakapta kedves anyám, s elkezdte csépelni: - Hát tolvajt nevelek én belőled? - kiabálta, s meg-fenyegette, hogy megmondja Dudásnak. Ezt Csöre nem na-gyon hitte, mert tudta, hogy a kedves anyja mennyire fél az urától, mert senkit se vert meg annyira durván, mint épp a feleségét. Apjuk éppen a pipájába keresett parazsat, amikor megmondta a felesége Csörét. Bezárták, hogy el ne szökhes-sen, aztán csak azt látták, hogy Dudás kivett a spórból egy darab parazsat, és azt mondta: - Fogd meg a kezét. -Dudásné is meg volt ijedve, de teljesítette a parancsot. Du-dás rátette a parazsat, de Dudásné hamarabb érezte meg a húsán a tűz égetését, és eleresztette a gyerek kezét. Csöre csak ezután érezte, s hangosan elkezdett visítani. Megsajnál-ta az asszony a gyereket, vigasztalta, de még párszor el-mondta, hogy azért nem szabad lopni. A bőröd a tied, de egyebed neked nincsen. - Maguknak van dinnyéjük, nekem meg van ingem - toporzékolt a kislány.
Második zsoltár
Egy héten keresztül nem lehetett hasznát venni a kislány-nak. Mindig fájtak a kis ujjai. Borcsa sajnálta a leginkább, mert nem vitték ki legelni, hanem reggel a fiúk vágtak egy kis csalamádét a tehénnek, kedves anyja pedig azért szidta, mert neki kellett dolgoznia. - Rá se tudok nézni a rohadtra -mondogatta neki. Jöttek a hidegek, egyre jobban szenvedett a ködtől. Már inkább ő is a mezőre kívánkozott. Csöre meg csak játszogatott a porban a bekötött kézzel, egyszer annyi-ra furdalta a kíváncsiság, hogy elkezdte rágcsálni a rongyot a kezén, nagyon sötét feketés sebek voltak mindegyiken. Kedves anyám éppen akkor pillantott oda, s annyira megha-ragudott, hogy ki is zavarta a mezőre a tehénnel. Boris telje-sen meg volt bolondulva, mindent meg akart kóstolni, futká-rozott össze-vissza. Csöre egyik hóna alatt a kenyerét, a má-sik alatt a vesszőt szorongatta. Így szaladt a tehén után, dél-után kijöttek utána a gyerekek, s mindenáron szőlőre vágy-tak. Fúrtak egy lyukat a kerítés alá és bemásztak, de rajta kapta őket Kadarcs gazda, s elzavarta a többieket, csak Csörét tartotta ott.
Felkapta a férfi a gyereket, dobálta, belefújt a hasába, s azt mondogatta, hogy ő nem Pista bácsi, hanem Rudi bácsi. Egyszer csak velőtrázó sikoltást hallottak. A goromba ember a nagy viháncolásban karóba vágta a gyereket, hogy az vé-res lett rögtön. De nem törődött vele, ledobta és hazaküldte. Sehol senki, csak egy kismadár tipegett gyalog a nagy tar-lón. Amikor utolérte a többieket, nem tudott a kérdésükre válaszolni, hogy miért véres, csak sírt keservesen. Otthon aztán kedves anyám megnézte, megmosta, bekötötte, még csak egy rossz szót se szólt. Ketten aludtak Rozival a ke-mencekuckóban. Csörének olyan meleg gyűlt a lelkébe, hogy majdnem megszakadt a kis szíve. Hogy mégis szereti őtet a kedves anyám. És valósággal büszke volt, és dédelget te a sebet, pedig sajgott neki a szúrása. Félálomban még hal-lotta, hogy a Kadarcs Pistát szidták. Végül megsimogatta magát, s talán még soha életében ilyen szépen nem aludt el.
Harmadik zsoltár
A hajnalok egyre hűvösebbek, de azt megszokja az ember. A pucér lányka dideregve ment ki a tehénnel napról napra. Csak az a furcsa, azelőtt sohase látta senki, most meg akár-mikor ment a tehén után, mind csak férfiszemmel találkozott. A gyerekekkel lovacskásat játszottak, Csöre után kötötték a kiskocsit, és abba beleültek a gyerekek, neki húzni kellett. És Csöre elkezdett sírni: - Nehezek vattok, nem vagyok én ló. Meg azt is akarta, hogy őt is húzzák, de a többiek kinevették, ki hallott már olyat, hogy a ló beleüljön a szekérbe.
A másik kedvenc játékuk az volt, hogy beleültek a kútba, és leeresztették egymást, egészen a vízig. De Rózsit nem, s este be is árulta őket, jól kikaptak érte. Aztán egy másik al-kalommal, a gyerekek kiszöktek utána, amikor Borist legel-tette, s megfejték a tehenet, mert tejet akartak inni. Csöre nem mondta meg a csodálkozó kedves anyámnak, hogy Bor-csa miért ad kevesebb tejet, mint szokott. Úgy igyekezett mindenkinek kedvében járni, mert csak azt szerette volna, hogy egyforma legyen a többivel. Persze nem lehetett, mert a többi más volt, azoknak volt ruhájuk és cipőjük is. Játékot nem lehet elfelejteni, se a veréseket. Legjobban nem lehet a szenvedéseket.
Amikor kedves anyám a városba ment vásárolni, akkor nem kellett kimenni a tehénnel. Csöre ilyenkor egyedül ne-kilátott, hogy kitakarítsa az egész házat. Mindent letörölge-tett. Amikor hazaért az asszony, ilyenkor körülnézett és megkomolyodott: Van már nekem egy kislányom, aki kita-karít szépen - s megcsókolgatta a kis államit. Csöre varrónő akart lenni, s titokban ellopta a tűt, s babaruhákat varrt.
Sose volt távol a tanyától, akár egy kismalac. A templom-nak még a tornyát se látta hétéves koráig. Egyszer rokonok jöttek szekérrel, azon nagyon elcsodálkozott, hogy rokon is van a világon. Neki nem volt se anyja, se apja, se semmifé-léje, rokona se. Ezt nagyon igazságtalannak találta. Aztán a vendégek arról meséltek, hogy az egyik családnál a kilenc-éves levágta az államit, s lesózta, akár egy disznót. Csöre csak hallgatta, lehet, hogy rá is ez a sors vár, de ő ugyan nem hagyná magát, inkább ő sózná le a Rózsit, aki az ő ruháját hordja.
Aztán a Boris megellett, volt nagy izgatottság. Senki se feküdt le, mindenki ébren maradt, a sok gyerek mind az is-tállóajtóban ácsorgott, nem akart lefeküdni egy se. Kardics Istvánt hívták át, hogy segítsen. Másnap reggel már nagyon szép volt a kis boci, az egyik gyerek még a krumplilevesét is odaadta a kis állatnak. De nem múlt el este veszekedés nél-kül. Kedves apa a mezőn dolgozott, kukoricát törtek, nagyon fáradtan ért haza, s közölte a feleségével, hogy végez vele, s ráfogta a nagykést. Szaladtak mindahányan arra, amerre csak láttak, Dudásné a kazal tetején bújt el. Már késő volt, s egy kísértet jelent meg az udvaron, s elkezdte ijesztgetni őket. Csörét tolták előre, hogy szóljon az apjuknak, szegény kislánynak nem volt szabad félnie semmitől, ő súgta kedves apa fülébe, hogy mi történt. Erre Dudás elővette a revolve-rét, és belelőtt a kísértetbe, aki elesett, s ott maradt az udva-ron. Reggel amikor végre felébredt, meglelte az előző napi szellemet, s rádöbbent, hogy megölt valakit, s öngyilkos akart lenni. Ijedten szaladtak az asszony után, hogy csinál-jon valamit végre. Végül bement a községházára, s elmond-ta, hogy a gyerekeit védte a lepedős szomszédtól, Kadarcs Istvántól, mert tényleg szellemnek hitték, végül elengedték.
Csak Csöre tudta, hogy ki volt a szellem, s ezután félős lett, de annyira, hogy nem mert többé egyedül maradni, folyton szellemet látott mindenfelé. Akkor éjszaka arra ébredt, hogy kedves anyám jajgat, szipog, nyög, nyöszörög: de még kedves apám sem káromkodik, viszi a vödröt, tele vérrel. A gyerekek felébredtek, ácsorogtak, lesték, hogy mi történik. Talán visz-szajött a szellem, az ártott meg szegény asszonynak.
Negyedik zsoltár
Azután a gyerekek mindennap csak elmentek iskolába, Mi az az iskola? Csöre szeretett volna menni. Az valami jó lehet, de nem tudta, mi, mert ő még sohase volt kinn a tanyá-ból. Éppen a szalmazsákot tömték, amikor a naccsága jött az árvaintézettől, Csöre gyorsan elszökött, mert neki a lelkére kötötték, hogy ilyenkor fusson el. A nagyságától különösen félt kedves anyám. Most számon kérte, hogy miért van a gyerek meztelenül, amikor emiatt már többször figyelmez-tette. Dudásné azzal védekezett, hogy olyan vadóc, hogy nem tűri magán a ruhát. Aztán hivatalos szemlét tartott a szobában, majd közölte, hogy mi a vád ellene. A legkisebb gyerekével egyidős a kislány, s az idén már iskolába kellett volna adni, elmulasztotta az iskolaköteles időt. Dudásné azt hazudta, hogy Csöre nagyon beteges, s ráadásul butácska is. Másnapra a nagysága berendelte kilencre a faluba. Most de-rült ki, hogy hivatalosan Állami Árvácskának nevezték el. Kedves anyám nagyon dühös volt, hogy most akarják elven-ni, amikor már hasznát is vehetné.
Dudásné felöltötte azt a fekete ruháját, amiben mindig a faluba ment. Megengedte Csörének, hogy amíg távol van, addig kitakaríthat. A kislány úgy dolgozott, mint egy kis tün-dér, még a padlót is felmázolta, s szépen elmosogatott. Ami-kor hazaért az asszony, igen elcsodálkozott, azt hitte, hogy valamelyik gyereke mosogatott el. Csöre büszke örömmel állt, megdicsérte, s megsajnálta, adott neki enni.
Másnap megfürdette szappanos vízben, ráadta a Rózsi egyik ruháját, s bevitte a faluba. Egész úton szomjas volt. A falu is valami olyan volt, mintha nem lenne igaz. Ő még sohase lá-tott ennyi rengeteg házat egymás mellett. Egy nagy, téglából készült házba mentek be. A kisasszony közölte Dudásnéval, hogy ő most már mehet, de Csöre mind a két kezével úgy be-leragadt a kedves anyám szoknyájába, hogy majdnem lesza-kította. Egy szép babát adtak a kezébe, s mire körülnézett, az asszony már el is tűnt. Egy másik szobába vezették át, ott rengeteg babát látott, s azok nem sírtak, aztán rájött hogy azok nem élők, háromnak szét is törte a porcelánfejét, s gyorsan eliszkolt a nyitott ajtón át. Fáradtan ment, s egy má-sik faluba ért, ő azt hitte, visszakerült oda ahonnan jött, mert el se tudta képzelni, hogy egynél több falu is létezhet.
Szerencséjére Dudásék rokona talált rá, s amikor megfür-dették, rájöttek, hogy kicsoda, megetették, majd másnap reg-gel szekéren visszavitték Dudásékhoz. Csöre amikor meg-hallotta az ismerős káromkodást, rögtön otthon érezte ma-gát. Nem is tudom, miféle szerzet, mondta kedves anyám Csöréről, vékony csontú. Nem vóna rossz gyerek, igyekszik is, de semmit se ér, gyenge.
Másnap a cseléd jött a kislányért, megkötözte, s úgy vitte, de egész úton hadakoztak. Aztán végül megkérdezte Csörét, miért ragaszkodik ennyire kedves anyámhoz, amikor az nem is szereti őt, csak a pénzt, amit azért kapott, hogy tartotta. Aztán megnyugtatta a kislányt, majd kap egy másik kedves anyát, aki ugyanilyen lesz, az is azért veszi magához, hogy pénzt kapjon. Pénzért akárki lesz egy államinak a kedves anyja. Nem értette a kislány ezt, de valami megfagyott ben-ne, és már nem akarta kedvesanyámat.
Ötödik zsoltár
A kislány oda-odalesett az idegen asszonyra, csodálkozva látta, hogy ilyen fiatal, almaképű akar államit venni. Ő addig azt hitte, hogy államit nem is adnak csak aszalodott öregek-nek. Sárgás haja volt, a hangja nagyon éles. - Itt jó helyen leszel fiam, Szennyes néninél, gazdag embereknél leszel, lesz jó ruhád, ennivalód, minden jó lesz, jársz szépen az is-kolába, lesznek könyveid, megtanulsz írni, olvasni. De na-gyon jól viseld magadat - mondta neki a nagysága.
Zsaba Máriéknál nagy tanyaudvar volt, óriási nagy házak, úgy tűnt a kislánynak, egész falu. Megvacsoráztatták, nem igazán lehetett tudni, mi van a lábasban, mind megette, ami benne volt, még a legyeket is, azt hitte, tepertő. Zsaba Mári bevitte a kis szobába, ahol ő is aludt, aztán hallotta még, hogy Zsófi, a cseléd azt mondja, hogy nem valami váloga-tós, mert még a legyeket is megette. Ebben a pillanatban el-kezdett öklendözni, hányni, s összepiszkította Zsaba Mári ágyát. Ezután Zsófival kellett aludnia. Háromkor hajnalban felrázták, s kihajtatták vele a disznókat a mezőre.
Ott ácsorgott egész délig a tarlón, akkor jött a szomszéd ka-násza, s ő rábízta az állatokat, s elindult kedves anyjához, dél-után megfordult, visszafelé indult, mert nem tudott hova len-ni a nagy erdőben. Amikor hazaért, Zsaba Mári, tejjel kínálta, de amikor a kislány kijelentette, hogy nem szereti, nagyon megharagudott rá, s minden kényesnek elmondta. Iskolába szeretett volna menni, de helyette Szennyesné jól leteremtet-te: - Mégy az anyád icskolájába. Hajtsd ki a disznót
Már ki volt készítve a mosás, mert Zsaba Mári nagyon szeretett mosni, ezt meg kellett szokni, itt örökké mostak, sikáltak. Belemártotta a gyerek fejét a lúgba, s szappan nél-kül jól megmosta neki. Vasárnap is ki kellett hajtani a tehe-net. A kedves anyja sose hozta ki az ebédet, még vasárnap se. A kislánynak az orrába csapott a húsleves szaga, amikor indult reggel, már megérezte a húslevest, a benne főtt sárga-répával, azt igen nagyon- szerette. Amikor meglátta Zsaba Márit, ugrálni kezdett, táncolni, visítani örömében. De keser-ves csalódás érte, mert a húsleves sehogy se került elő a cso-magból, hanem csak egy bögre aludttej s egy darab kenyér. Nem mert szólnia kislány, mert még reménykedett, hogy legalább túrós béles lesz a csomagban, de Zsaba Mári már ci-helődött, még megcsókolta a kislányt, aztán elköszönt.
Este amikor hazaért, nagyon mérges volt, egész nap a hús-levesre gondolt. Durcásan azt mondja, hogy nem fog többet tehenet őrizni neki. Ebédre húsleves volt, sárgarépa benne, s nem adott neki belőle. Meghallotta ezt Szennyes Ferenc, s leszidta a feleségét, hogy ne csapja be azt a gyereket. Még meghallják a szomszédok. Veszekedtek, mint a kutyák, végül Zsaba Mári hozott egy jó darab főtt húst a levesből, meg főzeléket, Csöre mind megette, s már jó is lett a kedve, s da-lolt. Másnap este már, amikor a kislány hazajött, az asszony két darabban volt. Kisgyereke született, azért volt olyan vas-tag. De ahelyett, hogy el lett volna magával foglalva, sze-gény kislányt szidta, már a férje sem tudta hallgatni, s azt mondta, hogy inkább törődjön a sajátjával. Csöre megértet-te, csak ezután vár rá kemény világ.
-
blackgamer #68
MÓRICZ ZSIGMOND
Árvácska ...folytatás
Hatodik zsoltár
Az öregember az istállóban lakott, onnan ki se jött, csak ha munkára kellett, de ahogy lehetett, már húzódott vissza. Takács volt, csak tönkrement. Szennyesék a földjét mind el-vették, hogy annak fejében eltartják öregkorára, de még en-ni se adtak neki, ő főzött magának a gané mellett, és mindig csak dolgozott, dolgozott. Zsófika, a cseléd mesélte ezt a kislánynak, s ő is úgy érezte, beszélnie kell, de Zsófi csak hallgatta, s nemigen értette, mit beszél a kislány. Dudáséknál mindenki sovány volt, s Dudásné mindig mezítláb járt. Ab-ban hasonlít a két hely, hogy neki ott se volt szabad beszél-ni, itt se. De Zsaba Mári cipőt viselt, harisnyát, és mindig új tiszta slafrokot vett fel, az ura Szennyes Ferenc sportcipőben járt. Nem spóroltak itt semmin, csak az alkalmazottakon, a süteményt úgy eldugták, hogy még a cseléd sem fért hozzá.
Egyszer látta a nagyságát messziről, de őt nem hívta oda, csak Zsaba Márival beszélgetett, biztos az iránt érdeklődött, hogy mi újság az iskolával. EI is küldte nemsokára az isko-lába. Kosárral kellett mennie, a kosárban túró volt, a karján egy pár nagyon szép jérce. A tanítóné átvette a csirkéket, s megengedte neki, hogy beálljon egy kicsit az iskolába. De a következő szeptemberben is egy kosárral jelent meg . a tanítóéknál, s így ebben az évben sem küldték iskolába.
Zsaba Mári mindig mosott, az üst alatt mindig égett a tűz, és reggeltől estig kiabálta: - Pösze, rakj tűzre - közben min-dig szidta, s ahogy a kazán előtt guggolt, könnyű volt meg-rázni a haját, megpofozni. Ebben az időben kezdte verni, még eddig nem is bántotta, de most, hogy gyereke volt, mér-gesebb lett. Másnap el is szökött Mári anyjához, Zsaba Apolkához, s panaszkodott, hogy veri a lánya. Nagyon meg-sajnálta a gyereket, adott neki enni, de mivel túl sokat evett, már másnap értesítette a lányát, hogy vigye haza. Ahogy ha-zaértek, kihajtotta a disznókat a mezőre, s este, amikor haza-ért, verést kapott a szökésért a kislány.
Egyre hidegebbre fordult az idő, s neki a tehenet minden reggel ott kellett legeltetnie az út mentén, mezítláb, s megfa-gyott a sarka. Egész kicsinységekért leszidta Zsaba Mári, s nagyon csúnyán beszélt, még a férje sem tudta hallgatni. Megsajnálta az öregember, s elvitte a templomba, húsvét volt. Nagyon boldog volt, hogy megláthatja a templomot be-lülről. Csöre látott mindent: Krisztus testét és a sebeit, s ezen nagyon elcsodálkozott, hogy a királyok királya ilyen sebek-kel fekszik, akkor sírni kell, hogy ő semmi seb nélkül is pa-naszkodik. Ahogy hazafelé tartottak, azt mondja a bácsinak:
Kedves bácsika, én is olyan vagyok, mint a Jézus, mert nekem is az Állam ad sebeket a kezeimre és a fenekemre, mer az Állam adott oda Zsabamárinak, hogy verjen." Erre a kis öreg is elsírta a bánatát, hogy ment tönkre, s került Szennyesékhez. S ahogy felújultak az emlékek, úgy csordult ki a könny a szeméből, amikor azt Csöre észrevette, csak odasimult hozzá melegen, és megszorította a kezét, és a fe-jét rátette a karjára, mint egy jó kis gyermek.
Aztán meglátták Zsaba Márit, vígan rakta a lábát, ke-mény, vaskos lábain lötyögve ment, úgy vitte a potroháját. -Micsoda gyalázatosság ez, magának már régen otthon kék lenni. ... A fene egye meg a vén trotliját- kiáltott oda nekik, Szennyes Ferenc csak ballagott némán mögötte. Már messze jártak, ők meg még mindig a kilométerkőnél álltak. - Piszok meg Piszokné - mondta az öreg. Ez az én húgom e nagyon kemény szívű, nem csuda, gazdag, mindene megvan, a gaz-dag ember csak arra gondol, péze meglegyék - folytatta. Az-tán két csendőr járt arra, félrehívta őket az öreg, s mondott nekik valamit, az egyik még cukrot is adott a kislánynak.
Zsaba Mári mint egy fúria várta haza Csörét, s leteremtet-te, hogy mit beszélt a csendőrökkel, de azt mondta, hogy nem ő beszélt velük, hanem a bácsika. Aztán Csörének vi-gyáznia kellett Szennyesné gyerekére, s egy pillanatra el-gondolkodott, s egy légy szállt a baba arcára, Zsaba Mári annyira felgerjedt, hogy az olvasóval fejbe vágta a kislányt, majd a szegedi papucsának a sarkos felével püfölte úgy, hogy beszakította a kislány fejét. Csörének a vér mind beleszáradt a hajába, és Zsaba Mári bezárta a cselédszobába, csak este hívta ki, kezébe nyomott egy bögrét. - Vidd annak a másik dögnek, a barátodnak, nem fog többet a csendőrök-nek panaszkodni, ha ezt megissza. A kislány híven elmond-ta, hogy mit mondott Szennyesné. Azt mondta a bácsika, hogy elébb megcsinálja a dolgát, aztán majd megissza.
Másnap nagymosás volt. Zsaba Mári belemosta a kislány fejét a lúgba. Az meg úgy felmarta, hogy tele lett az egész feje sebbel. Az asszony csak úgy szaggatta kifelé a hajat tö-vestől. Csöre visított, erre úgy szájon törölte Szennyesné, hogy két foga kiesett, s orvoshoz kellett vinni. Az orvosnak azt kellett mondani, hogy a tehén lökte fel. Injekciót adott Csörének, s piros szájöblítőt, amire Zsaba Mári rögtön le is csapott.
A bácsika két-három nap múlva meg is halt. Nem merte megnézni a halottat, de Zsaba Mári ráparancsolt, hogy hoz-za be a bögrét. Az a halott kezében volt, szaladt, hogy elúj-ságolja, mit látott. Az asszony durván visszaküldte a bögré-ért. Az emberek nagyon megbotránkoztak rajta, hogy az is-tállóban adták fel a halotti szentséget, pedig rájuk maradt a takácsház, meg a határban a jó földek. Aztán valamelyik na-pon megjelentek a csendőrök a háznál, azt a hírt hozták, hogy Dudás felakasztotta magát. Zsaba Mári megkérdezte Csörét, hogy mért haragszik rá, s azt felelte, mert beverte az olvasóval a fejét.
Máskor hosszasan kereste a kislányt, aki inkább mene-kült, amikor a nevét hallotta, de nagy sokára kénytelen volt előjönni. Zsaba Mári kivette a hajából a fésűt, s elkezdte fé-sülni a kislány kócos haját, de hiába próbálta a sebre ráfésül-ni, nem sikerült. Közben arról faggatta, hogy miről beszél-gettek az öreggel, de megnyugodott, mert semmi értelmeset nem tudott kinyögni, majd a kedves apjáról mesélt, hogy az hogyan játszott vele, s nem mondhatta el a kedves anyjának. Zsaba Mári undorral hallgatta, szerinte ezért lett öngyilkos. Az atyus temetése után Zsaba Márira nem lehetett ráismer-ni. Egész nyáron olyan különös volt.
Amikor eltelt a nyár, nagyon szeretett volna iskolába menni, de Zsaba Mári rá se hederített. Csak a csendőrökről faggatta. Majd a kislány varas fejét kapargatta, s arra kérte, hogy mondja azt, hogy koszos volt, s attól lett varas, de ő meggyógyította. Megcsókolta, megölelte a gyereket. Két ke-ze közé vette az arcát, nem tudta, hogy mit csináljon a fejé-vel. Aztán otthagyta. A kicsi a bölcsőben sírt, Csöre egy bög-re tejet és kenyeret kapott, s besurrant, hogy megvigasztalja a kicsit, a kenyeret tejbe áztatta, s így csöpögtette a baba szá-jába, mert úgy tudta, hogy a picik szeretik a tejet. Mikor ezt Zsaba Mári meglátta, nekiesett, hogy meg akarja ölni az ő gyerekét, s elkezdte rugdosni, a férje vette ki a kezéből a csecsemőt, mert rohamot kapott az asszony, s belülről rázár-ta az ajtót. Másnap visszaküldte Árvácskát a községre, s egy sonkát is küldött vele. Este már ott volt a kis Árvácska a nagyságánál. A nagysága azt mondta, hogy Verőné éppen kért egy gyereket, ott jó dolga lesz, mert az iskola mellett la-kik, legalább könnyebben tud iskolába járni.
Hetedik zsoltár
A kislány ellenségesen nézett körül, kis szívében úgy érezte, mintha ellene volna minden a világon. Már megint új apához és új anyához viszik, befogják őt is mint a disznót, mikor hizlalni akarják.
”Ide nézz fatér - mondta a gépészné -, hoztam egy kis államit” A fatér egy nagy hasú, kövér, piszkos ember volt. Ott ült a konyhában, és sós kenyeret evett. Mogorván nézett a feleségére, a kislányra alig pillantott, de a felesége rá se fi-gyelt. A családi apa így szokott beszélni a családi anyával, a kislány tudta, hogy ilyenkor neki mi a dolga, hamar odahú-zódott az ajtóhoz, hogy ha kell, meneküljön, vagy ha kell se-gítsen. A nagysága azt mondta a családról, hogy műveltek, de sehol se látta a műveltséget Csöre látta, hogy nem fog is-kolába járni, nem lesz abból semmi. A két ember nem sokat törődött vele, azok egyszerre beszéltek, nem is sokat ügyel-tek egymásra. Aztán az asszony azt mondta, hogy mától fog-va ők a szülei, és fatérnak és mutérnak kell szólítani őket.
Két napig nem parancsoltak semmit, de aztán hétfő reggel kiugrasztották az ágyból, s kizavarták disznót legeltetni. Óri-ási hasa volt a disznónak, biztosan malacok vannak benne. Búcsúzóul még a lelkére kötötték, hogy vigyázzon, nehogy kárt okozzon a disznó. Az asszony adott egy nagy kendőt, mivel fújt a szél, s utána vitte az ennivalót, amit direkt neki készített.
A csomagban kenyér volt és sajt, többet kapott, mint má-sutt szokott. Ahogy alkonyodott, a disznó, mintha valaki sú-gott volna a fülébe, hirtelen megfordult, s elkezdett vágtatni hazafelé. Ahogy beértek a faluba, az utcán éppen kint állt a ház előtt a mutér, meglátta őket, s azt hitte, hogy kergeti, hogy gyorsabban menjen haza a disznó. A konyhában praker-rel jól ellátta a kislány baját. Később megtanulta, hogy kell hazahajtania, csak éppen hadonászni kell előtte és visszatar-tani.
Aztán már csak a vasúton legeltethette. A sínek mellett csakugyan nagyon szép zöld volt a fű. Egy alkalommal, ahogy ott legeltette a fekete disznót, az állat csak felüti vala-mi neszre a fejét, elkezd szaladni a sínek közt a raktárház fe-lé. De a vonat meg éppen fütyült. Csöre megijedt, hogy még rámegy a vonat a disznóra, a vesszőjével utána futott a sínek közt, ütötte, hogy menjen ki onnan. A mozdonyvezető meg-látta, fékezett, aztán valahogy a vonat kilökte őket a sínek közül, félre. Az isten tudja, hogy volt, de a gyerek is, a disz-nó is kiestek balra az állomás felé. Nem történt semmi baj, csak jöttek a csendőrök, fel is írták, az asszonyok kérdezget-ték, hogy nem történt-e nagyobb baj. Aztán a vonat elment, az utasok a csendőrök is. Csöre pedig folytatta a legeltetést. Este pedig hazahajtotta a disznót. Ahogy belépett, rögtön ka-pott egy irtóztató pofont. Utána alaposan elverték, még ku-koricán is kellett térdelnie. A kis Csöre sírt, sírt, mikor elfá-radt, már nem is jajgatott, csak a mutér beszélt szakadatlan, hogy hogy kell a disznóra vigyázni. Pár nap múlva a disznó megfialt. Nem volt amellett senki, se a gépész, se a gépészné. Nem értettek semmit a disznóhoz, csak beszélni, azt nagyon sokat tudtak róla. Három malaca lett. Csöre ma-gában nagyot nevetett, mert ő tudta, hogy kellett annak len-ni tizenegynek is, de biztosan megette a disznó a malacait.
Már december lett, és megérkezett Pestről a Diti, Verőék lánya, tizenkét éves, elég csinos szőke lány, csak nagyon nyurga. Csörének igen rossz lett, mert mindig kínozta. Elér-kezett a Mikulás, egyre több dolga lett a kislánynak. Diti ci-pője tele volt minden finomsággal, amennyi csak belefért. Ráadásul még csúfolta is Csörét: - No mi van a tiedbe? hát téged nem szeret a Mikulás? Fuj disznó, minek is szeretne egy ilyen rothadt államit. Zabigyerek. - Büszkén ment be a szobába, pici száját elbiggyesztette, hogy elfojtsa a sírást.
Híres volt a Pátkay malom, Verőék egy-egy fél zsákkal el-sinkófáltak, Verő bácsinak, a fatérnak senki se tett gyerekko-rába az ujjai hegyére szenet. A kis Csöre nagyon drukkolt, hogy csak rajta ne kapják, mert nemcsak lisztet, hanem amit csak lehetséges volt, azt a malomból loptak el, a szenet is így hozták, amivel fűtöttek. Ő is a szülőkkel azon törte a fejét, hogy mi hiányzik a házból, amit a malom készletéből lehet-ne pótolni. Együttérzett a szülőkkel, szívósan és elszántan ellenségévé lettek a tulajdonosok.
A dédék nagyon öregek voltak, kilencvenévesek, a ma-lomtulajdonosnak az öreg szülei. Ezek őt nagyon szerették, és mindig daloltatták, táncoltatták és cukrot adtak neki érte, meg lekváros kenyeret. A hátulsó szomszédnak volt egy böl-csőbeli kicsije, lány, és beteg volt mindig. A dédék azt mondták, hogy jobb volna, ha meghalna, neki is, meg a szü-leinek is. Mikor Csöre elment tőlük, ment mindjárt megnéz-ni a kis betegest hogy él-e, s híven elmondta, hogy mit mondtak a kis öregek. A kislány pletykált, no lett is belőle haddelhadd, nagyon megijedtek a gépészék, hogy Csöre pletykás, a fatérnak még vértódulása is lett. Mutér a főzőka-nállal úgy megverte a kislány száját, hogy vastagon felhó-lyagosodott, úgy megdagadt, hogy három napig nem tudott vele enni. Csöre visított, aztán megértette, hogy attól félnek, hogy kipletykálja az éjszakai szállításokat. Ezen igen fel volt háborodva magában, mert ő azt már százszor megmondhat-ta volna, de azért nem mondta, mert tudta, hogy nem beszél-nivaló. Csak egyre sírt őszintén, hogy ő micsoda hűséggel ragaszkodik hozzájuk, s azok meg nem is tudják.
Aztán elkövetkezett a disznóölés ideje, Csöre tartotta a tá-lat a disznó vérének, iszonyodott, irtózott is tőle, de ki kel-lett mennie. Alig tudta tartani a tálat, mert nagyon siratta a szegény állatot. Mert ez is egy szegény asszony volt, úgy gondolta a kis Csöre, ennek is gyermekei születtek, s most ezek árvák lesznek. Fakanállal kavarta a vért, majd belet kel-lett tisztítania, a tűzrakás is az ő dolga volt. Lélegezni se volt ideje, egész estig folyton volt neki mit csinálni. Csak a disz-nótor gondolata lelkesítette.
Aztán borért szalajtotta a gépész a kocsmába. Ahogy megy az úton, ott állnak a patika előtt ketten, két idegen. Fi-atal pár volt, fiatal úriember meg fiatal úrinő, nem ismerte őket, hát rájuk se nézett. Odahívták magukhoz, eleinte nem válaszolt, majd mégis odament, s azok kifaggatták, hogy kik a szülei, hol él, s a kislány válaszai annyira megdöbbentet-ték, hogy cukrot és egy ötpengőst adtak neki, s a fiatalember elvette tőle a nagy üveget és maga vitte. A néni szemében oly sok aggodalom és jóság volt, hogy Árvácska elcsodálko-zott. Aztán elbúcsúztak, de a nő még egyszer visszanézett. Csöre bement a kocsmába, bort kért, amikor hazaért, el akar-ták küldeni aludni, de ő nem hagyta magát: - Hát a bort én hoztam, disznótort meg nem ehetek? - azzal a mutér telera-kott hurkával, kolbásszal egy szép porcelántányért, annyit tett bele, hogy Csöre kacagott, mikor meglátta. Nem is lehet annyit megenni. Aztán előadta az ötpengőst, amit kapott, Verőné azt hitte, lopta, és meg akarta verni, de aztán elmond-ta, mi történt, s még a disznótorost sem vette vissza tőle.
Éjjel azt álmodta, hogy megjelent az édesanyja. Nagy, erős, kövér volt, de egészen olyan volt, mint a tegnapi néni, akinek az ura a pénzt adta. Azt mondta, hogy elviszi magával, köte-let vett elő, megkötötte, úgy vitte, erre megijedt, s felriadt. Másnap reggel azt beszélték, hogy leltek egy fiatal párt, ön-gyilkosok lettek a kiserdö sarkánál, egy bokorban. Árvácska elment arra, csak a ruhájukat látta, és megismerte, hogy ezek-kel beszélt az este. Ő csak az édesanyját szerette volna még egyszer látni, az anyja erős volt és nagy, és nem fájt, amikor megkötötte a kezét, de nem tudta, hogy akkor miért riadt fel.
Diti csak azért vitte magával sétálni, hogy az egész falu-nak megmutassa, hogy ő végig az úton cukrot eszik, de nem ad belőle annak, aki a háta megett kullog, és folyton úgy néz fel rá, ahogy a kiskutya néz a gazdájára.
Egyre többet gondolt az édesanyjára, gyakran szólítgatta: - Gyere értem, édes jó anyám - sírt magában, amikor csak el tudott bújni egy-egy sarokba. Máskor meg olyan szavak-kal szidta, ahogy öt szokták. Ő is gyújtott gyertyát halottak napján, csak nem volt sír, ahová tudta volna tenni. De már kedves apám sincsen és Szennyesné sincs, mert egy alka-lommal megjelentek a csendőrök, és Csörét is kifaggatták, hogy halt meg az öreg bácsi, hogy adta neki Zsaba Mária kis csuprot, hogy vigye az atyusnak. Jól értették a csendőrök, és aztán híre jött, hogy kiásták a bácsikát a sírból, s megvizs-gálták, Zsaba Márit felakasztják.
Ekkor jött a karácsony. Diti azt mondta, hogy a kará-csonyfát direkt neki hozza a Jézuska. Árvácska még nem lá-tott karácsonyfát, és nagyon szerette volna látni, Diti azzal dicsekedett, hogy még több ajándékot hoz neki, mint a Mi-kulás, de Árvácskának nem hoz semmit. A piacról a kislány-nak kellett hazacipelnie egy nagy fenyőfát, amit ott vettek pénzért. A fa két napig a kis kamrában volt a pince előtt. És itt volt neki a kis gyertyácskája is eldugva, amit az édesany-jának kell meggyújtania.
Ünnep előtt folyton piacra kellett járni, cipelni, és a ház-nál is az a sok sütés, főzés, mindenféle munka. De nem baj, át volt szellemülve a kislány: ma este jön a Jézuska, és el-hozza az ajándékot. Neki még úgysem hozott senki ajándé-kot, de az édes Jézuska jobb, mint más. Húsvétkor találko-zott vele, akkor fényes palásttal feküdt sebesülten az oltár mellett a fényes úri koporsóban, de karácsonykor kicsi és jó. Bízott benne.
A gépész tízliteres demizsont meg egy másfél literes pa-lackot adott a kezébe, hogy a paraszthoz menjen borért. Na-gyon sötét volt, s messzire kellett mennie, Kecskemét felé. No végre odaért, két nagy kutya ugrott elő a sötétből, na-gyobbak, mint ő, aztán a gazda is előkerült, teletöltötte a de-mizsont meg az üveget, kételkedett abban, hogy az a pöttöm leányzó elbírja, de aztán útnak bocsátotta mégis. Igen ám, de nehéz volt a tizenegy és fél liter borral megsúlyosbított kosár, minden percben le kellett tennie, váltogatta, cserél-gette a kezét. Aztán meglátta a küszködését egy szomszéd gazda, igen megsajnálta a kislányt, s hazáig elcipelte, de mikor a kapuba értek, a bácsi letette a kosarat, s azt mond-ta: „- Meg ne mondd fiacskám, hogy segítettem, mert újra kikapsz ezektől a slógeroktól." Igen csodálkoztak, hogy ilyen hamar megjárta.
Szeretett volna bemenni, s megtudni, hogy volt-e már a Jézuska, de hallgatott. Verőné kizavarta az udvarra, hogy ne lábatlankodjon körülötte. Ki kellett mennie az udvarra, s ácsorgott a sötétben. Nagyon szomorú lett, meg a szél is fújt. Lassan kinyitotta a kis kamra ajtaját, bement a szél elől. Ott megkereste a kis gyertyát, meggyújtotta, és imádkozott az édesanyjához: „ Édesanyám, mondd meg Jézuskának, küldjön nekem valami szép ajándékot, mert nincsen, aki ne-kem adjon, mert én csak egy kis állami vagyok, és nehéz volt a kosár, pedig egy jó ember segített hozni." - mást nem tudott mondani, csak nézte az égő gyertyát. Kívülről kiáltást hallott, őt keresték. Hamar kiment, és a konyhába sietett, de égve hagyta az édesanyja halotti gyertyáját.
Bent azt mondták neki, hogy itt az ideje, hogy megvacso-rázzon, s lefeküdjön. Szegény elkeseredetten szólalt meg: Még énhozzám nem is jött a Jézuska - amikor ezt Diti meg-hallotta, nagyot kacagott, s rögtön eldicsekedett, hogy men-nyi mindent kapott. Akkor valaki kinyitotta az ajtót, s az asz-tal közepén egy csodálatos ezüstfa állt, csupa fehér és csillo-gó tarka szépség. Égtek rajta a villanygyertyák, mert a gé-pész felszerelte villanygyertyákkal, mert nekik ingyen volt. Árvácska elkezdett sírni, s azt mondta: - Még nem láttam -s bement hívás nélkül, sírva állott a fa alatt, csak azt érezte, hogy neki sose lesz ilyenje. Verőné odasietett, s közölte, hogy nem szabad a fenyőfa alatt sírni, s elküldte aludni. De Csöre a sírástól semmit se hallott, akkor a mutér levett egy cukrot a fáról: - No, nesze, neked ezt küldte a Jézuska. - Er-re a kislány szíve megtelt hálával, s nem hallotta, hogy ne-vettek rajta. Egész megkönnyebbült, s már kezdett örülni, hogy hozott neki is valamit a Jézuska. - No most eredj ki az udvarra, járd körül háromszor a kutat, gyere vissza. Akkor teljesedik amit kívánsz. Árvácska azt kívánta, hogy az édes-anyja jöjjön el érte, és vigye el a nagy fényességbe, az égbe. De azért küldték ki, mért már várták a vendégeket, s az asz-talok meg voltak terítve.
Árvácska szót fogadott. Azt hitte, hogy az édesanyja már meg is jelent a nagy fényességben, s a ház ereszét látta, hogy csak úgy lobog és ragyog, mint az igazi karácsonyfa, és szik-rázik is. Nem gondolta, hogy tűz van, de amikor már az egész tető égett, odabent a kislány mondani akarta, hogy na-gyon nagy fényesség volt odakint a házon, de rákiáltottak, hogy ne beszéljen ostobaságokat. Azt hitték, csak a szája jár, mert valamit álmodott a csillagok alatt.
Akkor éjjel megindult a hóesés. A fekete karácsony átvál-tozott szép fehér karácsonnyá. Három nap múlva már mind kialudt a tüzes gerenda, s vastagon lepte a hó a törmeléket. Nyoma sem látszott, hogy itt ház állott, és hogy abban em-berek éltek, s azok az emberek itt elmúltak a hó alatt. Elmúlt a hangjuk és a mozgásuk, elmúlt a rosszaság és elmúlt a ke-gyetlenség. Minden békés lett, átalakult, másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekből üszök lett, s a sértegetésekből füst és pára.
-
blackgamer #67
MIKSZÁTH KÁLMÁN
Beszterce ostroma
Főbb szereplők:
Pongrácz István - nedeci vár ura
Donna Estella - cirkuszi trapéztornász
Pamutkay János – ezredes
Holub Mihály - udvari káplán
Pruzsinszky Szaniszló - Pongrácz úr lengyele
Bakra Ferenc - íródeák
Behencry Pál - báró, Pongrácz úr szomszédja
Behencry Károly - a fia, Pongrácz úr udvari orvosa
Trnowszky Péter - méhész
Trnowszky György – orvos
Trnowszky Gáspár - juhokkal gazdálkodott
Trnowszky Apollónia - György leánya
Klivényi József - városi írnok, Apolka gyámja
Tarnóczy Miloszláv - Gáspár fia
Blázy úr - Zsolna polgármestere
Lengeffy - színtársulat igazgatója
Első rész: Estella
A várak lerombolásáról hozott 1715:42 törvénycikkely ér-telmében minden várat le kell romboltatni, de a kastélyok maradhatnak, ennek a kiskapunak köszönhette a nedeci vár a létét, habár egyebekben valódi vár volt bástyákkal, felvo-nóhíddal, toronnyal, tömlöccel, kápolnával, földalatti utak-kal, süllyesztőkkel. Még régi muskétás ágyú is volt hozzá, vagy nyolc darab. Ennek a várnak volt az ura: Pongrácz Ist-ván, aki derék szál ember volt, daliás, feltűnő piros arccal, hetyke bajusszal, nem volt más hibája csak, hogy az egyik lábára sántított egy kicsit. Vitézi roham alkalmával botlott meg a lova egy sáncban, s eltörte a lábát. Az orvos helyre akarta tenni, de mivel ez olyán nagy fájdalommal járt, úgy maradt a lába. Az asszonyok iránt egyébként sem mutatott valami nagy érdeklődést.
A legfőbb szórakozása a hadviselés volt. A nedeci várhoz csinos kis uradalom tartozott, annak földjeit, rétjeit kiadta használatra a parasztoknak hadszolgálatok fejében. Vala-hányszor feltűzték a vár fokára a harci zászlót a Pongrácz-címerrel, s megfújták a kürtöt a vártoronyban, a parasztok-nak a várudvarra kellett gyülekezniük, ahol is egyszerre át-alakultak katonákká. A vár fegyverterme tele volt régi vitézi ruhákkal, páncélokkal, jelmezekkel, a Mátyás korabeli feke-te sereg egyenruhájától kezdve le egészen a vasas németig. Ha a gróf győzött, Te deum-ot tartottak a várkápolnában, azután pedig áldomás következett, ahová elhívta a környék-beli urakat, akik arra hivatkozva, hogy nincs a várnak úrnő-je, nem hozták el a feleségüket.
Gondolt aztán egyet Pongrácz úr, szerzett egy hölgyet, méghozzá megvette kemény hatszáz forintért Estellát a cir-kuszigazgatótól. Igaz, hogy nem ártatlan leányzó volt, de Pongrácz gróf céljainak megfelelt. Ő lett a vár asszonya. Így került nedeci várba. A hadjáratoknál mint amazon lovagolt és verekedett a gróf balján. Étkezéseknél az asztalhoz ülők kezet csókoltak az úrnőnek, először is Pongrácz István, lo-vagi módon térdeplőre hajlítva a jobb lábát, utána Pamutkay János, az ezredes következett (voltaképpeni tiszttartó), majd Holub Mihály hadsegéd (udvari káplán), Pongrácz úr lengyele, Pruzsinszky Szaniszló, s végül az íródeák, Bakra Ferenc, aki a hadjáratok történetét jegyezte le szorgalmasan. Kedvenc szórakozásuk volt még Estella nyaktörő mutatvá-nyait megcsodálnia csontteremben, ahol minden csontból készült.
Estella úgy tett, mintha szerelmes lenne a grófba. Azt gon-dolta magában, hogy - „ez a bolond gróf utoljára is felesé-gül vesz, ha okosan viselem magam." Hogy bolond volt-e, ezt igazán nem volt könnyű eldönteni. Egyszerűen csak nem bírta elviselni a XIX. századot, s ezért inkább visszamene-kült a XVII-be, minden egyébről okosan, rendszeresen be-szélt. Olykor undorodott az emberektől is. Egyébként így élt, mit se törődve a jelennel.
Nem is történt volna ebben nagyobb változás, ha nem olyan bolond szomszédjai vannak, mint Behenczy Pál báró és a fia, Károly. A Behenczyek roppant gazdagok voltak, s mégis egyszer elfogyott a pénzük. Behenczy Pálnak negy-venéves korára nem maradt egyebe, mint Károly nevű ka-masz fia és a Vág melletti ócska kastély,.uradalom nélkül. Az apa Pesten, a fia Bécsben lumpolt. Behenczynének lehe-tett köszönni, hogy gondoskodott a lump férjéről és fiáról, öt-ötezer forintnyi életjáradékot hagyott rájuk, de azzal sem tudtak gazdálkodni, tíz-húsz napig tartott. Ilyenkor mindent eladtak, ami még mozdítható volt. Egy alkalommal Károly a harangot adta el, s ezért annyira megharagudott az apja, hogy elkergette a fiút. Károly egyenesen Nedec várába tar-tott, beállított Pongrácz Istvánhoz, aki felfogadta udvari or-vosnak.
Egy nap ahogy a gróf kertjében sétált, egy gyönyörű ró-zsát látott kinyílva az üvegházban. A kertész ragaszkodott hozzá, hogy annak egy királyné keblén kell elhervadnia, Pamutkay ezredes javaslatára elküldték Motesiczky Erzsé-betnek Bardoncára. A kisasszony elfogadta, de a töviseit visszaküldte egy könyv kíséretében, mely Cervantes: Don Quijote de la Mancha-ja volt. A könyv nagy hatást tett a grófra, egész éjjel olvastatta a diákkal. Reggelre búskomor lett, még ebéd előtt ellovagolt Budetinbe a honvédparancs-nokhoz, hogy lemondja a háborút.
Az ebédnél tósztok hangzottak el, Károly úr a negyedik-ötödik pohár bor után Estella lábait nyomogatta az asztal alatt, Estella egy darabig állta, de aztán felpattant, és meg-rótta Behenczyt. Pamutkay a hasát fogta a nevetéstől, s meg akarta veregetni tréfásan a fiatalember feje búbját, de egy-szerre megfagyott ereiben a vér a csodálkozástól, látva, hogy Behenczy helye üres. Estella nagyot sikított, mert ő vette legelőbb észre, hogy a föld megnyílott, s elnyelte zaj nélkül Behenczyt székestől, szalvétástól. Dermesztő hangu-lat támadt. Pongrácz gróf magyarázatul még hozzátette, hogy így szoktak bánnia Pongráczok azokkal, akik a női szemérem ellen vétenek az asztaluknál. Estella óvatosan faggatni kezdte Pongrácz grófot, hogy Károly úr meddig fog ott maradni, de a gróf válasza még inkább megdöbben-tette az asztaltársaságot: amíg le nem fejezi. Ebéd után azon sopánkodott Estella, ha tudta volna, akkor dehogyis szólt volna. Fekete ruhát öltött, s megpróbált közbenjárni az ud-vari orvos érdekében, de eközben boldogan azt gondolta, hogy szerelmes belé ez a bolond gróf, s itt az ideje, hogy be-törjön szerencséje kapuján. A gróf nyakába vetette magát, de az undorral ellökte.
Estella ekkor döntő lépésre szánta el magát, megkereste Behenczy celláját a föld alatt, ami nem esett nehezére, mert Károly úr iszonyú lármát csinált. A báró megígérte Estellá-nak, hogy bárónévá teszi, csak szabadítsa ki börtönéből. Estella csak nevetett, de végül arra kérte, hogy várjon türe-lemmel. Belovagolt a falu szélére, s ott egy parasztasszony-nyal ruhát cserélt, majd egy zsák krumplit kért, azzal lóra pattant, s visszanyargalt. Kiürítette a zsákot, s a zsákban csempészte ki a várból a bárót, aki nagyon hálás volt.
Az íródeáknak tűnt fel először, hogy Estella már órák óta kilovagolt, s nem tért vissza, időközben észrevették Behen-czy eltűnését is, Pongrácz a kozákjait küldte ki a felkutatá-sukra, de azok dolgavégezetlenül egyenként szivárogtak vis-sza. A gróf úgy gondolta, hogy kettős bűnt követett el a lány: megszöktette a rabot: ez hűtlenség és árulás, valamint ő ma-ga is megszökött, annak ellenére, hogy István gróf tulajdo-nában volt. A diák és Szaniszló egy álló hétig kutatták a szö-kevények nyomát, s azzal a hírrel tértek vissza, hogy Besz-tercebányán vannak. Erre levelet küldött a gróf Beszterbá-nya városi vezetésének:
Óvári és Szentmiklósi gróf Pongrácz István, Nedecvár örökös ura, üdvözletét küldi Besztercebánya magisztrátusá-nak! Báró Behencry Károly nevű ifjú Estella nevű, tulajdo-nunkat képező leányzóval, kit hatszáz forintért vettünk vala a zsolnai komédiásoktól, megszökvén, tartózkodása Beszterce-bányán vagyon, ennek folytán tehát felszólítjuk a nemes vá-rost, hogy a leányzót haladéktalanul letartóztatván, e levelet átadó megbízott híveinknek (...) kezeibe szolgáltassák: (...)
Gr. Pongrácz Istv. Aztán még egy fenyegető passzust is betoldatott: egyéb-ként kő kövön nem marad Besztercén, mivelhogy a földdel tétetik egyenlővé. De sajnosa lány nélkül tértek vissza, s az-zal a válasszal, hogy vigye szegény uruk a fejét valami hi-deg zuhany alá, ahelyett, hogy ilyen leveleket irkál. Több se kellett Pongrácz Istvánnak, kiadta a parancsot: mindenki ké-szüljön, köszörüljék a kardokat, tisztogassák ki a fegyvere-ket, az ágyúkat. Reggelre indulnak Beszterce ellen! Egész éjjel folyt a lázas készülődés, hogy reggel útra kelhessenek. Elöl maga Pongrácz István lépkedett Waterloo nevű fekete angol kancán, Zrínyi-nyakú magyar köntösben, kócsagos kalpaggal, őt követte hadi népe.
Második rész: Kedélyes atyafiak
Élt Zsolna városában egy Trnowszky nevű vaskereskedő, akinek három fia volt: Péter, György és Gáspár. Az apjuk egy napon pályaválasztásra szorította őket, Péter a méhész-kedést és viaszkereskedelmet választotta, György orvos akart lenni, Gáspár pedig birkatenyésztésre adta a fejét, ab-ban látott fantáziát. Az apa mindegyik fiának háromezer fo-rintot hagyott. Az a fia is meggazdagodott, aki mézzel-vi-asszal dolgozott, s az is, amelyik a birkatartást választotta, és Zsolna város leggazdagabb, legtekintélyesebb polgárai lettek, de rettentő gyűlölséggel viseltettek egymás iránt. Pé-ter sohasem házasodott meg, arra hivatkozva, hogy ő nem szamár, hogy amit keservesen szerez, azt egy asszony elher-dálja. Gáspár pedig háromszor is megnősült, abból a meg-fontolásból, hogy az asszony is hozhat valamicskét. A har-madik testvér, aki valóságos szamár volt, orvos lett, de az emberek gyógyítása hálátlan feladat, és nem kifizetődő. Amikor meghalt, hagyott maga után egy tizenegy éves ár-vát, Apollóniát.
Apolka gyönyörű lány volt: nemes, ovális arc, édes, szo-morú kifejezéssel, hosszú pilláktól árnyékolt szemei üde, ned-ves fényben kéklettek: A szegény doktor halála után megin-dult a huzavona a két Trnowszky testvér közt, hogy kinek a gyámságába kerüljön a kislány. A temetésen csúnya vita bon-takozott ki Péter és Gáspár között, a végén odáig fajult, hogy még a polgármestert is megfenyegették. Végül összeült a tör-vényszék, s egyikőjüknek sem ítélték, hanem Klivényi József-nek, az írnoknak, akinek felesége Apolka édesanyjával volt rokonságban. Az írnok abban reménykedett, hogy a két nagy-bácsi egymással vetélkedve fogja megajándékozni minden jó-val unokahúgukat, de ehelyett egyáltalán nem törődtek vele. Nehéz két év következett a kislányra, alig kapott enni, az ösz-szes cselédmunkát vele végeztették.
Egy alkalommal a csizmadia inasa meglátta Trnowszky Pétert, s arra biztatta Apolkát, hogy szaladjon oda hozzá, és csókolja meg a kezét. A kislány szót fogadott, először na-gyon meglepte az öregurat a gyerek, de amikor felismerte, becipelte magával a mézeskalácsoshoz, és vett neki egy nagy halom nyalánkságot. Apolka nagyon boldog volt, haza-vitte, de gyámapja szidva a nagybácsi fukarságát felfalta a mézeskalácsát. Ahogy ez az eset Gáspár fülébe jutott, ő sem volt rest, vitte a kis árvát a cipészhez s szabóhoz meg fehér-nemű árushoz, két boltoslegény cipelte haza a holmit. Péter urat bosszantotta, amit öccséről hallott, sietett túltenni rajta nagyvonalúságban, aranymíveshez vitte a gyereket, minden-féle drága ékszereket vásárolt neki, Klivényi úr nem kis örö-mére. E fordulat némileg javított a kislány sorsán, de legin-kább a gyámapján.
A polgármester látva a nagybácsik nagylelkű gondoskodá-sát, s másrészről hogy az írnok ezt a maga javára. fordítja, kézbe vette újra Apolka sorsát, s rávette a testvéreket, hogy a leánykát vegyék magukhoz, méghozzá egyenlőképpen fel-váltva, mindegyikőjük egy-egy félévig tartsa és nevelje. Bez-zeg lett is ebből ismét világraszóló spektákulum. Péter egy professzort hozatott Turócszentmártonból, egy francia leány játszópajtást Genfből, selyemruhákat, kalapokat, cipőket Besztercebányáról. Olyan pompában nevelte, mint egy her-cegkisasszonyt. A félév elteltével elzárta a csecsebecséket, amiket vásárolt neki, ráadta a Klivényiéktől hozott foltos szoknyácskát és rongyos cipőt és maga kísérte el Gáspár há-záig. Gáspár még nagyobb káprázatba hozta a várost, Bécsből rendelte a gyermek ruhaneműjét, póni-fogatot vett neki, Deb-recenből hozatott nevelőt, aki magyar szellemben nevelte.
A harmadik félévben Péter tovább folytatta a versengést, kerített egy szerecsent, társalkodónőt, divatos ruhákat Pá-rizsból és Turócszentmártonból két nevelőt, aki szláv szelle-met voltak hivatva csepegtetni a kislányba, a magyart meg-utáltatni. Gáspár a következő félévben gyönyörű női fogatot vett. Társalkodónő, nevelőnő, két apró inas nyalka huszárru-hában, mind magyarok voltak Apolka szolgálatára rendelve. Kertjében egy kis palotaszerű villát építtetett neki, szökő-kúttal, körülötte rózsabokrok, pálmák, egzotikus növények. Gáspár Miloszláv nevű fia is otthon vakációzott, őt is szó-rakoztatta a nyüzsgés, mert Apolka kedvéért a környék elő-kelő lányai gyakran gyűltek össze náluk. Mindenki kíván-csian figyelte, hogy meddig tart még ez az értelmetlen lici-tálás.
Gáspár nem küldte el Miloszlávot a pétervári egyetemre, inkább otthon tartotta Zsolnán, hogy ismerkedjen némileg a közügyekkel. Apolka és Miloszláv előbb összebarátkoztak, majd szerelem bontakozott ki közöttük. A kislány nagyon szerette a természetrajzot, a fiú különleges növényeket gyűjtött neki, sőt egy alkalommal egy skarabeust is, amiért cserébe csókot kért. Aztán letelt a félév, amikor Péter embe-rei megérkeztek, hogy elvigyék Apolkát, a kíséret a régi volt, de volt köztük egy angol komornyik nagy pofaszakál-lal és vállig érő hajjal. Gáspár elbúcsúzott a lánytól, de az nem akart elmenni, végül amikor elindult tántorgó léptek-kel, a fiú hívta vissza. Gáspár semmit sem értett, végül Mi-loszláv bevallotta, hogy szeretné feleségül venni a lányt, er-re az apja hatalmas haragra gerjedt, Apolka pedig elmene-kült. Amikor beszállt a póni-fogatba, utánaszaladt a fiú, és egy találkát beszéltek meg.
Apolka hiába kereste Péter nagybácsit, nem találta sehol, csak az angol komornyik nem akart sehogy sem tágítani, s amikor el akarta küldeni, szólalt meg mennydörgő hangon, s egy rántással letépte magáról álhaját, fekete pofaszakállát, Péter bácsi állt ott előtte nem kis rémületére teljes életnagy-ságban, s kiutasította a házából. Szegény kislány kétség-beesetten sírt, nem tehetett egyebet, egy szál kendő nélkül lépett ki az utcára, rohant Gáspár bácsihoz, de ott is durva el-utasításban volt része. Végső kétségbeesésében Klivényiék-hez ment, s elmesélte, hogyan bántak el vele a nagybácsik. És irulva-pirulva azt is bevallotta, hogy Miloszláv az oka. Az írnokék befogadták, sőt a fiúval is találkozott naponta, elválhatatlan jó barátok lettek.
A nyár elején Zsolnára érkezett Lengeffy Elemér kitűnő színtársulata. Klivényiné már hetek óta betegeskedett. Egy délután fütyörészve, vidáman érkezett haza az írnok, s elújsá-golta, hogy színházba viszi Apolkát, de ő nem akart menni, mert a nénikéjét akarta ápolni, de a gyámapa hajthatatlan volt. Elmesélte, hogy összeismerkedett egy finom úriemberrel, aki feltétlenül találkozni akar a lánnyal. Ez az úriember Behencry Pál volt, Apolka félénken húzódott el tőle. Ott volt a színház-ban Miloszláv is, szünetekben odament és szórakoztatta. Az-tán lebomlott a lány haja, s az írnok élvezettel fogta az ujjai közé. Ez nagyon felbőszítette a fiatalembert, felkapott egy po-harat, és Klivényi arcába vágta, az is nekirontott a másiknak. Ezalatt Behencry báró a budetini honvédparancsnoknak akar-ta Apolkát megmutatni. Ekkor a szomszédasszony kétségbe-esve rohant oda hozzájuk, s lélekszakadva hozta Klivényiné halálhírét, így vége szakadt a verekedésnek.
Ahogy Apolka és gyámapja hazafelé tartottak, Klivényi felajánlotta a nevét a lánynak, aki sírva tépte ki karját és me-nekült el a sötét éjszakába. Rebernyik János, Blázy polgár-mester úr hajdúja vidrafogásra indult az éjjel, ő talált rá ájul-tan a Vág partján. Elvitte a városházára, és a polgármester úr szobájában vetett ágyat Apolkának. A polgármester is hallot-ta a mocorgást és kijött, megmozdult a lelkiismerete, különö-sen, amikor a kislány elkezdett hangosan sírni. Blázy uram odaült hozzá, és a lány őszintén elmondott neki mindent, a becsületes öregúr meg volt hatva és fel volt háborodva.
Lement a piacra, egyszer csak óriási csapat gyerek, asz-szony és ember kezd el futni Budetin felől a piacnak, őrült lármával és jajveszékeléssel. „Nyakunkon az ellenség!" -kiabálták. A polgármester bosszúsan legyintett, de ím a föl-. kavart porfelhőből csakugyan kezdett kibontakozni egy ma-gyar ruhás vitéz, ágaskodó paripán.
-
blackgamer #66
MIKSZÁTH KÁLMÁN
Beszterce ostroma ...folytatás
Harmadik rész: A túsz
Pongrácz István gróf érkezett meg serege élén, a látvány lélekemelő volt és zordon. A honvédparancsnok kérdezte meg a gróftól, hogy mi járatban van, az csak röviden annyit felelt: Beszterce ellen megy. A rokon meginvitálta egy kis pihenőre. Parancsot adott, hogy a had egy darabig maradjon veszteg, s mivelhogy békés városba érkeztek, harácsolni, zsákmányolni tilos. Ezzel kezet fogott a jelenlevőkkel egyenként. Kovács várnagy odasomfordált a budetini pa-rancsnokhoz, és arra kérte, hogy valamilyen módon beszél-je le urát a hadjáratról, mert attól tartott, hogy az egész dí-szes kompániát Budára szállítják az őrültekházába.
Ahogy egyre több sör fogyott, oldódott Pongrác gróf kedve, egészen vidáman kezdte elbeszélni Estella szökését a Behen-czy-fiúval. Ilyen vigadozás közben elmúlt a dél, és megéhez-tek az urak és a katonák. Kiadták a parancsot, hogy főzzenek gulyást. Ebben a pompás hangulatban kezdte Blázy is, a pa- . rancsnok is nagy diplomáciával rávenni Pongrácz grófot, hogy mondjon le a jóravaló bányaváros lerombolásáról. Végre is egy olyan fehérszemély, mint Estella, nem érdemes arra, hogy egy várúr felcihelődjék seregével. Nem Estella kell azonban neki, hanem a jogához ragaszkodott ilyen rögeszmésen.
Ezalatt Blázy úr kicsoszogott, és sorra vette a jobb háza-kat, hogy Apolkát ajánlja, s csak estefelé ért vissza dolgavé-gezetlenül a vendéglőbe. Egy helyen sem fogadták be. Ek-kor a parancsnok kihívta Blázyt a mellékszobába. Istvánnak vissza kell fordulnia, de ezt nem teszi, hacsak Beszterce egy hódoló küldöttséget nem meneszt elébe, és nem hoz Estella helyett túsz gyanánt egy másik leányt, hogy az addig nála le-gyen, míg a másikat visszaadják. Azt is kifundálta, hogy Lengeffyék társulatát kellene felkérni Besztercebánya ma-gisztrátusának szerepére, akik kellő díjazás ellenében elvál-lalnák. Öttagú legyen a küldöttség, a hatodik legyen a túsz, Apolka. Blázy nehéz szívvel, de beleegyezett.
A színészek örömmel vállalták a szerepet, Pruzsinszky tárgyalt velük, valaha ő is vándorszínész volt. Aztán elérke-zett a nagy pillanat, a honvédparancsnok ünnepélyes pózba vágta magát. „Biztos forrásból jelenthetem, hogy Beszterce város táviratilag értesülvén haragodról és hadaid közeledé-séről, még azon órában hódoló követséget menesztett elédbe Zsolnára." A küldöttség csupa aggastyánokból állt. Pongrácz gróf lassan, ünnepélyesen bedugta kardját a hüvelyébe, és leszállt a lóról, hogy a hódolati jelvényeket átvegye. Ezután a túszhoz lépett, néhány biztató szót szólt hozzá, hogy ne féljen. Aztán e szavakkal bocsátotta el a küldöttséget: „Vi-gyék a békét és jóakaratomat küldőiknek!" Erre üdvrivalgás tört ki, így indultak vissza. Apolka azon mélázott, hogy mi lesz vele.
Nagy harangzúgás közt vonult be Pongrácz István a nede-ci várba, magával hozván a szép túszt. A gróf a Pongrácz kontesszek szobáit nyittatta ki, virágot vitetett fel. Barokk fénnyel berendezett szűzi szentélyek voltak ezek, hófehér muszlin függönyökkel. István gróf nem győzte figyelmeztet-ni cselédeit: „Lábujjhegyen járjatok, ti marhák!" Apolka jó-ízűen evett, azután kijött a folyosóra, és félénken nézegette a komor falakat. Minden olyan idegen volt. István gróf min-dent megtett, hogy minél otthonosabban érezze magát. Szer-zett nyolc egykorú leánykát játszópajtásoknak. A női szabó is ott serénykedett három legényével. Így előbb-utóbb meg-lett Apolka udvara. István gróf most már igazán csendesen éldegélt, a lányka nevelésével bajlódott. Apolka ezalatt gyönyörű, nyúlánk hajadonná fejlődött. Szépségének híre messze eljutott, túl Trencsén határain. Fi-atal emberek sáskaszámra környékezték a várat, de a gróf féltékenyen őrizte, mint egy nagy gyémántot. Alig lehetett hozzáférni, legfeljebb az ebédnél láthatták egy percre. Senki sem tudta, honnan került a várbaApolka, hol vette Pongráci. Ködbe veszett az igazság fele. Igazi mítosz támadt belőle. Az egyik Ordódy-fiú, huszártiszt, próbálta megkóstoltatni Apolkával a szerelmet. Egy keringő alatt szerelmet vallott neki, és egy óvatlan pillanatban megcsókolta a vállát. A lány István grófhoz rohant panaszkodni. Ekkor visszaküldte a tán-colók közé Apolkát, de este a lány arra riadt fel, hogy Pongráci grófot sebesülten hozták haza a párbajról, melyre életre-halálra állt ki az Ordódy fiúval a prominens csók miatt.
Rögtön orvost hívtak, Apolka ott sürgölődött szeretettel a beteg körül, puha kezét csillapítólag a homlokára tette. Este-felé bekövetkezett~a láz, elvesztette az eszméletét, s három hétig hánykolódott élet-halál közt. Apolka híven, ernyedet-lenül ápolta, virrasztott felette, tűrte a szeszélyeit. Ragaszko-dott ehhez a hóbortos emberhez mint jótevőjéhez. A husza-dik napon aztán elmúlt a láz. Túl volt az életveszélyen. Egy alkalommal felvánszorgott az ágyból, s gyenge, ingadozó léptekkel az ajtóhoz botorkált, kinyitotta nesztelenül, és a másik szobában ott látta térdepelni Apolkát Szűz Mária ké-pe előtt, amint a kezeit összetéve hangosan imádkozik: „...köszönöm neked szívemből, hogy szegény István gróf-nak már visszaadod az egészségét, (...) jó ember, és én úgy szeretem, mintha tulajdon apám volna." Nagyon megható-dott ezen a gróf, s rögtön fiskálisért küldetett. Nagyon rüeg-ijedt Apolka, félt, hogy mást akar tőle. Ezután István gróf megpróbált szivart kunyerálni a lánytól, végigment a gyere-kes könyörgések minden skáláján, de mégse kapott. S ez az eset, hogy egyetlenegyszer nem győzött az akarata, egészen félénkké, szelíddé tette.
Megérkezett a fiskális, Apolka nem kis meglepetésére Trnowszky Miloszlávot látta maga előtt, csupa láng lett az ar-ca. Dr. Tamóczy Emil köz- és váltó-ügyvéd mutatkozott be, s csak most pillantott Apolkára. Ahogy egymásra néztek, rög-tön kiderült, hogy ismerik egymást. Ekkor közölte Pongráci gróf, hogy mi végre is hívatta az ügyvédet. Apolkát adoptál-ni kívánja, s ősi nevét és vagyonát ráruházni. A lány teljesen meglepődött ezen, örömében felpattant székéről, s térdre ve-tette magát a gróf ágyához, úgy csókolta meg a nagy, lelógó kezeit. Ekkor Miloszláv nem kérette magát, megmondta, hogy nemcsak mint ügyvéd jött a várba, hanem mint kérő. Ezen először annyira felháborodott a gróf, hogy torkánál fogva akarta megragadni a fiatalembert, de olyan gyönge volt, hogy visszahanyatlott az ágyába. Bevallották, hogy már régóta szeretik egymást, István gróf gyerekkori szere-lemnek, ostobaságnak, amolyan márciusi hónak tartotta. Miloszláv ragaszkodott a leánykéréshez, a gróf kerek perec visszautasította, s tömlöcbe vettette. Azzal érvelt, hogy Apolka túszként tartózkodik nála. Hiába volt Apolka minden könyörgése, elhurcolták a fiút.
Két másik ügyvédet hozatott Zsolnáról, akik közül az egyik tudott róla, hogy fiatal kollégája már járt a várban, de az nem volt világos, hogy miért nem készült el az adoptálá-si okirat. Ahogy elmenőben voltak a kapu alól, egyszerre va-lami csillámló tárgy pottyant Kurka ügyvéd ölébe. A kis gyűszűbe belegyömöszölve egy keményre összehajtogatott papírdarab került elő, az alábbi szöveggel: „Tarnóczy Miloszláv börtönbe van vetve, itt ül a várban. Jólelkű embe-rek kéretnek a kiszabadítására."
Negyedik rész: Az éj
Villámgyorsan terjedt el a hír Zsolnán, hogy Tarnóczy Emil fogságban van, a legkülönfélébb kombinációk terjed-tek el. Végül egy pesti lap szellőztette meg az ügyet „Egy oligarcha garázdálkodása" cím alatt. Az ellenzék rögtön in-terpellált, a belügyminiszternek választ kellett adnia, vala-hogy sikerült lecsendesíteni az országházat, de rögtön sür-gönyzött a trencséni főispánnak, hogy csináljon azonnal va-lamit az üggyel kapcsolatosan. A főispán levélben szólította fel a grófot, hogy engedje szabadon a fiskálist. Pongrácz gróf egy furcsa hangú választ kanyarított:
„A macska megfogja az egeret ér megeszi, ha akarja, de a lajhár nem fogja meg a macskát, tehát meg sem eszi, ha a -macska nem akarja. Így szól hozzád, Kubicza, a cica. A pró-kátorból nem esztek
IV. Pongrácz István de Óvári et Szent-Miklós "
A főispán megértette, hogy nem maradt más hátra, egy csa-pat pandúrral kell Nedec ellen mennie. A pandúrok követelték a rab kiadatását, a várbeliek nyolc dühös bikát eresztettek a pan-dúrok közé, akik fejvesztve menekültek. István gróf nyomban haditanácsot hívott össze a fogoly ügyében a címer-terembe. Pamutkay azt indítványozta, hogy már úgyis megvan a győze-lem, engedjék szabadon a fiskálist. Erre hatalmas dührohamot kapott a gróf, aztán minden átmenet nélkül zokogásra fakadt.
A káplán úgy tartotta, hogy az elmekór most már napok óta mutatkozik, jelentést kellene tenni a hatóságnál. Pruzsinszky hallani se akart erről, mi lesz velük akkor, ha a grófot bolondok-házába csukják, épp ellenkezőleg, titkolni kell. Ezután gyorsan váltakoztak a kedélyhangulatok. Volt olyan periódus, hogy visz-szatért élénk szelleme, okosan beszélt és sziporkázó ötleteket eregetett A nemes vármegyét vérig felháborította Pongracz gróf viselkedése. Törvényes úton évekig elhúzódhatott volna a fiatal ügyvéd kiszabadítása, így a budetini honvédparancsnokhoz for-dultak, hogy támadja meg a várat, de neki csak egy katonára volt szüksége, hogy furfangos tervét megvalósítsa, méghozzá egy apró termetűre. Volt ugyanis Budetintől Nedecig járható föld-alatti út, amelyet ez a Vakarcs nevezetű legény jól ismert, s így erőszak nélkül sikerült megszöktetni a foglyot.
A várbeliek sehogy sem értették, hogyan tűnt el a rab. A gróf állapota napról napra romlott. Hallucinációi voltak, víziói, éjjel nem aludt, fel-felriadt és segítségért kiáltott, néha nap-pal is lefutott az udvarra, egyszer teljesen ruha nélkül. Egy-re fogyott, már nem volt emberi formája. Szánalmas volt rá-nézni. Csendes, nyugodt napjaiban elmerengett, nézett á semmibe, kártyát kevert. Ha Apolka szólt hozzá, mindig mo-solygott és azt mondta: „Kártyáztam az istennel és nyertem." Délutánonként benézett az istállóba, és a lovát kényeztette kockacukorral, a sörényét simogatta. Imádta a mezei virágo-kat. Apolka tekintetétől mindig megjuhászodott. Egy este azzal futott ki a szobájából, hogy most lopták el a holdat az égről Makovnyik és Komár, s arra kérte őket, hogy inkább az értékesebb napot lopják el neki. Több ily jel mutatta a be-avatottak előtt, hogy a gróf agya még nem mondott fel min-den törvényt. Eközben levél érkezett Blázy uramtól, aki ar-ról értesítette Pongrácz Istvánt, hogy Trnowszky Péter min-den vagyonát Apolkára hagyta, s arra kérte a polgármester, hogy adja ki a lányt. Egyre sürgősebbé kezdett válni a dolog, hiszen kiszivárogtak a vészjósló tünetek a gróf elmeállapo-táról.
Tarnóczy Emil és Blázy úr még Bécsben a királynál is jár-tak, de ez az emberroncs törvényesen még mindig félelme-tes hatalom volt. Végül ismét a találékony budetini parancs-noknak volt mentő ötlete. Kerítsék elő Estellát, és a beszter-cebányai magisztrátus vigye vissza cserébe a túszért. Nem is. volt nehéz kivitelezni, mivel Lengeffy társulatával a környé-ken turnézott, Estellára pedig már igencsak ráunt Behenczy báró. Tarnóczy Emil az öreg Behenczy báróval tárgyalt, aki igen készségesnek mutatkozott az ügyben közvetíteni hat-száz forint kölcsön ellenében. A fia, amikor erről értesült, el-játszotta, hogy mennyire fel van háborodva, hogy pénzért meg akarják venni az ő megunt szeretőjét, s elviharzott, az apja háta mögött megállapodott a fiatal fiskálissal, s felvette a pénzt, a megcsúnyult Estellát pedig átadta, akit nem győz-tek felruházni, hogy méltóképpen nézzen ki.
István gróf éppen kártyázott, amikor a kapuőr felhozta a levelet, elolvasta, sokáig belebámult, aztán a falhoz csapta a kártyákat. „Vesztettem. Fizetek" - mondta, aztán megkeres-te Apolkát, aki éppen játszótársai körében volt. Közölte ve-le, hogy jövő szombaton eljönnek érte és elviszik, s ő oda fogja adni, mert a hadi regula azt kívánja. „Hát készülj! Szedd össze minden holmidat, rakd be az összes Pongrácz-éksz-ereket a ládádba. Minden a tied, kis hadizsákmánykám". A le-ányka szemeiből kicsordultak a könnyek, amikor a gróf oda-lépett hozzá és a mellére vonta. Az nagyon fájt neki, hogy Apolka is menni akart, hiába ígérte meg, hogy gyakran meg-látogatja, ez nem vigasztalta.
Másnap másfél öl széles, másfél öl magas diófakoporsót csináltatott magának. Amikor elkészült, felnyergeltetett, és búcsúlátogatást tett a szomszédoknál. Ez azért volt meglepő, mert már másfél éve ki se mozdult. Szombat hajnalban fel-nyergeltette kedvenc fekete kancáját, s parancsot adott az embereinek, hogy lőjék le. A durranások mindenkit meg-ijesztettek. Aztán előhozatta a koporsót, melynek a felirata a következő volt:
ITT ÜL ÓVÁRI ÉS SZENTMIKLÓSI
GR. PONGRÁCZ ISTVÁN
WATERLOO NEVŰ LOVÁN
BÉKE PORAIRA!
Ezt mindenki a gróf újabb szeszélyének gondolta, senki sem hitte, hogy beteg lenne. Hanem amint aztán látták, hogy elkezd az arca lassan átváltozni ónszínűvé, szederjessé, ak-kor szállta meg őket a rémület, Apolka pedig sírva fakadt.
Pongrácz gróf még látta, hogy megérkezett a három kocsi. Az egyikben Estella ült Lengeffyvel, a másodikban a szená-torok, a harmadikban Blázy és Tarnóczy. Pamutkay jelentet-te, hogy ki kell nekik nyitnia kaput, de Apolka semmit se lá-tott, elteltek a szemei könnyekkel. A lapusnyai banda még rázendített halkan a Rákóczy-nótára. „Lóháton akarok lenni a másvilágon" - mondta a gróf. Pamutkay fölé hajolt, kezét a szívére tette, de az nem dobogott többé. „Az utolsó várúr meghalt!" - mondta ünnepélyesen. A káplán imádkozott az áhítatos csöndben.
Hiába csoszogtak-kopogtak ezalatt kinn az idegenek, sen-ki sem vetett rájuk ügyet, senki sem kiáltott, pedig már igen-csak türelmetlenek voltak. Amikor meglátták a halott Pongrácz Istvánt, elcsöndesedtek. Eltemették a grófot, de nem úgy, ahogy, kívánta, híres fekete kancáján ülve, hanem csak gyalogosan és egyedül, ahogy a többi ősök feküsznek a csöndes varini sírboltban. Azt rebesgették, hogy a gróf mér-get ivott. A „Vágvölgyi Lap" adta hírül Apolka és Emil es-küvőjét, még a menyegzői ruhát is alaposan jellemezték a kíváncsi hölgyolvasók számára.
-
blackgamer #65
Mikszáth Kálmán
A Noszty fiú esete Tóth Marival
Szereplők:
Noszty Ferenc - huszárhadnagy
Noszty Pál - Feri apja, kormánypárti képviselő
Vilma - Feri húga
Velkovics Rozália - Feri szerelme
Velkovics és felesége - Rozália szülei
Kozsehuba Tivadar-bankár, Rozália kérője
Stromm Adalbert lovag - Feri felettes tisztje
Kopereczky Izsák Izrael - a takarékpénztár elnöke, Vilma férje
Malinka Kornél - Kopereczky titkára, Feri iskolatársa
Bubenyik - Kopereczky fortélyos komornyikja
Tóth Mihály - amerikai magyar milliomos
Tóth Mari - a lánya
Máli néni - Feri nagynénje
Abban az időben nyalka huszárezredet vezényeltek Tren-csénbe, jó dolga volt a fehérnépnek, mert még a szeplős asz-szonyoknak is jócskán akadt udvarlója. De valamennyi tiszt közt a legszebb fiú volt Noszty Ferenc huszárhadnagy: vi-dám, könnyelmű, eleven, pompás lovas, jó vívó, jó táncos és nagy kártyás. A szerelemben roppant szerencsés, nem úgy a kártyában, s az udvarlás is elég költséges szórakozás, így folyton pénzzavarban volt. Otthonról pedig nemigen számít-hatott anyagi támogatásra apjától, Noszty Pál kormánypárti képviselőtől, aki ugyan pallosjoggal rendelkezett, de a fizeté-sét is már előre lefoglalták. Noszty Feri ideálja Velkovics Ro-zália volt, a polgármester lánya. Az idilljüket Velkovicsné is támogatta.
A gond ott kezdődött, hogy már elígérték Rozáliát Kozse-huba Tivadarnak, a gazdag bankárnak, akit maguk között Nagy Szamárnak hívtak, mert többek közt volt neki egy Nagy Szamár nevű jövedelmező vendéglője. Már éppen az eljegyzés került napirendre, amikor jött Noszty egy huszár- vágással, s meghódította a kisasszony szívét, aki ezután egy-re húzta-halasztotta a nagy eseményt. Az öreg Velkovicsnak számtalan érve volt az ellen, hogy Noszty Ferihez adja a lá-nyát: katolikus, nemes, szegény, lump, de el tudta őt is bű-völni néhány kedves szavával. Az asszonyok miatt egyéb-ként sem merte volna elriasztani.
A huszárhadnagy állandó pénzzavarral küzdött, nagyvona-lúan szórta a pénzt, s már annyira el volt adósodva, hogy tíz-forintos kölcsönökért folyamodott a kamerádjaihoz. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor Velkovicsék után szeretett volna utazni Rajecba, a kis fürdővárosba, de egy fityingje sem volt. Egy váratlan ötlettel ellenfeléhez, Kozsehubához fordult kölcsönért, aki először rettentően meglepődött, de aztán furfangos ideája támadt, hogyan üthetné ki vetélytár-sát a nyeregből. Ezerforintos váltót íratott alá, s jótállóként Stromm Adalbert lovag nevét hamisíttatta alá, majd három hónap határidőt adott a váltó kiegyenlítésére.
Vidáman telt a nyár, Feri nem is gondolt a váltóra, csak ahogy közeledett október 10-e, a váltó határideje, esett egyre inkább kétségbe, végül apjához fordul segítségért. Annyira el- keseredett hangú volt a levél, hogy nemcsak apja utazott Tren- csénbe, hanem vele tartott Vilma is, Feri húga. Amikor kide- rült a végső kétségbeesés oka, este összetalálkoztak Kope- reczky Izsák Izraellel, aki első látásra beleszeretett Vilmába.
A báró különös nevének furcsa története van. Valaha Ko-pereczky Károly huszárfőhadnagy beleszeretett egy zsidó le-ányzóba, akinek gyermeke született tőle, Móric. Amikor az apja meghalt, rá maradtak a magyarországi birtokok, s úgy végrendelkezett, hogy vagyonának kamatait a Kopereczky nemzetségnek csak azok a leszármazottjai kaphassák meg, akik az Izrael Izsák nevet kapták. Ahogy egyre inkább sze-gényedett a nemzetség, úgy egyre többen lettek Izrael Izsá-kok. Ez a báró a takarékpénztár igazgatója volt, s a legidő-sebb sarja a családnak, azaz az örökség várományosa.
Ezért örült meg az öreg Noszty a véletlen találkozásnak a báróval, hiszen éppen azon törte a fejét,. hogy honnan tudna kölcsönt szerezni, hogy rendezze Feri tartozását. Másnap örömmel kereste fel Kopereczkyt, s kétezer forintot kért köl-csön, amit meg is kapott egy feltétellel, hogy zálogba oda kellett adnia azt a medaliont, amely Vilma arcképét tartal-mazta, s ha nem tudják visszafizetni fél éven belül, akkor az eredetit kell odaadniuk. Jót mulattak a nem mindennapi köl-csönügyleten.
Kozsehuba alig várta, hogy leszámoljon ellenfelével, így délben már megjelent Stromm ezredes úrnál a váltóval, de a legnagyobb meglepetésére az szó nélkül kifizette a váltón feltüntetett összeget, s készségesen elismerte, hogy az ő alá-írása szerepel rajta. Amikor Kozsehubától Nosztyék meg-tudták, hogy mi történt, a képviselő úr minden erejét bevet-ve indult, hogy elintézze a példátlan esetet. Végül sikerült elsimítania botrányt, de Feri egészségügyi panaszokra hi-vatkozva kénytelen volt leszereltetni magát, s á katonaság kötelékeit elhagyni. Aztán elutaztak Trencsénből. Velkovics kisasszony nagyon el volt keseredve, szintúgy a hitelezőik, de nem lehetett mást tenni.
A kapcsolatot tartották a báróval, s mivel kiegyenlíteni nem tudták a kétezer forintos tartozást, a takarékpénztár el-nöke eljött a zálogtárgy eredetijéért. Feleségül nem merte kérni, mert a családi hagyomány szerint az egyik őse azért vetette bele magát a Vág vízébe, mert kosarat kapott egy if-jú hölgytől, azóta igencsak megfontolják, hogy megkockáz-tassák a visszautasítást. Nem volt a Nosztyak ellenére ez a házasság, de egy kicsit hagyták kéretni magukat, mielőtt igent mondott volna Vilma.
Az esküvő után a képviselő úr elhatározta, hogy valami-lyen módon kárpótolja vejét az elmaradt hozományért, már kifundálta a módját is. Kineveztette Bontó vármegye főis-pánjává, a miniszterelnöknek sem volt ellenvetése, hiszen Noszty Pál iskolatársa volt Az apósnak csak egyetlen kikö-tése volt, hogy veje segítse Noszty Feri hódítását Bontóvá-ron. Egy gazdag amerikai lányát szemelte ki magának az ifjú bonviván. A báró Pesten megkapta a megbízást, s a minisz-terelnök arra kérte, hogy amikor már rendeződtek a viszo-nyok, numerikusan is értesítse. A kulcsot majd elküldi neki.
Kopereczkyt Noszty Feri is elkísérte, és segített felkészülni a főispáni beiktatásra. Először is szerzett egy titkárt neki Ma-linka Kornél személyében, aki neki régi jó embere: iskolatár-sa, katonatársa, s a báró előtt Vilma udvarlója. Amikor Vilma férjhez ment, búskomor lett. A legsürgősebb feladat a beikta-tási beszéd megírása volt, már a második variációt olvasta fel az újdonsült titkár, de Kopereczkynek egyik sem nyerte el a tetszését, s újabbat kellett alkotnia. A titkár elkeseredésében elővadászott egy harminc évvel korábbi beszédet, s azt adta oda a főispánnak, hogy memorizálja a hazafelé vezető úton. Abban reménykedett, hogy az senkinek sem fog feltűnni.
Noszty Pál levele várta őket otthon, amelyben részletes helyzetjelentést tesz a Bontó megyei eseményekről. Nagy felzúdulást váltott ki az ottaniakból, hogy Trencsénből ne-veznek ki főispánt föléjük. Valamint kétezer forintot kér a vejétől. Titkárát elszállásoltatja a vendégszobában, amely sok kényelmet kínál: békamuzsikát, valamint nyugalmas pi-henést, feltéve ha kellő mennyiségű macska is tartózkodik ott az egerek jelenlétének ellensúlyozására. Bubenyik, a bá-ró komornyikja nagyon élelmes volt, szép kis üzletet csinált abból, hogy elterjesztette, hogy a kertben kincsek vannak el-ásva, s nem kis pénzt voltak hajlandók a parasztok kifizetni, hogy megengedje nekik a kincskeresést.
Nem kis gondot jelentett Kopereczky számára a kétezer fo-rint, ugyanis csak a főkötőőrök közreműködésével tudott vol-na pénzhez jutni. A családi hagyomány az Anjouk korából őr-zött egy húsz gyönggyel ékesített főkötőt, a gyöngyök száma azonban egyre inkább csökkent, mígnem már csak négy ma-radt, ekkor a báró édesanyja két idős hölgyre bízta a főkötő megmaradt ékességeinek megőrzését, mert a legenda szerint, ha azok teljesen elfogynak, akkor a Kopereczky famíliának is vége. Így a hölgyek elszántan őrizték a családi ereklyéket.
A furfangos komornyikra bízták, hogy oldja meg a nehéz helyzetet, és szerezzen meg egy darabot. Cselhez folyamo-dott, becsapta a hölgyeket azzal a mesével, hogy Malinka előtt nem jelent akadályt a vasláda, mivel ő egy olyan cso-daszerszám tulajdonosa, hogy nem gond számára a vasláda kinyitása. A két főkötőőr annyira megrémült, hogy inkább két gyöngyöt ajánlottak fel, csak hogy megtarthassák hivata-lukat, mivel Bubenyik még azt is elhíresztelte, hogy a báró úrnak mind a négyre szüksége lenne, s így inkább kettőt hagytak veszni.
Másnap már alig várta a titkár, hogy a báróné megjelen-jen, s láthassa Vilmát, de sehogy se akart kijönni, végül nem mindennapi gondolata támadt. Kőművesek dolgoztak a kas-télyon, a kapu fölé új címert raktak fel, az ő csigájukon hú-zatta fel magát Vilma szobájának ablaka elé, ezzel nem kis meglepetést okozva az asszonynak, aki éppen fésülködött, ugyanis a tükörben pillantotta meg régi szerelmének képét. Az első döbbenet után, hiszen azt hitte, hogy kísértetet Iát, sikerült felocsúdnia, de a férfi számára nyilvánvalóvá vált, hogy Vilma még mindig vonzódik hozzá.
Kopereczky elkeseredetten kereste a kulcsot égen-földön, a kísérőlevelet megkapta, de hol a kulcs, ez volt a kulcsprob-lémája. Útnak indultak Bontó megyébe Bontóvárra, de hírét vették, hogy a megyeszékhelyen már nagyon készülnek a fő-ispán beiktatására: szétszedték a diadalkaput, záptojásokat gyűjtöttek a tiszteletükre. Az igaz, hogy a közgyűlési terem-ben már ott lesznek a Nosztyak, de hogyan fognak eljutni odáig. Nem maradt más hátra Malinka Rekettyésnél leszál-lította főnökét a vonatról, avval az ürüggyel, hogy Tóth Mi-hály és vadásztársasága üdvözölni szeretné az új főispánt, s így sikerült a vonatcsatlakozásról is lemaradni, s csak más-nap érkeztek Bontóvárra.
Nagy volt a sürgés-forgás a városban, a báró ellenlábasa, Topsich gróf is megérkezett. Aztán nem kis feltűnést keltve egy fehér kocsiból, egy varázslatos szépségű kisasszony lé-pett ki, a karzatra vitték mutogatni. Tóth Mihály fölvásárol-ta az összes záptojást a botrány megelőzésére. A főispán szo-báiban már ott várták a Nosztyak. Poltáry mondta az üdvöz-lő beszédet, nincs az a kávédaráló gépezet, melyet ő felül ne múlna, ha egyszer kinyitja frázisainak zsilipjét. Sürgönyt ka-pott a báró a belügyminisztertől, és számjegyekkel volt ér-telmetlenné téve. Nem tudta Noszty felolvasni, s kérte a kul-csot, mire Kopereczky közölte, hogy elveszett, s hívjanak la-katost, erre kipukkadt a többiekből a nevetés. Szegény báró beismerte, hogy nem valami nagy agyi kapacitással van megáldva. Hatalmas káosszal, hangzavarral indult a beikta-tás, Poltáry már azt hitte, hogy a beszédére se kerül sor, de végül sikerült elmondani. Malinka ereiben megfagyott a vér, ugyanis ugyanazt a harminc éves beszédet adta elő, amelyet ő is szóról szóra bemagoltatott a főispánnal. Kopereczkyt nemigen zsenírozta, hogy előtte ugyanaz a beszéd már el-hangzott, teljes átérzéssel újra elmondta, de nem tört ki bot-rány, épp ellenkezőleg, hatalmas sikert aratott vele, mert mindenki azt hitte, hogy parodizálja az előtte szólót, s bámu-latba ejtette a hallgatóságot a szónok memóriája, ahogyan szóról szóra visszaadta az előtte szóló mondatait.
Noszty Feri eközben Tóth Marit kereste, meg akarta néz-ni a gazdag, egymillió forint hozománnyal rendelkező leányzót. Tóth Mihály, az édesapja Amerikában gazdagodott meg. Ahogy így informálódott a lányról, azt is megtudta, hogy a lány már nagyon sok kérőt utasított vissza, mert attól fél, hogy minden udvarló a hozományára és a vagyonra uta-zik; s nem őt, hanem a pénzt szeretik. Feri szerette volna, ha bemutatják a lánynak, de aztán rájött, hogy nem olyan sür-gős ez a bemutatkozás.
Nagy ceremóniával megtörtént Kopereczky beiktatása, s nagy nehezen a bőröndből előkerül a kulcs is, aminek a se-gítségével megfejtették a belügyminiszter sürgönyét. Abban arról értesítették, hogy meghalt a legidősebb Kopereczky Iz-rael Izsák, s így a főispán örökölte az évi negyvenezer forin-tos járadékot. Az öreg Noszty nagyon örült, s gratulált a ve-jének, elérkezettnek látta az időt, hogy most már Feri sorsát is eligazítsák, s arra kérte, hogy neveztesse ki főszolgabíró-nak. A Tóth Mari meghódítására vonatkozó haditerv kidol-gozására Homlódynét, Máli nénit kérik meg a férje közvetí-tésével.
Harmincöt évvel történetünk előtt élt Pesten egy Nagy Ist-ván nevű tajtékpipametsző, az ő egyik legénye volt történe-tünkbeli Tóth Mihály, s neki volt két jó barátja: Velkovics György és Stromm Adalbert, no ezek elhatározták, hogy köl-csönösen segíteni fogják egymást. Velkovics volt, aki elő-ször megfelezte az örökségét Tóthtal, majd Tóth támogatta őt Amerikából. Velkovics később nemességet is vásárolt ma-gának, s úgy felvitte az isten a dolgát, hogy Trencsén város polgármestere lett. Tóth is megnősült, körbeutazta a világot, majd New Yorkban telepedett le, s vállalkozásba kezdett. Előbb tajtékpipákat próbált eladni, majd az igazi üzleti sikert a sóskifli sütés hozta meg, milliomos lett. Az édesapja teme-tésére látogatott haza, s akkor nézte meg a szőlőt, amit örö-költ a Somlyó-hegyen, s ez annyira elnyerte a tetszését, hogy azóta minden szüretet itt töltött.
-
blackgamer #64
Mikszáth Kálmán
A Noszty fiú esete Tóth Marival ...folytatás
Az idei szüreten egy új vadász jelent meg a Somlyó-völgyben, Noszty Feri öltött álruhát, hogy észrevétlenül te-repszemlét tarthasson, finoman Tóthékról informálódott. Egyszer csak megpillantotta a lányt, ahogy a vincellér kuny-hójába osontak be a szolgálóval. Nagyon óvatosan surrantak be, nehogy bárki észrevegye őket. Feri először arra gyanako-dott, hogy titkos találkára siet, de amikor együtt kiléptek az ajtón, s a két fiatal lány ruhát cserélt, kiderült, hogy a szüreti bálra mentek, amelyet a fiatal iparosok szerveztek. Feri rögtön kitalálta, hogy mi volt Mari álöltözetének a célja, s igyekezett a maga hasznára fordítani ezt. A lány nyomába eredt. Mari egyébként már megbánta a kalandot, túl sokáig kellett állnia a többi lány közt, éppen amikor a visszavonu-lás módozatán töprengett a hamupipőke, egyszerre csak a sor előtt termett a vadász, s félreérthetetlenül feléje intett a kezével. Ő észre sem vette, a bal szomszédja hívta fel rá a fi-gyelmét. Egész teste megremegett, minden vér az arcába szökkent, s nagy boldogság fogta el. Mari járatlan volt a csárdásban, nem tudott olyan trükkökkel incselkedni, mint a többi táncos, a kopogósnál Feri átkapta a lány derekát két kézzel, s föl-fölemelgette. Majd a tánc végén elkérte a lány rózsáját. Aztán magára hagyta egy kicsit, majd újra táncra perdültek. Ekkor váratlanul ismerős arcot fedezett fel a for-gatagban, Velkovics Rozáliáét, igen elcsodálkozott, hogy mit keres ott. Nincs mit tennie, mint minél előbb el kellett il-lanni, nehogy lebukjon.
Valóban Velkovics Rozália volt, és nincs benne semmi ör-döngösség, mivel Velkovics György uram és családja min-den évben Somlyón töltött néhány napot. Trencsénben ez a becses, ez imponál. Híre fut az egész környéken: Velkovi-csék szüretre mennek, de véletlenül egy nappal hamarabb érkeztek, mert az egyik nagynéni, akinél szerettek volna megszállni, temetésre ment. Tóth uramék nagyon örültek a vendégeknek. Derűs látvány volt, amint ott ültek hosszú évek múltán megint együtt a szőlőbeli villa mestergerendás, fehérre meszelt falú nagyszobájában. Róza tavalyi udvarló-jára tett csípős megjegyzést az öreg Velkovics.
Ezalatt Róza felfedezte Mari szobalányát a kisasszony ru-hájában, kifaggatta a lányt a történtekről, s az töredelmesen bevallotta, hogy az úrnője parancsolta a ruhacserét, s ő kény-telen volt engedelmeskedni. Levette a kalapját, s így nem volt annyira feltűnő jelenség, ahogy barátnőjét, Marit keres-te. Ekkor a négyeshez készülődtek, de szegény Mari hiába várta táncosát, az eltűnt. Ráadásul a szervezők is keresték, s így kiderült a kínos eset, szegény szeretett volna láthatatlan-ná válni. A körülállók színes történetet találtak ki a titokza-tos idegenről. Azt állították, hogy Patkó volt, a híres betyár. Sok asszony csak amiatt sopánkodott, hogy nem sikerült jobban szemrevételezniük. Aztán szegény Tóth Mari tudo-mására is hozták az invenciójukat, amin a leányzó nagyon megdöbbent. Ezután gyorsan hazafelé indultak, s szerencsé-re éppen időben sikerült a ruhacserét megejteni Klárival, a szobalánnyal, így nem derült ki a turpisság. Este a lányok a lovagjaikról meséltek elalvásig.
Mari ezután nagyon megváltozott, feltűnően kereste a ma-gányt. Még Rózát is elkerülte, órákig előgyelgett egyedül a szőlőben, töprengve, ábrándozva, lesve az égen úszó felhő-ket, vajon hova mennek, minek mennek, ki küldi őket? Tóthné asszony nagy sopánkodással panaszkodott fűnek-fá-nak, a doktornak, az ispánnénak: Mari nagy változáson ment át, az a szilaj, akaratos gyermek most olyan szelíd, jó, mint egy bárány. A doktor azt mondta, hogy a szomorúság ellen nem tud medicinát.
Kopereczky hozzálátott, hogy beváltsa az öreg Nosztynak tett ígéretét, nem kis energiájába telt elintézni, hogy Ferit vá-lasszák meg szolgabírónak. Az ifjabb Nosztynak tisztelgő látogatásokat kellett tennie a környék előkelőségeinél, s meg kellett szerettenie magát. A sorban az első Palojtayék vol-tak, akik még a ház asszonyának születésnapjára is meginvi-tálták.
Szokás volt, hogy a fiatalok korcsolyát hoztak magukkal a mulatságra, mivel a kert alatt ott volt a befagyott Mammut-szem (így hívják a tavat), óriás ezüst karika, melyen csodás élvezet siklani. Odaállítják a partra a cigányt, s a zene hang-jainál folyik a mulatság, míg csak be nem sötétedik. Feri megállt a jégtábla szélén, és az összképben gyönyörködött, amikor látja, hogy egy mellette elsuhanó hölgy elesett a fel-karcolt, szinte porzó tükörlapon. Odasietett, és a kezét nyúj-totta, hogy felemelje, s csók akkor nézett lovagjára a leány, s teljesen összerezzent, az arcából kiszökött a vér. Feri is csak most ismerte fel Tóth Marit. Sokáig eltöprengett azon a hasonlóságon, ami a vadász és e fiatalember között volt, még a hangja is. Aztán meglehet, hogy az egész beteges kép-zelődés, beteges érzékek, homályos álmok űznek vele csalfa játékot, hiszen bemutatkozott, s Noszty Ferencnek mondta magát Aztán később is a Nosztyakról beszélgettek, s Mari megtudta, hogy a főispánné is Noszty lány, sőt arról is szó esett, hogy a család teljesen tönkrement
Feri direkt nem csatlakozott a fiatalokhoz, pedig tudta, hogy Mari köztük van. Tudott az idegeinek parancsolni, hi-
140
szen elsőrendű játékos volt. Úgy érezte, kedvezőbb számára, ha visszatartja magát, s nem közeledik szembeszökő módon a leányzóhoz. Inkább kinn maradt az asszonyok között, s ka-tonahistóriákkal mulattatta Fruzina mamát és környezetét. Csak később mondta meg Marinak, hogy emlékezteti őt egy lányra. Majd Feri visszament a vénemberek közé, egykedvű, közömbös arccal, mint egy diplomata, s ha a cselszövő Máli néni látná most, bizonyosan elégedetten cirógatná meg az or-cáit. Mari pedig a fiatalság szobájába nyitott be, de egyik sem volt ott lelkileg, ahol a testével. Feri nagy unszolásra volt haj-landó elmesélni a somlyói szüreti emlékeit, s vallotta be, hogy azt a lányt, akit akkor megtáncoltatott, égre földre kere-si, már újsághirdetést is adott fel, hogy megtalálja, mert bi-zony feleségül venné. Mari azt kérte tőle, hogy egyszer alka-lomadtán mutassa meg neki azokat az újságokat.
Tóth Mihály uram kórházat alapított a birtokain, mert va-gyona egy részét valami jó célra szánta. Az Isten iránta való jósága megtermékenyítette az ő szívének jóságát is. Az örök-lött vagyon rendszerint gőggel jár, a szerzett vagyon bizo-nyos alázatossággal, bizonyos bocsánatkérés-félével az em-beriség iránt, amely elől a tejfölt leszedte. A kórházat Szent Sebestyén-pihenőháznak nevezte el, mert az ispotály szó el-lenszenves azon a vidéken. Csakhamar felvirágzott a kórház, tele lett betegekkel és szimulánsokkal, s a nép is belátta Tóth Mihály áldozatkészségét, számos jellel mutatta ki iránta sze-retetét és nagyrabecsülését, úgyhogy az úr, akinek csak az volt a célja, hogy Lázároknak és ügyefogyottaknak vigaszta-lást nyújtson, önmagának szerezte a legnagyobb vigasztalást és gyönyörűséget.
Egy nap beállított hozzájuk Noszty Feri, s amikor Mari megpillantotta, majd kiugrott a bőréből. Bevezették a sza-lonba, majd diszkréten átnyújtotta az újságokat Marinak, az-tán csakhamar felkelt és búcsúzott. Amikor Tóthék magukra maradtak, a házaspár megállapította, hogy milyen szép fia-talember a szolgabíró, csak Mari nem nyilvánított véleményt a szülei előtt, hanem a szobájába sietett, s mohón olvasni kezdte a cikkeket.
Ezután megtelt élettel a Tóth-ház, udvarlók lepték el, Mari nem bújt el előlük többé, nyájasan beszélgetett, tréfálkozott velük. A széptevőkből hamarosan udvarlók leltek. A követke-ző héten nagyon szívesen fogadták Ferit nemcsak az öregek, de Mari is. Csak Noszty Ferivel foglalkozott, a többiekkel kurtán bánt el. Tóth uram rokonszenve is fokozódott iránta, mert örömmel látta, hogy az új szolgabíró milyen lelkiismere-tesen tölti be hivatalát. Aztán egyre nyilvánvalóbbá vált mind-annyiuk számára, hogy az udvarlók közül Feri felé húz a le-ányzó szíve. Tóth Mihály olyannyira a bizalmára érdemesítet-te, hogy a Szent Sebestyénben az ő számára fenntartott szoba kulcsát a fiatal szolgabíró rendelkezésére bocsátotta. Aztán ar-ról is szó esett, hogy Feri Trencsénben katonáskodott, amire Tóth uram igencsak felkapta a fejét, s két jó barátja felől ér-deklődött. Feri nagyon zavarba jött, amikor a Velkovics és Stromm Adalbert neveket meghallotta. Tóth Mihály ekkor el-határozta, hogy utánanéz Feri múltjának Trencsénben.
Feri sógora és apja közösen arra az elhatározásra jutnak, hogy nem szabad tovább halogatni, vegye el feleségül Tóth Marit, ugyanis Pesten nagy mulatozásokat csap, szenvedé-lyes kártyás, s egy vándortársulat primadonnájának csapja a szelet nagy lelkesedéssel, nehogy még botrány legyen abból, ha kitudódik a dorbézolása. Kopereczkynek is kezd egyre inkább a terhére lenni az állandó kölcsönkéréseivel, végül feltételül köti ki, hogy kérje meg a lány kezét. Nemsokára kitűnő alkalom kínálkozik a terv kivitelezéséhez, Tóth uram meghívja Rekettyésre rókalesre, a szolgálót fegyverért sza-lajtja Ferinek. Ahogy egy rókalyuk előtt álldogál, s egy ró-kacsaládot figyel, elébe toppan Mari ugyanabban a ruhában, amit a somlyói szüretkor viselt. Most már együtt nézik a ró-kákat, majd összebújnak, Feri megcsókolja, s megkéri a lány kezét, aki igent is mond.
A lánykérést titokban kellett volna tartani, de a Noszty csa-lád minden tagja értesült róla. Feri elszánta magát, hogy Tóth uramtól is megkérje a lánya kezét, de a legnagyobb meglepe-tésére nem találta otthon, csak a felesége fogadta azzal a hír-rel, hogy Trencsénbe utazott, hogy ügyeit elrendezze. Teltek-múltak a hetek, de Tóth Mihálynak sehogy sem akaródzott ha-zajönni. Kopereczky már az állomásfőnököt rendelte maga elé mindennap, hogy jelentse, megérkezett-e már. De amikor visszatért, a főispánt kereste fel nyomban, s mindenféle ma-gyarázat nélkül arra kérte, hogy meg ne jelenjenek nála Marit megkérni, mert az biztos, hogy kosarat kapnak.
Ez a váratlan fordulat nagyon felbolygatta a Noszty famí-liát, s összedugták a fejüket, hogy mit csináljanak. A két fő cselszövő: Vilma és Máli néni volt Ferivel együtt. Az ifjú szolgabíró levélben nyújtotta be a lemondását, s kérte áthe-lyezését más vármegyébe, s Malinkát jelölte meg utódjának. Hamarosan egy jótékonysági bál. jó alkalmat nyújtott haditer-vük megvalósításához, nem törődhettek bele ilyen könnyen a vereségbe. Vilma felkérte Marit, hogy vegyen részt az élő-kép bemutatásában. Marinak szüksége is volt már egy kis változatosságra, mivel nagyon megviselték az események, csak egy bökkenő volt, apja még mindig Trencsénben tartóz-kodott, s így nem tudta a családból senki sem elkísérni, vé-gül Máli néni vállalkozott.
Mindennek december 20-án kellett eldőlnie. Kegyetlen hideg idő volt e napon. Malinka befagyva találta az ablako-kat, a főispánné azon aggódott, hogyha a Gyík befagy, át-húzhatja a számításaikat, ezért a szolgabíró Voglányba ma-gához rendelte a hivatalába az útbiztost, hogy készítsen je-lentést, majd kiadta a rendeletet. Ma este, amint besötétedik, szedjék fel a rekettyési hidat, úgy, hogy az éjszaka során jár-hatatlan legyen, korán reggel ismét rakják össze, s egypár pallódeszkával még erősítsék is meg, mert így követeli a közigazgatás érdeke. Malinkának Tóthéknál is a tiszteletét kellett tennie terepszemle céljából. A hírek szerint Tóth Mi-hály csak a következő napon érkezik, addig Igali uram hur-colkodott át hozzájuk, hogy legyen férfi a háznál.
Máli néni hintaja időben gördült be Mariért az udvarra, az élőkép főpróbája volt, s Homlódyné előre megnyugtatta Tóthnét, hogy ne aggódjon, ha a vártnál kicsit később érkez-nének, még lesz egy kis vacsora is. Mire Bontóvárra értek, este lett, a megyeház udvara tele volt hintókkal, az ablakok ki voltak világítva, nyilván mindenki összefutott. Sokáig tar-tott, míg eligazodtak, de meg kell adni, sikerült, mert Kope-reczky viharos tetszésnyilvánításban tört ki. Amikor össze-hasonlította a festménnyel az elébe táruló élőképet, a felesé-géhez szaladt, s egy csókot nyomott a szájára. Aztán a fény-képész levette így őket, s egy váratlan csók is elcsattant a pillanatnyi sötétben, nagyot szisszent Vilma, s egy óvatlan pillanatban szóvá is tette Malinka.tapintatlanságát.
Noszty Feri hiába próbált Mari mellé settenkedni, csak a vacsora előtti jókívánságok közepette sikerült elkapnia a lány, s néhány szót intéznie hozzá, de az kitért előle. Hom-lódyné lépett Mari mellé, s az indulást sürgette, rosszul érzi magát, erre hivatkozott, s közölte, hogy idehívja rögtön Nosz-ty Ferit, ami igen megdöbbentette a leányzót, a szemöldök-íve egyetlen hangos kérdés volt. Erre Homlódyné finoman megsimította a fejét, s elmagyarázta, hogy Ferinek dolga van Voglányban a férjével, ezért utazik velük.
Nagyon kínosan telt az út, ha egyet zökkent a kocsi, Feri térde összeért Mari lábával, kikerülhetetlen volt, bármennyi-re is összehúzódott szegényke a sarokban, csak az volt a baj, hogy kevés volt a kátyú. Máli' néni egész úton nyöszörgött, Voglány közelében közölte, hogy begörcsölt, s nem tud to-vábbmenni, orvosra van szüksége. Mari ott akart maradni, hogy ápolja a nénit, de az ragaszkodott hozzá, hogy Feri kí-sérje haza. Így történt, hogy kettesben maradtak a kocsiban. Feri hiába próbált társalgást kezdeményezni, a lány egy-két szóval elvágta a folytatást. Útközben, ahogy a rekettyési híd hoz értek, nagy tűzre lettek figyelmesek, már azt hitték úton-állók, de csak azért világították ki, hogy figyelmeztessék az útonlevőket, hogy a hidat javítják, s átmenetileg felszedték.
Mari megijedt, úgy érezte, hogy teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került, Feri hiába akarta megmagyarázni, először nem engedte, majd megfogta a kezét, s elmondta, hogy Mezernyére viszi, ott a kórházban tölti az éjt, olyan, mintha hazamenne, hiszen fenn van tartva ott egy szoba az apjának. Erre megnyugodott szegény leányzó, de közben kicsordul-tak a könnyei, Ferit a lelkiismeret szorongatta, szeretett vol-na világgá futni.
Éjfél után két óra tájban zörgette fel Szent Sebestyénnel szemben az orvost, s elküldték Máli nénihez. A doktor kinyi-totta a szobát, kioktatta Marit, hogyan zárkózzon be, s elin-dult az éjszakába Elbúcsúzott a lány Feritől, s elment, de nem juthatott messzire, a találékony néhai színész elővette a megfelelő kellékeket, s nem telt bele egy perc, átalakította Nosztyt öregemberré, parókát húzott a fejre, álszakállt ra-gasztott az állára, egy ócska köpönyeget terített rá. Kisvár-tatva meghúzta a kórház csengőjét. Egy idős asszony dugta ki a fejét. Pillanatok alatt a bizalmába férkőzött, s már belül is volt, befeküdt a számára kijelölt ágyba, s várta, hogy el-csöndesedjen a ház. Aztán lerángatta magáról az álruhát, s nesztelenül felment. A Tóth Mihálytól kapott kulcs segítsé-gével megfordította a mennyezeten lévő zárat, s óvatosan ki-nyitotta, hogy ne csapjon zajt. A szíve hangosan vert. Hatá-rozott, sőt dacos léptekkel közelített az ágyhoz. Majd észre-vette a fellette lévő csengettyűzsinórt, gyorsan elvágta, s ke-zébe vette a lány kezét, s úgy ébresztgette őt, akinek első mozdulata a rémületé volt, a második a szeméremé.
Mari rémülten próbálta kizavarni a szobából, s amikor lát-ta, hogy nem megy, az ablakpárkányra mászott, s azzal fe-nyegetőzött, hogy kiugrik az ablakon. Aztán Feri elkezdte magyarázni, hogy tisztességesek a szándékai, ő nem akar semmi mást, csak formailag kompromittálni, hogy Tóth Mi-hály uram kénytelen legyen hozzáadni Marit. Addig-addig beszélt Feri, hogy Mari is beleegyezett, s már a házasságot tervezgették. Pázmán doktor talált rájuk, majd Igali bácsi je-lent meg, s Mari nyájas csacsogással közölte vele, hogy őt most kompromittálták. Az öregúr hatalmas haragra gerjedt, s Nosztyt kereste, de annak már csak a hűlt helyét találta.
Gyorsan, mint a villámlás, úgy futotta be a vármegyét a hír. Örömmel rágódtak, csámcsogtak az eseten, sőt még egy újságcikk is hírül adta a történetet „Csavaros ésszel kifundált szerelmi kaland" címen. Tóth Mihály tehetetlennek érezte magát, a közvélemény várta már, hogy bejelentsék az eskü-vőt, de az apa hajthatatlan volt. A szokással ellentétben azon a véleményen volt, hogy nem elég, hogy elvették a lánya be-csületét, adja még oda a hozományát, fiatalságát is, szó sem lehet róla. Inkább felajánlotta a szomszédnak a birtokát jutá nyos áron megvételre, s azt tervezte, hogy elutaznak, nem engedi ennek a lump, hazudozó, megbízhatatlan fráternek adni egyetlen gyermekét.
Senki sem akarta megérteni az okoskodását, az otthona sem volt a régi, romokban hevert. A felesége azon az állás-ponton volt, mint a közvélemény, s a házasságot sürgette. Vé-gül magához hívta Tóth Mihály a lányát, s megkérdezte egye-nesen, szereti-e ezt a gazembert, s amikor azt felelte, hogy igen, akkor még egy kérdést intézett hozzá, hozzámenne-e akkor is, ha kiderülne, hogy ez az egész felhajtás csakis azért történt, hogy a hozományát megszerezzék, erre azt válaszolta Mari, hogy nem. Ezután Tóth uram még inkább ragaszkodott a véleményéhez, de amikor a felesége mérget kért az orvos-tól, megingott, s levelet küldött Ferinek, hogy beleegyezik a házasságba. De egyúttal nyomozásba kezdett a somlyói szü-reten történtekkel kapcsolatban, s magas jutalmat ígért annak, aki bármilyen dokumentummal tud szolgálni erről.
A tavasz közeledtével, egy nap levél érkezett Pápáról, amely Noszty Feri levélfogalmazványát tartalmazta, amely-ben arról számol be, hogyan halad Mari meghódításával, s hogyan játszotta ki a lányt. Aztán elérkezett a menyegző nap-ja. A Noszty család tagjai elégedetten érkeztek a fényűzőbb-nél fényűzőbb hintókon Tóthékhoz, már együtt volt a díszes kompánia, csak a menyasszony hiányzott, s amikor a vőle-gény végül az örömapát kérdezte, Tóth uram egész egyszerű-en bevallotta, hogy a lánya elutazott. Mintha leforrázták vol-na a családot, hatalmas szégyen volt, Feri éppen Tóth Mi-hálynak készült rontani, amikor az ajtóban váratlanul megje-lent Stromm Adalbert ezredes, s az ifjabb Noszty menekülés-re fogta a dolgot. Szétszéledt az esküvői vendégsereg.
Egy kocsiban üldögélt Feri, s azon morfondírozott, hogy elég nagy a világ, és van benne elég lány. Szebbnél szebbek, édesebbek. A hozományok se vesztek még ki. Ej, csak egészség legyen és egy kis tűrhető kányajárás.
-
blackgamer #63
MADÁCH IMRE
Az ember tragédiája
Főbb szereplők:
Az Úr
Lucifer - főangyal, a tagadás szelleme
Ádám
Éva
Első szín: a mennyekben
Az Úr dicstől környezetten ül trónján, az angyalok serege lelkesen magasztalja. „Dicsőség a magasban Istenünk, /Di-csérje őt a föld és a nagy ég, " Az Úr elégedetten tekint kör-be: „Be van fejezve a nagy mű, igen. /A gép forog, az alkotó pihen. / Év-milliókig e jár tengelyén, / Míg egy kerékfogát újítani kell. " A főangyalok egyenként fejezik ki hódolatukat, s egyenként leborulnak: Gábor, Mihály, Rafael. Egyedül Lu-cifer nem követi példájukat, sőt cinikusan bírálja: „Mi tessék rajta? Hogy nehány anyag más-más tulajdonokkal felruház-va, / Miket előbb, hogysem nyilatkozának, / Nem is sejtettél bennök, úgy lehet, / Vagy, ha igen, másítni nincs erőd, /... Az-tán mi végre az egész teremtés? / Dicsőségedre írtál költe-ményt, / Beléhelyezted egy rossz gépezetbe, / És meg nem únod véges-végtelen, / Hogy az a nóta mindig úgy megyen. " Aztán még rosszmájúan hozzáteszi: „Méltó-e ilyen aggas-tyánhoz e / Játék melyen csak gyermekszív hevülhet. " S vé-gül az „összhangzó értelmet" hiányolja. Az Urat felháborítja Lucifer bírálata, úgy érzi, csak dicséret illeti. Lucifer vállal-ja, hogy az ő lénye a tagadás, s rámutat az angyalok karára, akik ha kell, ha nem, úgyis dicshimnuszt zengenek. Lucifer a lét polaritására hívj a fel az Úrfigyelmét: „ Te anyagot szültél, én tért nyerék, / Az élet mellett ott van a halál, /A boldogság-nál a lehangolás, /A fénynél árnyék, kétség és remény. / Ott állok látod, hol te, mindenütt. " Az Úr haragjában száműzi Lucifert, de a bukott főangyal részét követeli a teremtésből. „Legyen amint kívánod. / Tekints a földre, Éden fái közt / E két sudar fát a kellő közepén / Megátkozom, aztán tiéd le-gyen. " Lucifer gúnyosan mondja: „Hol a tagadás lábát meg-veti, / Világodat meg fogja dönteni. "
Második szín: a Paradicsomban
Középen a tudás és az öröklét fái. Ádám és Éva jönnek, sokféle állat veszi őket körül. Az ég nyílt kapuján glória su-gárzik elő, s angyali karok halk harmóniája hallik. Ádám és Éva örömmel élvezik az életet, s hálásak az Úrnak a sok-sok adományért, amit nekik juttat. Ádám megpillantja az egyik almafát, s megkéri Évát, hogy szakítson neki egyet, de ekkor megszólal az Úr hangja, s figyelmezteti őket, hogy bármely fa gyümölcseiből ehetnek, csak arról a két fáról nem. Ádám meglepődik a komoly figyelmeztetésen, Éva azon gondolko-dik el, hogy miért szebb az a két fa gyümölcse, de lepihen-nek a lugasba. Ádám és Éva lágy enyelgésben beszélgetnek.
Lucifer undorral hallgatja őket, nem könnyű elszánnia magát, hogy munkához lásson, mivel kétségek gyötrik, hogy a tudás nagyravágyásával le tudja-e győzni őket, mert Ádámnak és Évának van egy közös mentsvára: a szeretet. Megjelenésével megijeszti őket, de aztán Évát bókkal, Ádá-mot, pedig büszkeségén keresztül hódítja meg. S nem nyug-szik addig, amíg kételyt nem ébreszt bennük az Úr iránt. Mi-ért tűrik el az Úr gyámkodását? Jobb nekik tudás nélkül ten-getni életüket? Ennyire kényelmesek, hogy terhes önlábu-kon állni? Teljesen megszédíti őket. De Lucifernek ez nem elég, elmondja, hogy a két fa, amitől eltiltotta őket az Úr: a tudás és a halhatatlanság fája. Éva háborodik fel először, mi-ért tiltja el alkotójuk e két fától. Ádám fél a büntetéstől, de párja rögtön meg is találja a megoldást: „Miért büntetne? -Hisz, ha az utat / Kitűzte, melyen hogy menjünk, kívánja / Egyúttal olyanná is alkotott, / Hogy vétkes hajlam másfelé ne vonjon. (...) Ha meg a bűn szintén tervében áll, / Mint a vihar verőfényes napok közt, l Ki mondja azt vétkesbnek, mert zajong, / Mint ezt, mivel éltetve melegít?" Lucifer old-ja fel a dilemmát: „A tett halála az okoskodás. " S Éva sza-kít, a tudás fájának gyümölcsét előbb Éva, majd Ádám ízle-li meg. A halhatatlanság fájáról már nem sikerül szedni, egy Cherub lángoló karddal az útjukat állja. S megszólal az Úr: „Ádám, Ádám! Elhagytál engemet, / Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban. " Megijednek, de Ádám büszkén távo-zik, az angyalok kara szomorúan énekel.
Harmadik szín: a paradicsomon kívül
Ádám kis kalibát épít, cövekeket ver le kerítésül, Éva lu-gast csinál. Próbálják megteremteni a maguk kis paradicso-mát, Lucifer lelkesen a családról, a magántulajdon jelentősé-géről elmélkedik, s előrevetíti a jövő társadalmát. Ádám elé-gedett, azután, hogy Isten elhagyta, büszkén saját magában bízik. Éva büszke, hogy ő az emberiség szülőanyja. Ádám tudásra szomjazik, Éva is a jövőt szeretné megtudni, vajon női bája megmarad-e. Ádám türelmetlen: „Könnyű neked beszélni tűrelemről, / Előtted egy öröklét van kitárva, /De én az élet fájából nem ettem, / Arasznyi lét, mi sietésre int. " Lucifer megnyugtatja: „Nem az idő halad, mi változunk, / Egy század, egy nap szinte egyre megy / Ne félj, betöltöd cé-lodat te is. " Ezután bűbájt bocsájt rájuk, bevezeti a kalibá-ba, és ott elszunnyadnak.
Negyedik szín: Egyiptomban
Ádám mint fiatal Fáraó, a trónon ül. Lucifer mint minisz-tere, tiszteletteljes távolban fényes kísérettel. A háttérben rabszolgák egy gúla építésén fáradoznak, korbáccsal tartják fenn a rendet. A fáraó elégedetten szemléli, hogyan épül a monumentális mű: „itt e művel, melyet alkotok, / Azt tartom, hogy megleltem az utat, / Mely a valódi nagysághoz vezet. ...5 évezredekre hirdeti nevem. " De az ifjú uralkodó boldog-talan. Ám a boldogság szerinte ez nem is fontos, a dicsőség sokkal lényegesebb.
A dolgozó rabszolgák közül az egyiket annyira megverik a felügyelők, hogy jajveszékelve a csarnokba fut, s lerogy a trón előtt, és segítségért esedezik. A munkások közül Éva mint a rabszolga felesége jelenik meg, és fájdalmas sikoltás-sal a férjére borul. Betódulnak a felügyelők, de Ádám nem hagyja, hogy elhurcolják őket, ám a férfi már haldoklik. Éva könyörög férjének, hogy ne haljon meg, de a férfi keserve-sen teszi fel a kérdést, minek éljen, hogy egy gúlához nap mint nap követ hordjon. „Milljók egy miatt. " - jajdul fel. Ádámot teljesen felzaklatja az élmény. Az asszony siratja férjét, Lucifer számára csak szám, Évának a világ. Ki fogja őt szeretni ezután? Ádám maga mellé emeli, de a rabszolga-nő egyre csak a rabok jajgatását hallja, s nem tud megfeled-kezni róluk. A fiatal uralkodónak rá kell döbbennie, hogy mások szenvedései által nem lehet boldog, félbehagyatja az építkezést, s felszabadítja a rabszolgákat.
Az idő pusztító erejéről elmélkedik Lucifer, mely nem kí-mél alkotásokat, hírnevet. Ádám olyan világba vágyakozik, ahol a köz érdekei érvényesülnek, s nem az egyéni, dőre becsvágy irányítja a világot.
Ötödik szín: Athén
A köztéren rongyos nép ácsorog, a szavazatukat árulják, s várják, hátha akad rá vevő. Éva mint Lucia, Miltiadész had-vezér felesége fiával, Kimónnal, több szolgáló kíséretében áldozati tárgyakat visznek a templomba. Áldozatot készül-nek bemutatni, hogy Miltiadész épségben térjen haza. Két demagóg azzal vádolja, a hadvezért, hogy eladta a hont, „Lemnoszt be bírta venni egy csapással, /S most veszteg áll Pharosznál. Megfizették. " Lucia a templomból hallja, hogy valakit elítélnek. „Szivem mindig szorúl, ha éhező nép / Itéletét látom nagyok felett. " - mondja fiának. Eközben a nép halálra ítélte Miltiadészt.
Lucifer apró csínyt eszel ki, s hírnökként jelenti be a nagy hadvezér megérkezését, aki értesült a lázongásról, s most had-dal jön. Eközben felesége és a kisfia a templomból kilépnek, s a nép túszul akarja ejteni őket, de visszamenekülnek a szen-télybe. Ádám mint Miltiadész érkezik, sebesülten, elé járul a nép és a demagógok, s könyörögnek. A hadvezér nem tudja mire vélni a történteket, hiszen ő azért jött, hogy visszaadja a hatalmat, amit a néptől kapott, feloszlatja a sereget. A dema-gógok megvádolják, hogy gyávaságból emlegeti sebesülését, valójában áruló, azért futamodott meg a perzsák elől. Éva menteni akarja férjét, s ezért ráveszi, hogy kövesse őket a templomba, s szidalmazza a népet: „Csak láncot érdemel e csőcselék, / Mely érzi, hogy te születél urául. " Ádám nem hi-báztatja a népet, „Az nem hibás, annak természete, l Hogy a nyomor szolgává bélyegezze ". Aláveti magát a nép ítéletének.
Hatodik szín: Róma
Nyílt csarnok, istenszobrokkal, díszedényekkel, melyben illatok égnek, kilátás az Appenninekre. Középen terített asz-tal három lecticával, Ádám mint Sergiolus, Lucifer mint Milo, Catullus, mind megannyi kéjenc, Éva mint Júlia, Hip-pia és Cluvia kéjhölgyek ledéren vannak öltözve. Dőzsöl-nek, élvezik az életet. Egy emelvényen gladiátorok harcol-nak, rabszolgák parancsra készen állnak, a fuvolások. zenél-nek. Alkonyodik. Ádám fogad, hogy nem a piros szalagos gladiátor győz, s tétül Júliát teszi, s nyer.
A halott gladiátor holttestét elviszik. Ádám arról vall, hogy a kéj, a gyönyör után vágyakozik folyton. Lucifer gya-nakszik, megkéri Hippiát, hogy nyalja meg az ajkát, nincs-e méreg rajta. Hippia énekelni kezd, a szerelemről, borról: „Borral, szerelemmel / Eltelni sosem kell, / Minden pohár-nak l Más a zamatja, l S a mámor, az édes mámor, l Mint horpadt sírokat a nap, l Létünk bearanyozza... " - a perc gyönyöreinek élvezetét dicsőíti. Majd Cluvia mutatja meg, hogy mi tud, a múlt nagy hőseiről énekel gúnyosan, a régi erények már nem értékek a számukra, csak a pillanatnyi má-mor, mely érzékeiket elzsibbasztja, köti le őket. Majd a gyö-nyör édességétől megcsömörlött Ádám elküldi a zenészeket, s odakintről jajgatás hallatszik.
Lucifer magyarázza meg, hogy mi zajlik: „Nehány őrül-tet most feszítenek fel, / Testvériségről, jogról álmodókat. " A városban dögvész is pusztít, Catullus hiába próbálja el-vonni a figyelmüket, Ádám szomorúan elmereng. Ekkor temetési menet vonul el fáklyákkal és jajveszékelő nőkkel. A hangulat teljesen elkomorult. A halottat nyílt koporsóban hozzák be, s az asztalra teszik, kísérete a háttérben marad. Lucifer ráköszön: „holnap nekem, ma néked!", majd arra biztatja Hippiát, hogy csókolja meg a halottat, és lopja ki szájából az obulust. A lány megcsókolja, ekkor a kíséretből kilép Péter apostol, s rákiált: „Megállj, a döghalált szivod magadba. " Mindnyájan visszarettennek. Az apostol ezután a kéj és mámor csömöréről beszél, hiába ad pillanatnyi ki-elégülést, a régi istenek már nem segítenek. Hippia haldok-lik átkozódva, nagyon egyedül érzi magát, Péter vigasztalja: „Majd gyámolítlak én és a nagy Isten, / A szent szeretet örök Istene ", s megkereszteli. Elkomorulnak, értelmetlen-nek érzik létüket, s mindannyiuk közös vágya, hogy az el-korcsosult világ helyett, szülessen egy jobb, ahol a szeretet a legfőbb érték és parancs. Ádám lelkesül az új tanért, melynek „virága a lovag-erény lesz, /Költészete az oltár oldalán /A jelmagasztosult női ideál. "
Hetedik szín: Konstantinápoly
A piacon polgárok őgyelegnek. Középen a patriarcha pa-lotája, jobbra apácazárda, balra liget. Ádám mint Tankréd, férfikorban lévő lovag, Lucifer a fegyvernöke, az Ázsiából visszatérő keresztes hadak élén halad. Este van. A lovag meglepődve tapasztalja, hogy a város polgárai hogyan hú-zódnak el tőlük, s nem érti, miért. Félnek a fosztogatástól, az asszonyaik meggyalázásától, hiába van a katonák ruháján a kereszt, ez nem akadályozza meg őket, hogy kegyetlenked-jenek, raboljanak. Ádám seregével a ligetben táborozik le. Az a néhány polgár, aki mégis előmerészkedik, arról érdek-lődik, hogy miben hisz: a Homousionban vagy a Homoiusi-onban. Ádám nem érti az egészet.
A patriárcha jelenik meg, Ádám segítséget kér tőle, mivel a város polgárai nem fogadják be őket, de az egyházfő fon-tosabb elfoglaltságra hivatkozva nem hajlandó foglalkozni velük. Nem külhonban van az ellenség, hanem körülöttük, s tűzzel-vassal irtani kell az eretnekeket: nőt, aggot, gyerme-ket. Ádám megpróbálja rávenni az egyik agg eretneket, hogy adja fel azt az i-t, de az dühösen űzi el. Az eretnekek karban énekelnek, a barátok karban közbevágnak az éneknek. Ádám döbbenten áll, Lucifer gúnyosan figyelmezteti: „Mit állsz oly szótlan, mondd, mit borzadasz? / Tragédiának né-zed? Nézd legott / Komédiának s múlattatni fog. " Lucifer szerint, ha győz egy eszme, akkor elsilányul a megvalósulás során. Az eretnekeket máglyahalálra ítélik.
Éva mint Izóra s Heléne, annak komornája, sikoltva me-nekülnek, néhány keresztes üldözi őket, az erényükre akar-nak törni. Ádám megmenti őket üldözőiktől, akik gyorsan eloldalognak. Heléne meséli el, hogy egy kis sétát akartak tenni, amikor üldözőbe vették a keresztesek. Ádám szere-lemre lobban a szép Izóra iránt, de a szépséges hölgy zárdá-ba készül vonulni, hiába kér tőle zálogot a lovag, de az csak egy szalag. Tankréd bekíséri a zárdába.
Nyolcadik szín: Prága
Ádám mint Kepler, a csillagász Prágában a császári ud-varban él, Lucifer mint Kepler famulusa. Éva mint Borbála, Kepler neje az udvarhölgyek közt sétál. Rudolf császár arra kéri a csillagászt, hogy készítse el a horoszkópját, majd fi-gyelmezteti, hogy rossz hír kering róla az udvarban, hogy az új tanok híve lett, s ráadásul édesanyja is boszorkányság vádjával börtönben ül. A gyanú árnyéka azért vetül rá, mivel olyan kitartóan próbálja anyját megmenteni. Óvatosságra in-ti az uralkodó.
Éva lelkesen fogadja az udvaroncok bókjait, akik időjós-lást, horoszkópot rendelnek Keplertől. Éva pénzt kér, Ádám szemrehányóan mondja, hogy minden fillérjét már odaadta neki, de Borbála tovább folytatja, hogy ő nem szégyenkezik az öltözéke miatt. Ádám elkeseredetten rója fel az asszony-nak, hogy.nap mint nap őmiatta váltja aprópénzre a tudását, s készít időjóslást, horoszkópot, ami miatt önmaga előtt szé-gyenkezik. Éva tovább folytatja a szemrehányást. Ádám még elkeseredettebb: „Oh nő, ha te meg bírnál érteni, / Ha volna lelked oly rokon velem, / Minőnek első csókodnál hivém, / Te büszke lennél bennem, s nem keresnéd % Kívül a boldogságot körömön / Nem hordanál mindent, mi benned édes / Világ elé s mindent, mi keserű, / Nem tartanál fel há-zi tűzhelyednek - Oh nő, mi végtelen szerettelek " - Éva meghatottan megsimogatja, s engeszteli. Aztán a lugashoz ér, s egy udvaronc elébe toppan, szerelmi légyottra várta epedve az asszonyt.
Lucifer, Kepler famulusa bort ad Ádámnak, hogy enyhül-jön bánata. Ádám olyan korról ábrándozik, amely feloldja a rideg közönyt, s telve van tetterővel, „Szemébe néz az el-avult lomoknak, / Bíróul lép fel, büntet és emel. " Közben az udvaronc azon gondolkodik, hogy Borbála az övé lehetne, ha a halál elszólítná férjét váratlanul, de az asszony kétség-beesetten utasítja vissza. Ádám tántorogva az erkély szélére lép, s tovább álmodozik a jövőről, s ekkor a Marseillaise dal-lama hallatszik, s kezdetét veszi az álom az álomban.
-
blackgamer #62
MADÁCH IMRE
Az ember tragédiája ...folytatás
Kilencedik szín: Párizs
A helyszín Párizs, a Gréve-piaca, a tér közepén egy guil-lotine-emelvény, s rajta egy nyaktiló, mellette Lucifer áll mint bakó. Ádám mint Danton az emelvény széléről a tö-megnek szónokol: „Egyenlőség, testvériség, szabadság!" Eközben rongyos újonchad jelenik meg. Danton lelkesen biztatja a népet, amely legyőzhetetlen. Ekkor néhány sans-culotte egy ifjú márkit és Évát mint az ifjú nemes testvérét hurcolja az állvány elé. Danton rokonszenvez velük és meg akarja menteni őket, de a márki nem engedi. Ezután Évához fordul, de az büszkén felajánlja a fejét a bakónak. Ádám be-vallja, hogy mennyire szenved e sok vérontástól, mennyire egyedül van, s bevallja érzéseit neki, de Éva visszautasítja: „nem érthetjük meg így egymást soha. "
A néptömeg véres fegyverekkel, lándzsákkal néhány vé-res főt hurcolva, vadul visszatér. Egy sans-culotte egy elra-bolt gyűrűt nyújt át Dantonnak, s közben leszúrja Évát, de ő ekkor új alakban jelenik meg mint rongyos, felgerjedt pórnő bontakozik ki a tömegből, és egyik kezében tőrrel, másikban egy véres fejjel Dantonhoz rohan, hogy felajánlja magát, s méltatlankodik, hogy a nagy ember nem foglalkozik vele. Beleborzong a látványba, a két nő hasonlatosságába. Ezalatt Robespierre, Saint-Just és más konventtagok jönnek, s rög-tönzött emelvényre állnak, s Dantont megvádolják, hogy a nemesek cinkosa, hazaáruló, zsarnok uralomra tör. Hiába akar válaszolni a vádakra, beléfojtják a szót, s végül önként lép az emelvényre, és hajtja nyaktiló alá a fejét.
Tizedik szín: Prága
A helyszín visszaváltozik olyanná, mint a nyolcadik szín-ben volt. Ádám ismét Kepler, az íróasztalra hajtott fővel, s mellette Lucifer áll, aki csendesen megjegyzi, hogy ezúttal elmarad a nyakazás. Ádám felébred, s nem tudja először, hol van, aztán fájdalmas számára a felismerés, hogy újra a régi korban van, s lelkesen idézi álmát: „Mi nagyszerű kép tárult jel szememnek! / Vak, aki Isten szikráját nem érti, / Ha vér-rel és sárral volt is befenve. " Eközben Éva kerül elő a lugas-ból, csalódott, az udvaronc csúnyán búcsúzott tőle.
Lucifer bejelenti, hogy Kepler tanítványai türelmetlenül várják mesterüket, égnek a tudásszomjtól. Ádám azt mondja tanítványának: „A bölcselet csupán költészete / Azoknak, mik-ről még nincsen fogalmunk " A kor nagyjait az utókor nem csodálja majd. Kepler arra biztatja az ifjút, hogy vesse tűzre a régi tanokat, mert ezek hordozzák a múlt századok hibáit, elő-ítéletül az új világba, akadályozzák, abban hogy előbbre jus-son. Majd megkéri Lucifert, hogy röpítse új világba.
Tizenegyedik szín: London
A Tower és a Temze közt vásár van. Tarka sokaság hul-lámzik, zajong. Ádám mint idősebb férfiú Luciferrel a Tower egyik bástyáján áll. Ádám lelkesen szemléli a forga-tagot, úgy érzi, végre azt látja, amire mindig is vágyakozott. Lucifer arra figyelmezteti, hogy onnan föntről minden sok-kal szebbnek látszik, de Ádám felháborodik e gúnyolódáson, s tovább gyönyörködik benne. Végre eltűntek a múlt kísér-tetei, „Szabad versenytér nyílt a kebelnek, " közjólét. Luci-fer hiába próbálja meggyőzni, Ádám lelkesen rajong.
Mindketten lemennek a Tower belsejébe, s csakhamar munkásnak öltözve lépnek ki annak kapuján, elvegyülnek a tömegben. A bábjátékosok éppen Ádám és Éva történetét mutatják be, de kigúnyolják, s mulat a közönség. S bárhová mennek, mindenütt azt tapasztalják, hogy a pénz a legfőbb érték, vele minden megvásárolható. Semmi sem az, aminek látszik, minden hamis, a kocsmáros savanyú bort szolgál fel vendégeinek. A munkások a gépeket kárhoztatják, mert el-vesztik a munkájukat miattuk. A koldusok egymással vesze-kednek a helyért. A zene se művészet többé, csak a részegek mulatozására szolgál.
Ekkor lép ki a templomból Éva mint polgárlány, imakönyv-vel s bokrétával a kezében anyjával együtt. Ádám ahogy meg-pillantja, felébred benne a szerelem. „Minő méltóság, milyen szűz-erény, / Megközelítni nem merem. " Egy ifjú ezalatt sze-rényen Évához lép, s egy mézeskalács-szívet nyújt át neki. Biztatják a fiatalembert, hogy látogassa meg őket, de amikor elmegy, az anya azt a tanácsot adja lányának, hogy a másik hódolóját se riassza el. Ádám megpróbál szóba elegyedni ve-lük, de az anya durván elzavarja, ekkor Éva egy cigányasz-szonyhoz lép, aki minden szépet és jót megígér neki. Lucifer Ádámra mutat, hogy jósoljon neki is, de az korántsem oly biz-tató, mint az előbbi jövendölés. Ádám kéri a lányt, hogy ne utasítsa vissza ilyen egyszerűen, az anyja közbelép, és azzal fenyegetőzik, hogy rendőrt hív. „Oh szent költészet, eltünél-e hát /E prózai világból már egészen? "- sóhajt fel kiábrándul-tan Ádám. Ekkor négy diák jön, akik még lelkesednek, a sza badba vágynak, Ádám abban reménykedik, hogy ők jobbak, mint a felnőttek, de Lucifer megmutatja őket felnőttként, s Ádám újra csalódott. Közben a cigányasszony ott ólálkodik körülöttük, s amikor ezt Lucifer észreveszi, Mylordnak szólít-ja Ádámot, az öregasszony rögtön biztatni kezdi, hogy szerel-me nem is reménytelen.
Egy nyegle élet-elixírt árul, Ádám felháborodva hallgatja. Eközben a cigányasszony közbenjár Évánál s anyjánál Ádám érdekében, akik mihelyt megtudják, hogy gazdag úr, sokkal nagyobb rokonszenvvel viseltetnek irányába. Ádám ékszereket ajándékoz Évának. Ezalatt egy elítéltet hoznak taligán, a nép tolong utána, Éva is lelkesen csatlakozni akar a tömeghez, hogy le ne maradjon az akasztásról. Az elítélt feleségét elcsábította a gyáros fia, s leszúrta az ifjút. Ezalatt a Towerhez érnek, melynek az egyik fülkéjében szentkép áll, ide tűzi csokrát Éva, s az hirtelen elhervad, s a lány nyaká-ról, karjáról az ékszerek gyíkokká változva leperegnek. Ádámék eltűnnek. „Kutyáknak harca ez egy konc felett. / Én társaságot kívánok helyette, / Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt, / Közös erővel összeműködik; / Minőt a tudomány eszmél magának / És melynek rendén értelem virraszt. "
A vásártér helyén középütt egy sír tátong, s a tömeg kö-rültáncolja, majd szólnak egy-két mondatot, s belevetik ma-gukat egymás után: a bábjátékos, kocsmáros, kisleány, ci-gányasszony, Lovel, munkás, tanuló, katona, kéjhölgy, el-ítélt, nyegle. Éva diadallal átlépi: „Szerelem, költészet s ifjú-ság / Nemtője tár utat örök honomba"- s fátyolát, palástját a sírba ejtve, dicsőülten felemelkedik.
Tizenkettedik szín: falanszter
U alakra épült falanszter, a két szárny földszintje nyílt oszlopos csarnokot képez. A jobb oldali csarnokban mozgás-ban levő kerekes gépek között munkások dolgoznak, a bal oldaliban a legkülönfélébb természettudományi tárgyak, mechanikai eszközök, csillagászati, kémiai műszerek, s egyéb különlegességek múzeumában egy tudós működik. Mindnyájan egyforma ruhát viselnek. Ádám és Lucifer az udvar közepén bukkannak fel. Lucifer néhány szóban bemu-tatja ezt az új világot. Megszűnt a haza fogalma, közcél felé tart az ember. Ádám sajnálja, hogy a haza fogalma nem lé-tezik, de telve van optimizmussal: „Aztán vezess, hogy lel-kem kéjelegjen /A boldogságban, melyet annyi harcra / Jól érdemelt díjul kapott az ember. " Lucifer és Ádám felölti a falanszteri egyenruhát, s így folytatják útjukat.
Egy tudóst szólítanak meg, azzal az ürüggyel, hogy ta-nulni jöttek hozzá, mivel hallottak róla. A tudós az iránt ér-deklődik, hogy milyen szakterülettel foglalkoznak, Ádám azt feleli, hogy az egészet szeretnék átlátni, a tudós nem helyesli ezt, Lucifer siet a segítségére. A tudós megmutatja nekik a múzeumot, amelynek tárgyai kitömött állatok: ló, kutya, ökör, oroszlán, tigris, őz már mind kihalt fajok, csak azok élnek, amelyek hasznosak az ember számára, s nem pótolhatók: a birka és a disznó. Azután ásványokat mutat: széndarabot, amit már a légből szúr a tudomány, vasat, ami azóta elfogyott, alumíniumot és aranyat. Ezután a növé-nyek bemutatására kerül sor, Lucifer és Ádám megcsodál-hatták az utolsó rózsát, ami a földön nyílt, haszontalan vi-rág volt. A szellem virága, a költészet is ilyen haszontalan, két művet említ: Homérosz és Tacitus munkáit, amelyeket azóta a tudomány már régen megcáfolt. E műveket csak a hatvan év feletti tudósoknak szabad olvasniuk, mert ez mé-reg. A dajkák egyenletekről beszélnek a gyerekekkel. Az-tán szörnyülködve mutatja be az ágyút, majd festményeket. Minden alá van rendelve a célszerűség elvének, a gépek végeznek minden munkát. Ádám csalódott a tudományban, nincs élet, mert nincs egyéniség. A tudós hosszas okfejtés-be kezd, hogy hajdanán az ősök ráértek regényes hipotézi-seket gyártani, de az ő koruknak már nincs erre ideje, négy-ezer év múlva ki fog hűlni a nap, s nem lesznek többé nö-vények, már csak négyezer évük van rá, hogy pótolják a napot.
Csengetés hallatszik, véget ért a munka, hosszú sorban férfiak jönnek, másikban nők, néhány közülük gyerekkel, így jön Éva is. Az udvaron kört képeznek, egy aggastyán előlép, s megbünteti a szabálysértőket: elsőként Luthert, mert mértéktelenül fűtötte a kazánt, nem kap ebédet, majd Cassiust, mert ok nélkül verekedést szított, gyógyítani fog-ják, amíg meg nem szelídül, Platónt, aki annyira belemerült az álomképeibe, hogy a rábízott marha kárba veszett, borsón kell térdepelnie, a hetvenkettediket, Michelangelót, aki ren-detlenül hagyta a műhelyet, nem élvezheti a napot. Ezután az aggastyán két gyerek koponyaalkatát vizsgálja meg. Ádám beleszeret Évába. A tudós időközben eldöntötte a gye-rekek sorsát, az egyik orvos, a másik pásztor lesz, el akarják szakítani Évától a gyerekét, de ő nem engedi. Ádám megvé-di Évát, de az aggastyán leértékeli a család intézményét. Lu-cifer fékezi le az indulatait. Ekkor felajánlják Évát és a má-sik nőt, ki szeretné magának, Ádám jelentkezik, de a tudós szerint: „Rajongó férfi és idegbeteg nő: / Korcs nemzedéket szűl, ez nem helyes pár. " Ádám megöleli Évát, már éppen gyógykezelésre akarják őket vinni, amikor Lucifer kimenti, s tovább utaznak az álomban.
Tizenharmadik szín: űr
Az űr. A Föld egy szelete látszik, mindig egyre kisebb lesz, mígnem már csak csillagnak látszik, Ádám immár öreg, Lu-ciferrel repül. Ádám kétségbeesetten kérdezi Lucifert, hogy hová mennek. „A csillagok megettünk elmaradnak, / S nem látok célt, nem érzek akadályt. / Szerelem és küzdés nélkül mit ér /A lét? Hideg borzongat, Lucifer!" A Föld szellemének szava állítja meg őket, de Ádám repül tovább. „Ádám, Ádám, a végső perc közelg: / Térj vissza, a földön naggyá lehetsz, / Míg, hogyha a mindenség gyűrűjéből / Léted kité-ped, el nem tűri Isten, / Hogy megközelítsd őt - s elront ki-csínyül. " Tovább repülnek, majd Ádám egy sikoltással megmerevül, Lucifer kacag, azt hiszi, győzött, s eltaszítja. A Föld szellemének szavára magához tér, s kéri Lucifert, hogy vezesse vissza a földre. „A célt, tudom, még százszor el nem érem. / Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is? /A cél, megszünte a dicső csatának, /A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga. " Lucifer megpróbál ké-telyeket támasztani Ádámban, de ő eltökélt, vissza a földre, új csatára.
Tizennegyedik szín: hóval és jéggel borított, hegyes vidék
Hóval és jéggel borított, hegyes, fátlan vidék, az előtérben néhány korcs nyír, boróka és kúszófenyő-bokor között esz-kimó viskó. Ádám mint aggastyán bottal jön lefelé a he-gyekből Luciferrel. Ádámnak nem tetszik a táj, a végtelen hómező. Arra kéri Lucifert, hogy olyan vidékre vigye, ahol pálmafák virulnak, a nap szépen süt. Lucifer tájékoztatja, hogy az egyenlítő vidékén járnak, a tudomány nem győzött végzetén, a nap kihűlt. Ádám kiábrándultan tekint körbe, azt hiszi, hogy már nincs ember a földön, de egy eszkimó bújik ki a kunyhójából, fókavadászatra készül. Ádám döbbenten kérdezi: „E korcs alak, e torzkép volna-é / Nagyságomnak bitor örököse? " Az eszkimó ahogy megpillantja őket, azt hi-szi, hogy Isteneket lát, s fél, hátha nem jóindulatúak, vissza akar menni a kunyhójába. Lucifer megszólítja, s ő leborul előtte, s megígéri, hogy az első fókát neki áldozza, csak ne bántsa. Azt hiszi, hogy Ádám és Lucifer mérgesek, mert éhe-sek. Lucifer pedig épp az ellenkezőjét állítja „mert nem éhes, épp azért haragszik " Ádámhoz fordul: „Okoskodásod /A jóllakotté, míg itt társadé / Éhes gyomornak filozófiája. "
Az eszkimó elmeséli, hogy a szomszédait már agyonverte, de hasztalan „Mindig kerűlnek újak. s oly kevés /A fóka faj' ; s megkéri őket, ha istenek, tegyenek arról, hogy legyen több fóka és kevesebb ember. Ádám menekülni akar, de Lucifer a kunyhó felé vonja, s az ajtót berúgja, bent Éva mint az esz-kimó felesége. Ádám mereven bámul a küszöbön állva, s el-borzad Éva látványától, aki a nyakába borul, így üdvözli a vendégét. Ádám rémülten bontakozik ki az ölelésből, s kéri Lucifert, hogy menjenek. Itt ér véget Ádám álma.
Tizenötödik szín: pálmafás vidék
Ádám ismét ifjú, még álomittasan lép ki a kunyhóból, s álmélkodva néz körül. Éva bent szunnyad, Lucifer középen áll, Ádám megtört, de Lucifer hiába akarja bebizonyítani, hogy csak eszközök a végzet kezében, Ádám hisz a szabad akaratban, ezért mondott le a paradicsomról. Sokat tanult az álomképekből, kiábrándult, s úgy érzi minden tőle függ, s ekkor egy szirt felé halad: „Megállj! Mi eszme villant meg fejemben - / Dacolhatok még, Isten, véled is. / (...) Előttem e szirt, és alatta mély: / Egy ugrás, mint utolsó felvonás... / S azt mondom: vége a komédiának. " Éva kilép a kunyhó-ból. Lucifer elégedett, immár győztesnek érzi magát. Éva aggódva figyeli, s utánaszól, bevallja, hogy gyermeket vár. Ádám térdre esik: „ Uram, legyőztél. Im porban vagyok, / Nélküled, ellened hiába vívok: / Eme j vagy sújts, kitárom keblemet. " Lucifer csalódottan átkozza s gúnyolja, de ekkor megjelenik az Úr dicsőülten.
Ádám keservesen panaszolja, hogy rettentő látomások gyötrik, s nem tudja eldönteni, hogy mi a való belőle. „Megy-é előbbre majdan fajzatom, / Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen, / Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad, /S a körből, melyben jár, nem bír kitörni? / Van-é ju-talma a nemes kebelnek / Melyet kigúnyol vérhullásaért /A kislelkű tömeg?" Az Úr nem ad megnyugtató választ, csak kitér előle. Lucifer gúnyosan jegyzi meg: „Miért is kezdtem emberrel nagyot, / Ki sárból, napsugárból összegyúrva / Tu-dásra törpe és vakságra nagy " Az Úr biztatja Ádámot: „Karod erős - szived emekedett: / Végtelen a tér, mely mun-kára hív, / S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd / Szünetlen mely visszaint s emel, / Csak azt kövesd! " Éva mindig segí-teni fogja, s vele lesz. S az Úr utolsó szavai biztatóak: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!"
-
blackgamer #61
LEV TOLSZTOJ
Ivan Iljics halála
Főbb szereplők:
Ivan Iljics Golovin - törvényszéki bíró
Praszkovja Fjodorovna Golovina - a felesége
Lizenyka - a leánya
Vászja - a fia
Fjodor Petrovics - a lánya jövendőbelije
Pjotr Ivanovics - Ivan Iljics legjobb barátja
Fjodor Vasziljevics - másik jó barátja
Schwarz - hivatalnok
F. Sz. Iljin - Ivan Iljics befolyásos barátja
Geraszim - a felszolgáló inas
Pjotr - a lakáj
orvosok
A bíróság nagy épületében az egyik ügy tárgyalásának a szünetében Pjotr Ivanovics felfedezett egy gyászjelentést az újságban, mely tudtul adta, hogy Ivan Iljics meghalt:
PRASZKOVJA FJODOROVNA GOLOVINA
MEGTÖRT SZÍVVEL TUDATJA
HOZZÁTARTOZÓIVAL ÉS ISMERŐSEIVEL,
HOGY SZERETETT FÉRJE,
IVAN ILJICS GOLOVIN, TÖRVÉNYSZÉKI BÍRÓ,
1882. FEBRUÁR 4-ÉN ELHUNYT.
TEMETÉS PÉNTEKEN, DÉLI EGY ÓRAKOR
A jelenlevők valamennyien Ivan Iljics kartársai voltak, mindegyikük első gondolata az volt, hogy milyen hatással le-het ez a haláleset saját rangjukra, előléptetésükre. Eltekintve attól, hogy e haláleset mindannyiukban reményeket keltett, ahogy lenni szokott, örültek, hogy a másik halt meg, s nem ők.
Pjotr Ivanovics és Fjodor Vasziljevics álltak a legközelebb a megboldogulthoz. Pjotr Ivanovics osztálytársa volt a jog-tudományi iskolában, és lekötelezettjének érezhette magát. Ebédnél közölte feleségével Ivan Iljics elhalálozását, és a sógor áthelyezésének felmerülő lehetőségét. Ebéd után nem feküdt le, hanem felvette frakkját, és elindult Ivan Iljicsék-hez. Ahogy odaért, egyik hivatali kollégájába, Schwarzba ütközött. Jelet adott, hogy meg akarja beszélni, hogy hol fognak aznap este vintezni.
Pjotr Ivanovics belépett a halottas szobába, nem tudta, hogy ilyenkor mit szokás tenni, csak egyvalamiben volt biz-tos, hogy keresztet vetni tanácsos, de hogy eközben meg kell-e hajolni, ez már kérdéses volt. Amikor Geraszim, Ivan Iljics felszolgáló inasa könnyű léptekkel elhaladt mellette, és valamit szórt a padlóra, ennek látványára Pjotr Ivanovics or-rát megcsapta az oszló hulla szaga. A halott úgy feküdt, ahogy a halottak szoktak, halott módra súlyosan elnehezül-ve, dermedt tagjai belemélyedtek a koporsó derékaljába. Ahogy ott állt, maga sem tudta, miért, de rossz érzés fogta el, megfordult és az ajtóhoz indult. Schwarz a másik szobá-ban várt rá, ahogy egy pillantást vetett rá, azonnal felfrissült. Odasúgta neki, hogy Fjodor Vasziljevicsnél fognak össze-jönni kártyázni.
De Pjotr Ivanovicsnak aznap este az volt megírva a sors könyvébe, hogy ne vintezzen, ugyanis a szobából kilépett Praszkovja Fjodorovna alacsony, kövérkés alakja, s amikor felismerte Pjotr Ivanovicsot, odalépett hozzá, megragadta a kezét, s elhívta magával. Pjotr Ivanovics a karját nyújtotta, és megindultak befelé, az özvegy lakosztálya felé, elhalad-tak Schwarz mellett, aki a szemével bánatosan intett Pjotr Ivanovicsnak. Az asszony cigarettával és hellyel kínálta. El-mesélte, hogy az utolsó három napon milyen sokat szenve-dett férje, megállás nélkül üvöltött a fájdalomtól, ráadásul eszméleténél volt az utolsó pillanatig. Noha Pjotr Ivanovics bántóan tudatában volt annak, hogy ő is, az özvegy is komé-diázik, mégis megrendítette a gondolat, hogy az az ember, akit olyan jól ismert, eleinte vidám iskolás gyermekként, utóbb felnőtt kolléga- és kártyapartnerként, ilyen iszonyato-san szenvedett. Ezután Ivan Iljics elmúlásának részletei fe-lől érdeklődött, mintha a halál olyan esemény lett volna, ami csak Ivan Iljiccsel történhet meg, vele semmi esetre sem. Az özvegy ezután a tárgyra tért, már elég jól informált volt, hogy mennyi pénzt tud kihúzni a kormányból a halál-eset folytán, de arra volt kíváncsi, hátha van még mód, hogy többet csikarjon ki, amiről ő nem tud. Amikor nyilvánvaló-vá vált, hogy Pjotr Ivanovics nem tud segíteni, azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg a férfi társaságától. Pjotr Ivanovics észrevette és elköszönt
Elmenőben még néhány ismerőst pillantott meg, akik a gyászszertartásra érkeztek: Ivan Iljics lányát és udvarlóját, kis gimnazista fiát, aki megdöbbentően hasonlított az apjára. Amikor kilépett a házból, fellélegzett, és elment a kártya-partnereihez ötödiknek.
Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt. Negyvenöt éves korában halt meg, törvényszéki bírói rang-ban. Apja köztisztviselő volt, mindenféle minisztériumok-ban szolgált, de alkalmatlan volt bármilyen hivatal betölté-sére, de elég ügyes volt, hogy fiktív pozíciókat szerezzen magas fizetéssel. Hárman voltak testvérek. Ivan Iljics a kö-zépső volt, a legidősebb ugyanolyan pályát futott be, mint az apja, a legkisebb nem állta meg a helyét az életben, a vasút-nál szolgált. Ivan Iljics volt a család szeme fénye. Nem volt talpnyaló, de fiatalkorától fogva vonzódott a magas állású, előkelő emberekhez, elsajátította modorukat, világnézetü-ket, és barátait is körükből választotta. A gyerrnekkor és az ifjúság szokásos szenvedélyei nemigen hagytak nyomot benne. Végigpróbált mindent, de csak bizonyos határokon belül.
' Első állását apja szerezte, a kormányzó különleges meg-bízatású tisztviselője lett. Szolgált, szépen haladt előre a pá-lyán, ugyanakkor kellemesen, ildomosan szórakozott. Ez-után vizsgálóbírói állást kapott egy másik kormányzóság-ban, új kapcsolatokat kellett kialakítania. Éppolyan kifogás-talan vizsgálóbírónak bizonyult, mint amilyen kifogástalan volt különleges megbízatású hivatalnokrnak. Sohasem élt vissza hivatalával, sőt igyekezett enyhíteni hatalma meg-nyilvánulásán. Ügyesen elhárított magától minden olyan kö-rülményt, ami nem tartozott szorosan véve szolgálatához. Ivan Iljics az elsők egyike volt, akik a gyakorlatban kidol-gozták az 1864. évi törvények alkalmazását.
Ezután új szolgálati helyre került vizsgálóbírói minőség-ben, rendkívül kellemesen alakult az élete, a fizetése is ma-gasabb lett, ekkor vált kedvenc szórakozásává a kártya. Már két éve szolgált ezen a helyen, amikor Praszkovja Fjodorov-na Mihellel megismerkedett. A legvonzóbb, legokosabb, leg-ragyogóbb lány volt. Estélyek vége felé egyszer-egyszer fel-kérte Praszkovja Fjodorovnát, és főként e táncokkal nyerte meg a szívét. A leány belészeretett. Aztán egy alkalommal feltette magának a kérdést, miért ne vehetné feleségül, hiszen jó nemesi családból származik, szemrevaló, kis vagyonkája is van. Önmagának is jót tett, amikor ilyen feleséget szerzett, s egyben a magas állású személyek is helyeselték.
Maga az esküvő és a házasélet első ideje hitvesi gyengéd-séggel, új bútorral kellemesen telt. De a felesége állapotossá-gának első hónapjaitól kezdve valami új, váratlan mozzanat keletkezett. Az asszony oktalanul féltékenykedett, csúnya je-leneteket rendezett. Eleinte megpróbált elsiklani felesége hangulatai felett, majd körülnézett, milyen eszközökkel vé-dekezhetne. A hivatal volt az egyetlen, ami imponált Prasz-kovja Fjodorovnának. A szolgálatból folyó kötelezettségek-kel harcolt felesége ellen. A gyermek születésével nőtt az a szükséglete, hogy családján kívül ilyen független világot biz-tosítson magának. Végül kidolgozta a házasélet módszerét. A házasságtól csak azt követelte, amit az adni tudott, vagyis a házi koszt meg az ágy örömeit, s legfőképpen a külső for-máknak a közvélemény által megkövetelt illendőségét. A zsémbelés elől visszavonult a maga külön, elkerített hivatali világába, és ott kereste örömét.
Megbecsülték mint lelkiismeretes hivatalnokot, három év múlva előléptették ügyészhelyettessé. Egymás után jöttek a gyerekek, felesége zsémbesebb lett, de működött a házas-életre kidolgozott módszere. Hét év után kinevezték állam-ügyésznek egy másik kormányzóság székhelyére. Elfogyott a pénzük, hiába volt több Ivan Iljics fizetése, minden drá-gább volt, s ráadásul két gyermekük meghalt, és a családi élet is nyomasztóbbá vált. Ivan Iljics egyre kevesebb időt töltött családja körében. Eltelt újabb hét év, a lányuk tizen-hat éves lett, még egy gyerekük meghalt, már csak egy gim-nazista fiuk maradt.
Így telt el házaséletük tizenhét esztendeje, aztán elkövet-kezett Ivan Iljics életének legnehezebb éve: 1880. A várako-zásai ellenére mást neveztek ki bírósági elnöknek, dühében mindenkivel összeveszett. A fizetéséből nem tudtak megél-ni, nyáron szabadságot vett ki, és takarékosság célból felesé-gével falura mentek nyaralni, Praszkovja Fjodorova öccsé-hez. Aztán egy nap elhatározta, hogy felutazik Pétervárra, s ha törik, ha szakad, ötezer rubeles állást szerez. A szerencse mellé szegődött már a vonaton, összetalálkozott régi jó is-merősével, F. Sz. Iljinnel, aki arról tájékoztatta, hogy nagy változások fognak történni a minisztériumban, s ő azért uta-zik Pétervárra. Megígérte Iván Iljicsnek, hogy támogatni fogja őt.
Most, amikor minden olyan szerencsésen alakult, amikor közös volt a céljuk, és kevés időt töltöttek együtt, a házastár-sak olyan szép egyetértésben éltek, mint házasságuk legelső évében, és azóta sem. Egyedül utazott föl. Hamarosan nagy-szerű lakást is talált, pontosan olyat, amilyenről Praszkovja Fjodorovnával ábrándoztak. Már előre örült, hogy mit fog szólni ehhez a családja. Olcsón vásárolt mindenféle holmit, ami előkelő színezetet adott az egész lakásnak. Még tárgya-lás közben is voltak szórakozott percei, elgondolkodott, hogy milyen drapériát tegyen a függönyökre. Nekiállt bútort tologatni, függönyöket felaggatni. Egyszer fellépett egy kis hágcsóra, hogy egy ügyetlen kárpitosnak megmutassa, mi-lyen redőkbe fektesse a függönyt, rosszul lépett, és leesett a hágcsóról, de az utolsó pillanatban megkapaszkodott, és csak az oldalát verte be az ablakkilincsbe. Egy ideig sajgott a helye, de hamarosan elmúlt. Minden gyönyörűen sikerült, olyan volt a lakás, mint általában a nem nagyon gazdag em-bereké, akik mindenáron a gazdagokhoz akarnak hasonlíta-ni. A leveleiben szándékosan rosszabbnak tüntette fel, hogy amikor majd meglátják, annál nagyobb legyen az elragadta-tásuk. A nők összecsapták a kezüket a meglepetéstől, Ivan Il-jics úszott a boldogságban.
Egészében véve úgy folyt Ivan Iljics élete, ahogyan hite szerint folynia kellett: könnyedén, kellemesen és illendően. Hivatalában arra ügyelt, hogy az emberekkel semmiféle kapcsolatot sem létesítsen, csakis hivatalosat. A legnagyobb mértékben értett hozzá, hogy elkülönítse a hivatalos részt, és ne keverje össze igazi életével. Nemcsak könnyedén, kelle-mesen és illendő módon intézte hivatalos ügyeit, hanem va-lósággal művészien. Néha egy-egy könyvet is a kezébe vett, amelyről mindenki beszélt, de legfőbb szórakozása az volt, ha intim kis ebédekre hívhatott előkelő társadalmi állású hölgyeket és urakat. Egyszer még estélyt is adott. A hivatali örömök Ivan Iljics becsvágyát elégítették ki, a társadalmi örömök pedig hiúságát, de igazi örömeit a zöld asztalnál, a vintben találta. Azután jólesett megvacsorázni és meginni egy pohár bort, az még jobb volt, ha nyert is egy kicsit, ak-kor derűs és kiegyensúlyozott lelkiállapotban tért aludni. Ki-tűnő társaságuk volt, lerázták magukról a röstellni való ro-konokat és ismerősöket, ráadásul az előkelő, fiatal vizsgáló-bíró, Petriscsev komolyan udvarolt Lizenykának.
Valamennyien egészségesek voltak, csak Ivan Iljics pa-naszkodott, hogy rossz a szája íze, és a hasa bal oldalán va-lamit érez. Ez a fájdalom fokozódott és állandósult. Rossz-kedve is erősödött, és lassacskán felborította a Golovin csa-lád életének könnyed és illedelmes egyensúlyát. Sűrűsödtek a jelenetek, s most már nem alaptalanul panaszkodott Praszkovja Fjodorovna férje nehéz természetére, hiszen bár-milyen probléma merült fel, mindenért a feleségét hibáztat ta. Az asszony minél jobban sajnálta magát, annál inkább gyűlölte a férjét. A halálát kívánta, de mégse, hiszen akkor megszűnik a fizetése, s ez még inkább férje ellen tüzelte. Vé-gül ő tanácsolta Ivan Iljicsnek, hogy forduljon orvoshoz a bajával.
Minden szakasztott úgy volt, mint a bíróságon. Ahogy Ivan Iljics nagyképűsködött a vádlottakkal, úgy nagyképűs-ködött vele a hírneves orvos. Egyetlen kérdés foglalkoztatta Ivan Iljicset, hogy veszélyes-e a baja, de ez az orvos szem-pontjából fölösleges kérdés volt. Ivan Iljics életéről szó sem volt, a vita a vándorvese, idült hurut, vakbélgyulladás közt folyt. Megérezte, hogy rosszul áll az ügye, az orvosnak és mindenki másnak ez nyilván mindegy, de neki annál keser-vesebb, erősen megsajnálta magát. Ezután az utcán és min-denhol szomorúság vette körül. Főfoglalkozása lett, hogy pontosan követte az orvos előírásait, s ezután semmi sem ér-dekelte jobban, mint az emberek betegsége, egészsége.
A fájdalom nem enyhült, de erővel magára kényszerítette, hogy azt higgye, javult. A legapróbb rendellenességek ki-hozták a sodrából, s egyre inkább megbetegítették, de nem tudott uralkodni magán. Ugyanabban a hónapban felkeresett egy másik orvost, az másfajta betegséget állapított meg, de hiába vette be ennek is a gyógyszereit, a szája íze egyre job-ban elváltozott, úgy érezte, mintha undorító bűz áradna be-lőle, étvágya, ereje egyre fogyott. A felesége bizonyos állás-pontot dolgozott ki férje betegségével szemben, s megma-radt ezen nézeten, tekintet nélkül arra, hogy mit mondott Ivan Iljics. Szerinte képtelen rá, hogy pontosan megtartsa az orvos előírásait, mint más normális ember. Sőt azzal fenye-gette, hogy sosem gyógyul meg így.
Kollegái hol úgy néztek rá, mint akinek a helye hamaro-san megürül, hol meg hirtelen jóindulatú élcelődésben törtek ki, és csúfolták hipochondriája miatt. Már a kártyában sem volt a régi, képtelen volt kirakni a szlemmet.
Így telt el egy hónap, kettő, újév előtt feljött a városba a sógora, s amikor fölemelte a fejét Ivan Iljics léptei hallatára, egy másodpercig szótlanul meredt rá. Ez a pillantás mindent elárult a számára. Aztán fültanúja volt, amikor sógora azt mondta Praszkovja Fjodorovnának, hogy ez az ember halott, nézze meg a szemét, semmi fénye. Ekkor kereste fel Pjotr Ivanovics orvosbarátját. A doktor szerint a vakbelében van valami: Nem kell egyéb, mint fokozni az egyik szerv életere-jét, csökkenteni a másiknak a működését, akkor az a valami felszívódik Új reményekkel tért haza, az oldalára feküdt, s érezte, hogy a vakbél gyógyul, felszívódik, de egyszer csak megérezte újra a jól ismert, sajgó fájdalmat és a szájában a fertelmes ízt. Nem a vakbélről, nem a veséről van itt szó, ha-nem az életről és.:. halálról. „Ha én nem leszek, mi lesz? Nem lesz semmi. De hát hol leszek, ha nem leszek többé? Ez a halál? Nem, nem akarok meghalni" - morfondírozott ma-gányosan. Rettenetesen fájt, hogy a többiek nem vesznek tu-domást az ő szenvedéséről.
-
blackgamer #60
LEV TOLSZTOJ
Ivan Iljics halála ...folytatás
Ivan Iljics tudta, hogy haldoklik, és kétségbe volt esve. A szillogizmus példáját, melyet Kiesewetter Logikájában tanult: Kaj ember, az ember halandó, tehát Kaj halandó -világéletében csupán Kajra nézve tekintette érvényesnek. Az nem lehet, hogy neki is meg kell halnia - igyekezett el-hessegetni magától a gondolatot. Utolsó idejét javarészt ezekkel a próbálkozásokkal töltötte. Elhatározta, hogy csak a hivatallal fog törődni, de beleszólt a fájdalom. Társa döb-benten vették észre, hogy Ivan Iljics, ez a ragyogó elme, ho-gyan zavarodik bele a tárgyalásba, hibát hibára halmoz. Az-zal a lesújtó tudattal ment haza, hogy már nem úgy van, mint régen, bírói hivatása nem takarja el előle azt, amiről nem akar tudni, bírói kötelességeivel sem képes Tőle szabadulni.
Azt nem igazán lehetett eldönteni, hogyan, de lépésről lé-pésre úgy történt, hogy Ivan Iljics betegségének harmadik hónapjában már csak olyan szempontból volt fontos min-denki számára, hogy mikor szabadítja meg az élőket a teher-től, amelyet léte a számukra jelent. Egyre kevesebbet aludt, ópiumot adtak neki, és már morfiuminjekciókat is. De ez sem könnyített rajta.
Székeléséhez is külön berendezés kellett, és minden alka-lom gyötrelem volt. Bántotta a tisztátalanság, az illetlenség, a szag, és főként a tudat, hogy mindebben egy másik sze-mélynek is részt kell vennie. Mégis ebben a mozzanatban je-lentkezett Ivan Iljics vigasztalása. Ez úgy történt, hogy az edényt utána mindig Geraszim hordta ki. Geraszim, a fel-szolgáló inas tiszta, makkegészséges, fiatal parasztlegény volt, örökké jókedvű, derűs. Egyszer feltápászkodott az edényről, de nem volt ereje felhúzni a nadrágját, egy párná-zott karosszékbe roskadt, és iszonyodva nézett le mezítelen, szörnyűségesen lefogyott combjaira. Akkor lépett be a fiú, az életörömét visszafojtotta, nehogy megbántsa vele a bete-get. Ivan Iljics megszólította, s azt mondta, hogy ez a dolog bizonyosan neki nagyon kellemetlen, de Geraszim meg-nyugtatta, hogy egy betegnek nagyon szívesen megteszi. Az-tán megkérte a fiút, hogy tegye rá a székre a lábát, de ami-kor a levegőben tartotta, úgy érezte, mintha enyhültek volna a fájdalmai, s megkérte, hogy ha nem kellemetlen neki, ak-kor tegye a vállára a lábát Attól a naptól kezdve néha behív-ta Geraszimot, megkérte, tegye a vállára a lábát, s eközben elbeszélgettek. A fiú szívesen, könnyen, egyszerűen és jósá-gosan teljesítette ezeket a szolgálatokat, amivel nagyon meghatotta Ivan Iljicset. Egészség, erő, életkedv mindenki másban sértette, csak Geraszimban nem.
A másik hatalmas gyötrelem, Ivan Iljics számára a hazug-ság volt, amiben mindenki egyformán részt vett. Szörnyű és felháborító volt Csak egy hajszál választotta el, hogy oda ne kiáltsa nekik: „Ne hazudjatok tovább, ti is tudjátok, és én is tudom, hogy meghalok, legalább ne hazudjatok!" De sosem volt hozzá bátorsága. Egyedül csak Geraszim értette meg a helyzetét, csak ő sajnálta.
Reggel volt, ez csak abban nyilvánult meg, hogy Gera-szim elment, s helyette jött Pjotr, a lakáj, eloltotta a gyertyát, s elhúzta a függönyöket. Rendbe akarta tenni a szobát, s Ivan Iljics csak útban volt neki. Ivan Iljics nem szeretett egyedül lenni, s ezért mindenféle ürügyet kitalált, csak hogy ott maradjon Pjotr. Elkezdte inni a teáját, s rátört ugyanaz a jól is-mert fájdalom. Egy-két óra így telt el, aztán megérkezett az orvos. Ivan Iljics ránézett a doktorra, és a szemében ez a kér-dés volt: „Hát sose hagyod abba a hazugságot? Nem szé-gyelled magad?" De az orvos nem akarta megérteni a kér-dést. Komoly arccal megvizsgálta.
Ekkor Praszkovja Fjodorovna jelent meg, s közölte, hogy felkért egy másik orvost konzíliumra. Ivan Iljics a szíve mé-lyéből gyűlöletet érzett felesége iránt. A feleségének beteg-ségével kapcsolatos véleménye mit sem változott. Eljátssza, hogy mindent a férjéért tesz, pedig csakis önmagáért aggó-dik. Aztán később megjelent a híres doktor, megint meg-vizsgálták, és aztán nagyképű megbeszélést folytattak előt-te. A híres orvos komoly, de nem lemondó arccal búcsúzott. És Ivan Iljics bátortalan kérdésére, hogy van-e kilátás a gyógyulásra, azt válaszolta, hogy nem kezeskedhet semmi-ért. Ekkor injekciót kapott, s kezdett esteledni, amikor be-hozták az ebédjét.
Hét óra tájt Praszkovja Fjodorovna jött be elegánsan, es-télyi ruhába öltözve. Sarah Bernhardt vendégszerepelt a vá-rosban, páholyt béreltek, maga Ivan Iljics ragaszkodott hoz-zá, hogy elmenjenek. Most azonban megfeledkezett erről, sértette felesége cifra öltözéke, de ezt eltitkolta. Liza és jö-vendőbelije is bejöttek, s mögöttük beosont a kis gimnazista is. Mindig sajnálta a fiát, úgy tetszett, Geraszimon kívül csak Vaszja érti.
Késő éjszaka megjött a felesége, s rábeszélte, hogy ve-gyen be ópiumot, hogy enyhüljön a szenvedése. Hajnali há-rom óráig gyötrelmes kábulatban feküdt. Úgy rémlett, ször-nyű fájdalmak közepette gyömöszölik befelé egy szűk, mély, fekete zsákba, egyre mélyebben, és nem tudják egé-szen bedugni, és ez a folyamat rettenetes szenvedésekkel jár. Ő fél, és be akar zuhanni a zsákba, vergődik és segít. Egyszer csak elszakad a zsák, ő lezuhan, és fölébred. Ki-küldte Geraszimot, s aztán sírva fakadt, s egy belső hangra figyelt, ami azt kérdezte, hogy mit kíván, s a válasz ez volt, ugyanúgy élni, mint azelőtt, szépen, kellemesen. Aztán visz-szakérdez ez a hang: hát hogy éltél, s ekkor felelevenítette kellemes élete legszebb perceit. Most egészen más színben tűnt fel előtte, kivéve gyerekkorának első élményeit. „Talán nem úgy éltem, ahogy kellett volna - hasított elméjébe a sej-telem. - De hogyan lehetséges ez, amikor mindent úgy csi-náltam, ahogyan kell?"
Eltelt újabb két hét, Ivan Iljics már nem kelt föl a dívány-ról. Magányának utolsó idejében, ebben a szörnyű egyedül-létben, amelyben arccal a pamlag hátának fordulva feküdt, elhagyatottan a népes város közepette, nagyszámú ismerősé-nek és családjának közepette már csak a múltban élt. Egy-más után idézte fel múltjának képeit. Mindig a közelmúlttal kezdődött, és úgy haladt a legtávolabbi emlékek, gyermekkor felé, és ott megállapodott. Úgy szökött vissza a gyermekkor-ba, ahogyan erősödött a betegsége. Az élet az egyre növekvő szenvedések sorát jelentette. Ellenszegülni lehetetlen.
Így telt el két hét. Ez alatt az idő alatt örvendetes esemény következett be, amelyet Ivan Iljics meg a felesége nagyon kí-vántak: Petriscsev hivatalosan megkérte leányuk kezét. Este történt, de Ivan Iljics állapota történetesen épp azon az éjsza-kán erősen rosszabbra fordult. Nyögött, és kimeredő szemmel bámult maga elé. Ivan Iljics szemében gyűlölet csillant, s ami-kor azt felesége észrevette, abbahagyta a mondatát. „Az is-ten szerelméért, hagyj nyugodtan meghalni" - mondta Prasz-kovja Fjodorovnának. Amikor a lánya a hogyléte felől érdek-lődött, annyit felelt, hogy hamarosan megszabadítja mindany-nyiukat terhes jelenlététől. A szokott időben jött az orvos, Ivan Iljics igennel, nemmel felelgetett neki, le nem vette róla dü-hödt tekintetét, és a végén azt mondta: - Úgyis tudja, hogy nem tud segíteni, hagyjon békén.
Szörnyűek voltak a fizikai szenvedései, de még a fizikai szenvedéseinél is elviselhetetlenebb volt erkölcsi szenvedé-se, és ez volt a legnagyobb gyötrelem. Ez onnan eredt, aho-gyan aznap éjjel ránézett Geraszim álmos, jóindulatú, széles arcára, hirtelen eszébe jutott: „És hátha az egész életem, tu-datos életem csakugyan nem az volt, aminek lennie kellett volna?" Eszébe jutott: hátha az az ellenkezés, ami néha fel-támadt benne az ellen, amit a legmagasabb állású személyi-ségek helyesnek tartanak, az az alig-alig moccanó lázongás, amelyet nyomban elfojtott magában... hátha az volt az igazi, és mind a többi nem az volt, aminek lennie kellett volna Megpróbálta önmaga előtt védelmébe venni, de egyszerre rádöbbent mindannak értéktelenségére, amit védelmez. És nem volt már mit védelmeznie. „De ha ez így van - gondol-ta -, ha abban a tudatban kell elmennem a földről, hogy el-herdáltam mindent, ami rám bízatott, és már nincs időm hely-rehozni, akkor mi legyen?" Hanyatt fordult, és egészen új szemszögből kezdte vizsgálni az életét. Amikor reggel meg-látta feleségét, lányát és az orvost, valamennyiüket gyűlölte.
Praszkovja Fjodorovna papért küldött, a tiszteletes meg-gyóntatta, Ivan Iljics úgy érezte, a kételyei némiképp eny-hültek, s így a szenvedései is, újra felcsillant a remény, élni akart. Amikor a felesége bejött, s próbálta megnyugtatni fér-jét, Ivan Iljics megértette: „nem az, ami kellett volna. Min-den, amiben éltél és élsz: hazugság volt, csalás, amely elta-karta előled az életet és halált:" Mihelyt ezt végiggondolta, feltámadt benne a gyűlölet, a gyűlölettel együtt a tűrhetetlen fizikai szenvedés. - Menjetek, menjetek, hagyjatok magam-ra! - hasra fordult, és felordított.
Attól a perctől fogva kezdődött az a három napig tartó üvöltés, amely olyan szörnyű volt, hogy két zárt ajtó mögül sem lehetett borzadás nélkül hallgatni. Abban a percben, amikor a feleségének válaszolt, rádöbbent, hogy elveszett, nincs visszaút, eljött a vég, a visszavonhatatlan vég, és két-sége nem oldódott fel, megmaradt kétségnek. Ebben a há-rom napban megszűnt számára az idő, abban a fekete zsák-ban kapálódzott, amelybe egy láthatatlan, legyőzhetetlen erő gyömöszölte. Abban, hogy belebújjon, az a tudat akadályoz-ta, hogy az élete jó volt.
„Igen, mindez nem az volt, ami kellett - gondolta -, de nem baj. Meg lehet tenni azt is, ami kell. Mi az, ami kell?" - kérdezte, és hirtelen elcsendesedett. Ez a harmadik nap vé-gén történt, egy órával a halála előtt. Ugyanakkor a kis gim-nazista halkan belopózott apjához, és megállt az ágya mel-lett. A haldokló kétségbeesetten hadonászott. Keze véletle-nül a kis gimnazista fejére hullott. A fiú megragadta, ajkához szorította, és sírva fakadt.
Ivan Iljics pedig ugyanakkor nagyot zuhant, meglátta a fényt, és megvilágosodott előtte, hogy élete nem az volt, aminek lennie kellett volna, de ezt még helyre lehet hozni. Ekkor megérezte, hogy valaki csókolgatja a kezét. Kinyitot-ta a szemét, és megpillantotta a fiát. Megesett a szíve rajta. Akkor odalépett a felesége. Ránézett. Az asszony nyitott szájjal, kétségbeesett arccal bámult rá, orrán, orcáján le nem törölt könnyek ültek. Őt is megsajnálta. „Igen, kínzom őket - gondolta. - Sajnálnak engem, de megkönnyebbülnek, ha már nem leszek." Meg akarta mondani, de nem volt ereje hozzá. „Egyébként minek beszélni, cselekedni kell" - gon-dolta. A szemével intett a feleségének, fiára mutatott, és így szólt: - Vidd ki... sajnálom... téged is... - Még azt akarta hozzátenni: „bocsáss meg", de ehelyett azt mondta : - Bo-csáss el! - és nem lévén már ereje, hogy kijavítsa, csak le-gyintett, abban a tudatban, hogy akinek meg kell értenie, úgyis megérti. És egyszerre megvilágosodott előtte, hogy mi volt az, ami addig kínozta, és érthetetlen volt: sajnálja őket, úgy kell intéznie, hogy nekik ne fájjon. Meg kell szabadíta-ni őket, s magának is meg kell szabadulnia ezektől a szenve-désektől. Kereste régi, megszokott halálfélelmét, és nem lel-te sehol.
Az ő számára mindez egy másodperc alatt ment végbe, és ennek a másodpercnek a tartalma már nem változott. A kö-rülötte levők számára azonban haláltusája még két óra hosz-szat folytatódott. Mellében valami zakatolt, elcsigázott teste rázkódott, remegett. Azután egyre ritkult a hörgés meg a za-katolás. Beszívta a levegőt, a sóhajtás közepén elakadt, ki-nyújtózott és meghalt.
-
blackgamer #59
Jókai MóR
Az aranyember
Főbb szereplők:
Tímár Mihály - az arany ember
Tímea - Ali Csorbadzsi lánya
Athalie - Brazovics Athanáz lánya
Noémi
Ali Csorbadzsi
Krisztyán Tódor
Brazovics Athanáz
Zófia asszony - Brazovics felesége
Teréza asszony - Noémi anyja
Kacsuka főhadnagy
Fabula János
Dódi - Noémi és Tímár kisfia
A Vaskapu félelmetes sziklái közt hömpölyög erős sodrás-sal a Duna. A Szent Borbála nevű hajót, Brazovics Athanáz tulajdonát két tapasztalt hajós: Tímár Mihály hajóbiztos és Fabula János kormányos irányítja. A hajónak két utasa van: Trikalisz Euthym, a tízezer mérő búzarakomány tulajdonosa és leánya, a tizenhárom éves Tímea. Kétféle veszély fenye-gette a hajót: egy dunai malom tart a sebes árban feléjük, melyet a nagy vihar szakított le láncáról, a másik egy török ágyúnaszád. Éppen sikerül túlélni az egyik veszedelmet, s az elszabadult malmot megfékezni, ráadásul még egy fehér ci-cát is megmenteni, amikor felbukkan a török huszonnégy evezős. Tímár Mihály egy salto mortaléval menti meg a ha-jót. A Pedigrada sziklaszigetet két ágban folyja körül a Du-na. A szerb part felőli ág az, amely a teherszállító hajók szá-mára biztonságos, kényelmes és olcsó, a román part menté-ben a parti sziklák hosszában egy oly keskeny árok van vág-va, hogy egy hajó éppen elfér, de itt csak ökrökkel lehet von-tatni; ráadásul nagyon veszélyes. Van egy kis átjárás a szerb partról a romániai part sziklacsatornájába, ez utóbbi csator-nát egész hosszában folytonos sziklapad zárja el a nagy Du-nától. Erre felé vették útjukat, így mire a török naszád ide-ért, csak a malom roncsait találták meg, s azt hitték, hogy a Szent Borbála süllyedt el, s nem üldözték tovább.
Orsovánál vámvizsgálat következett, de Tímár Mihály itt is ügyesen boldogul, az őrség embereit megvesztegeti, akik kiadják a bizonyítványt, hogy a papírok rendben találtattak. Még egy levelet is rábíztak, amely bizonyos Kacsuka úrnak szólt: „Sógor! Ajánlom e levél átadóját különös figyelmed-be. Ez egy arany ember!" - még kegyesen a hajóbiztos vál-lát is megveregette, s hozzátette, hogy nem fogja megbánni. Aztán a négy vámvizsgáló elhagyta a hajót. Így a Szent Bor-bála nyugodtan folytathatta az útját.
A Morava torkolatán túl találtak egy magányos szigetet, nem tudtak tovább menni, mert a szél nem segítette útjukat, így le kellett horgonyozni, s olyan helyet keresni, ahová el lehet rejtőzni a kíváncsi szemek elől. Gyönyörű sziget volt: a partot egész hosszában a vörös fűz törpe bokrai lepték be, beljebb haladva óriási füzek és jegenyék voltak. Majd Tí-már megpillantott egy rendezett kis kertet, ami maga volt a paradicsom, kb. öt-hat holdra terjedő, telis-teli gyümölcs-fákkal, amelyek csak úgy roskadoztak finom terhüktől. Va-rázslatos virágoskert jelezte, hogy asszonyok is laknak itt. Milyen anyagból épült a ház, megfejthetetlen volt, mivel sűrűn be volt futtatva dél felől szőlővel. Egy nagy fekete kutya ügyelt a ház biztonságára, de Tímár Mihályt még ar-ra sem méltatta., hogy felálljon. A ház asszonya arra kérte a hajóbiztost, hogy nyugodtan lépje át, mivel a jó embereket sosem bántja.
Tereza asszony rövid ismerkedés után vacsorára invitálta a hajó utasait. Noémi, a gazdasszony lánya gyümölcsöt cserélt lisztért a hajósokkal. Tímea és Noémi nem tudtak egymással beszélni, de Narcissza, a fehér macska ott volt kettejük közt. Noémi haragudott a macskájára, hogy ilyen könnyen hűtlen lett hozzá, egy kis pofont adott neki, mire az felszaladt a fá-ra. A két lány úgy tekintett e percben egymásra, mintha álomszerű sejtelmet láttak volna, megérezték, hogy „ők va-laha egymás sorsának rejtelmes intézői lesznek, hogy lesz közöttük valami közös, vagy öröm, vagy fájdalom, és talán sohasem fognak arról többet tudni, mint egy elfeledett álom-ról, hogy ők okozták azt egymásnak." Tímea Noéminek egy arany karperecet ajándékozott, de ekkor Almira, a kutya va-dul ugatni kezdett. Krisztyán Tódor jelent meg, durva, erő-szakos fráter, aki Noémi jegyeseként mutatkozott be. Miután mindenki lefeküdt, s a ház elcsöndesedett, hallotta Tímár a padláson, hogy Tereza asszony és Krisztyán Tódor vitatkoz-nak, a férfi pénzt követel az asszonytól, de az nem tud adni, Tódor az arany karpereccel beéri és távozik. Tímár fölkel, de mire lejön, a kutya már szabadon sétál, s az idegen sincs itt. Tereza úgy érzi, magyarázattal tartozik Tímárnak, s elmesé-li, hogy ki ez a faragatlan idegen.
Tizenkét évvel ezelőtt Tereza asszony Pancsován élt férjé-vel, akit Belovárynak hívtak. Egy kislányuk született. Férje városi hivatalnok volt, szép háza, gyönyörű gyümölcsös-kertje, szántóföldjei voltak. Igen kedves barátja volt Krisz-tyán Maxim, ennek fia Tódor, aki este zaklatta őket, ekkor még csak tizenhárom éves volt. Gyakran eltréfálkoztak azon, hogy ha majd felnőnek a gyerekek, akkor összeháza-sítják őket. Krisztyán kereskedő volt, de helyben ülő, s csak vaktában kockáztatott, szerencséje volt, mindig nyert. Állan-dó megrendelője Brazovics Athanáz komáromi nagykeres-kedő volt. Tavasszal mindig nagy összeget hitelezett neki, s mivel nem volt nagy vagyona, kezesre volt szüksége. Tereza férje vállalta. Az 1816. év rettenetes volt, az esős nyár miatt alig maradt termés. Maxim nem bírt a szerződésnek megfe-lelni, összeszedett minél több készpénzt, és megszökött Pan-csováról, hátrahagyta a fiát is. Ekkor megjelent Brazovics Athanáz, aki követelte a pénzét a kezesektől, s nem elégedett meg az eredeti összeg visszafizetésével, hanem annak ötszö-rösét kérte. Teljesen tönkrementek, férje keresztüllőtte a szí-vét, a pap nem volt hajlandó eltemetni. Egyedül maradt Te-reza, végigment kétszer-háromszor a Duna-parton, s bele akarta vetni magát a folyóba, amikor valaki megfogta hátul-ról a ruháját, és visszarántotta, Almira, a kutya volt. Aztán eszébe jutott, hogy a férje milyen sokat mesélt egy kis szi-getről, melyet ötven év alatt a Duna az Osztrova-sziget mel-letti nádasban épített, ide járt vadászni. Elhatározta, hogy egy kis paradicsomot fog építeni. Azóta itt él lányával, bol-dog, nincs pénze, mégis gazdagnak érzi magát.
Krisztyán Tódor világcsavargó, tízféle nyelven beszél, kémkedik a törököknek, osztrákoknak, oroszoknak, vala-mennyinek szolgál, becsapja mindegyiket. Rossz-szívű em-ber, azzal zsarolja őket, hogy feljelenti az osztrák kormány-nál is és a török kormánynál is. Egy szavába kerül, hogy mindazt, amit Tereza a pusztaszigeten tizenkét évi keserves fáradsággal létrehozott, semmivé tegye. Majd azt a sejtését is megosztja Tímárral, hogy ma is vagy miatta, vagy a má-sik idegen úr miatt jött a szigetre, s távozott ilyen hirtelen. Reggel, amikor Trikalisz Euthym értesül róla, hogy a tegna-pi úr már elment, nagyon gondterhelt lett. Tímár mindent megköszönt, s elmentek.
Estefelé járt már az idő, mindenki nyugovóra tért, Trika-lisz Euthym hívatta Tímárt. Elmondta, hogy mérget vett be, csak egy órája van arra, hogy végrendelkezést tegyen, Tí-meának is mákonyt adott, hogy ne ébredjen fel. Bevallotta, hogy a valódi neve Ali Csorbadzsi, khazniar Isztambulban. Új vezetés került hatalomra, s a régit kivégzik, így került rá is a sor, szükségük volt a pénzére. Ő megelőzte őket, s in-kább vagyonával és leányával elmenekült. Tegnap este Tó-dorban ráismert egy török kémre, aki valószínűleg szintén felismerte, ezért vett be mérget, s megígértette Tímárral, hogy mindent megtesz, amit kér. Hajós szokás szerint, ahol legmélyebb a Duna, oda bocsássák le a koporsóját, a hajót vezérelje okosan Komáromba, viselje gondját Tímeának, kis szekrényben átnyújtja vagyonát készpénzben, ezer aranyat. Tímeát vigye el Brazovics Athanázhoz, aki rokona a felesé-ge révén, s kérje meg őket, hogy fogadják be mint lányukat. Brazovics Athanáz személyesen legyen jelen, amikor kiürí-tik a zsákokat, aztán sejtelmes utalást tett a „vörös félhold-rá", de hirtelen eszébe jut, hogy odaadja az ellenmérget, hogy Tímeát felélessze, aztán utolsó szavaiban is a vörös fél-holdat emlegeti.
Tímár a lányhoz siet, és beadja az ellenszérumot, elgyö-nyörködik a lány alabástrom szépségében, s amikor észreve-szi, hogy éledezik, gyorsan magára hagyja. Tímár világosan értette, hogy mi volt a szándéka Ali Csorbadzsinak a hajós szokás szerinti temetéssel, de ez nem ment simán, furfango-san szerzett igazolást az esperestől, hogy nem hajlandó fel-szentelve eltemetni, majd a pancsovaiak nem engedték, hogy a környékükön temessék el a felszenteletlen halottat, inkább az éj leple alatt a koporsót jól megpakolták kövekkel, és a Dunába hajították. Tímár Mihály sem volt rest, igazolást kért tőlük, hogy Trikalisz Euthym holttestét, ők dobták a Du-nába. Ezalatt Tímea ideglázat kapott apja halálhírére, Tímár ápolta titokban.
Magyar területen már sokkal nagyobb nyugalomban utaz-tak tovább, Tímárt csak egyre az a gondolat foglalkoztatta, hogy Ali miért emlegette a vörös félholdat, s vajon mért bú-zát vásárolt. Komárom közelében történt, hogy a hajó várat-lanul tőkére futott, léket kapott, és elkezdett süllyedni. Csak nehezen sikerült kimenteni Tímeát, s a kincses ládikát.
Este nyolc óra tájban érkeztek meg Komáromba, Brazo-vics Athanáz házába, amely kétszintes volt, az első szinten egy kávéház volt berendezve a helybéli kereskedőknek, s az emeleten lakott a család. Tímár tudta, hogy Brazovics ilyen-kor a kávéházban tartózkodik, ezért Tímeát a hölgyekhez ve-zette be. Zofia asszony, a házigazda felesége cselédlányból lett úrnő, de sok régi szokását megőrizte, s amikor meghal-lotta, hogy valaki nyitotta az ajtót, a vendég elé sietett. Ru-hája úgy állt rajta, mintha úrnőjétől kapta volna, haja mindig egy kissé rendezetlen volt. Tímea kezet csókolt neki, mire ő összevissza csókolta, Athalie, a lánya azonban hideg és tá-volságtartó volt, eltűrte a lány kézcsókját. Vele volt udvarló-ja, Kacsuka főhadnagy is, aki nagyon illedelmesen üdvözöl-te az ifjú hölgyet.
Brazovics a kávéházban az újságot olvasva fedezte fel az Ali Csorbadzsi sikeres meneküléséről szóló híradást, ráadá-sul az ő hajóján, a Szent Borbála fedélzetén, így nagy volt a meglepetése, amikor bejelentették, hogy Tímár egy ifjú hölggyel érkezett meg hozzájuk. Amikor meglátta a lányt, megcsókolta, s apja felől érdeklődött, amikor pedig kiderült, hogy meghalt, s a vagyonát és lányát az ő gondjaira bízta, ak-kor nagyon elérzékenyült, de amikor Tímár kénytelen volt bevallani, hogy a búza a Duna fenekén van, rettenetes harag-ra gerjedt. Tímár azt tanácsolta, hogy árverezzék el a búzát. Tímea iránti szeretete is alábbhagyott, amikor kiderült, hogy csak ezer arany a vagyona, azon tanakodtak a feleségével, hogy most mit kezdjenek a lánnyal. Szegény nem értette, mi történik körülötte, mivel nem értette a nyelvet, csak Kacsuka volt hozzá illedelmes, ami nagyon meghatotta a szívét. Tímár ezután találkozott a főhadnaggyal a kávéházban, és átnyújtot-ta a levelet, amit rábíztak. Kacsuka azt a tanácsot adta, hogy süttessen kenyeret az ázott gabonából, s azt adja el. Tímár nem lelkesedett eleinte az ötletért, de Tímea kedvéért ráállt.
Tímár elunta a garasozást, s tízezer forintért megvette az ázott búzát. Mindenki azt hitte róla, hogy bolond, mit fog kezdeni az értéktelen portékával. Beköltözött a kabinba, és hozzálátott a nehéz munkához. Elnézte napestig, hogy egyik zsákot a másik után hogy támogatják a kabin falához. Min-den zsáknak egyforma bélyege volt. Késő délutánig folyt így a munka. S amint a holdnak háttal fordulva, a víz alól kihú-zott zsákokat számlálja, ismét megjelenik előtte a vörös hold. Ezúttal a vörös félhold, egy zsák oldalára festve. Hir-telen megértette a haldokló utolsó mondatát, felvágta a zsá-kot, s egy hosszúkás bőrzacskó esett a lábai elé, lakat volt rajta. Milliónyi érték tárult a szeme elé: gyűrűk, zafírok, smaragdok stb. Kábultan ült le, kié ez a mérhetetlen kincs. Úgy okoskodott, hogy a gabonával együtt megvette, ha visz-szaadná a lánynak, akkor az meggazdagodna, és sohasem le-hetne reménye, hogy az övé lesz. Inkább ő legyen gazdag, s a leány szegény. Hanem amint egészen sötét lett, egy hang belül ezt a szót súgta fülébe: „Tolvaj vagy!"
A komáromi hadsereg-összpontosítás után Tímár egyszer-re tehetős ember lett, házat vett a komáromi kereskedők vá-rosrészében, a Rác utcában. Ezt senki sem találta különös-nek. Hogy mennyit nyert az üzleten, azt nem lehetett tudni, csak azt, hogy felvitte az isten a dolgát. Most már Zófia asz-szony is szívesen látta a házban, sőt odasúgta lányának, hogy nem árt kedveskednie Tímárnak, de az durván rendre-utasította az anyját. Vacsora végén, amikor egyedül marad-tak a házigazdával, az élénken érdeklődött, hogyan tett szert ilyen hirtelen nagy vagyonra. Tímár megjátszotta, hogy ré-szeg, s elmondta, hogy a nedves búzából süttetett kenyér, amit a katonáknak adott el, a titka a meggazdagodásának. Brazovics azonnal vizsgálatot kért ebben az ügyben, de az derült ki, hogy Tímár az egész ázott hajóterhet szétosztotta a molnároknak, a földészeknek, gyárosoknak, s hogy egy kanál-nyi abból a katonák számára készült kenyérbe ment volna, szó sem volt. Ekkor úgy döntött, hogy ezért a meghurcoltatásért neki elégtétel jár. Felment Bécsbe, és vásárolt magának neme-si címet: Levetinczy Tímár Mihály lett belőle.
A Brazovics-kávéházban minden este dühös jelenetek folytak az egybegyűlt gabonakereskedők közt. Ez a hirtelen meggazdagodott Tímár minden kereskedőt letipor. Ugyan-akkor a nemesi nevéhez nemesi tetteket is tudott csatolni: a város szegényei számára kórházat alapított. Minden szegé-nyen segített. Mindenki azt mondta róla: arany ember. Csak egy hang belülről, az érezte ennek az ellenkezőjét.
Brazovics úr a kávéja mellett előkereste cukornádbotját, s összevissza hadonászott vele, s azt mondta, ha szembe talál-kozik Tímár Mihállyal, nem fogja kímélni, de mit ad Isten, aznap össze is futott vele, de a dühös ígéretéhez képest csak a kezét nyújtva üdvözölte. Athalie lenézte, Zófia gyűlölte Tí-márt. Időközben Tímea megtanult magyarul, egy kicsit ide-genes volt a kiejtése, s nem minden szónak ismerte a helyes használatát, de ügyesen elboldogult. Athalie jól járt vele, ál-landóan bolondot űzött belőle: régi ruháit ajándékozta neki, maskarát csinált belőle. Kivált férfiak előtt szerette gúny tár-gyává tenni Tímeát, még vőlegényét is arra biztatta, hogy bolondítsa el egy kicsit, kezdjen neki udvarolni. Egyszer azt mondta neki, hogy megkérte Kacsuka kapitány a kezét. Ez a „tréfája" sikerült a legjobban, Tímea szokatlanul komoly lett erre, Athalie az egész háznépet beavatta. Rábeszélte a kis-lányt, hogy keresztelkedjen meg. Tímea teljesen komolyan vette, mert úgy gondolta, hogy a szegény magyar katona-tiszthez ki illenék más jobban, mint egy éppen olyan sze-gény leánya egy török katonának. Az újabb tréfa az volt, hogy kitűzték a menyegző dátumát, s ez alkalomból magá-nak a menyasszonynak kell saját kezűleg kihímeznie a ruhá-ját. Tímea gyönyörűen tudott hímezni, odaadták neki Athalie menyasszonyruháját, hogy varrjon rá oly pompás hímet, amilyenre otthon tanították. Valóban remekmű készült ujjai alatt. Kis bolond! Tímár látta ezt mind.
Kacsuka, amikor megkérte Brazovics úr leánya kezét, igen őszintén feltárta előtte a sorsát. Neki jól kell házasod-nia. Athanáz úr a lánya mennyegzőjének napján százezer fo-rintot ígért készpénzben hozományul. Aztán mégis meggon-dolta magát, s szerette volna csökkenteni az összeget. De amikor látta, hogy ez nem megy, eszébe jutott egy mentő öt-let. Ő úgyis gyűlöli ezt a Tímárt, vajon nem volna-e jó, ha inkább hozzá adná a lányát. Egy délután egyenest nekisze-gezte a kérdést, hogy minek jár olyan gyakran a házukba, de Athanáz úr legnagyobb megrökönyödésére Tímár közölte, hogy csakis Tímea miatt, mert az apjának megígérte, hogy nyomon fogja kísérni az életét, hogyan bánnak vele. Sajnos nagyon cudarul, átkozott gúnyt űznek szegény gyermekből. Megmérgezik lelkét egész életére. Ezután Tímár sarkon for-dult, s becsapta maga mögött az ajtót. Még távozóban elkö-szönt Tímeától.
Tímárról széltében-hosszában elterjedt, hogy arany em-ber, bármihez nyúl, minden arannyá változik a kezében. Így történt, hogy mindenkinek szemet szúrt, hogy valami közön-séges bort termő szőlővidéken vásárolt tízholdas birtokot. Brazovics azt hitte, hogy helyes nyomra akadt, megrohanta Kacsukát, hogy minél több részletet tudjon meg. Aztán kide-rült, hogy Komárom erődítéseit akarja a kormány kiépíteni, s az állam ki akarja sajátítania környező birtokokat, a leg-utolsó vételár kétszeresét hajlandóak kifizetni a kisajátítás során. Tímár ezúttal ravaszkodott, az igaz volt, hogy a kor-mány elszánta magát a várerődítés kiterjesztésére, csak még az nem volt világos, hogy hol fogja kezdeni, mert harmincévi munkáról van szó. Ha pedig nem egyszerre fognak a munká-latokhoz, teljesen felesleges minden birtokot kisajátítani a környéken, elég egyelőre csak kettőt, s ezt Tímár az öreg Fa-bulának szánta, aki nem győzött hálálkodni jótevőjének.
Három nappal az esküvő előtt elkészült a menyasszonyru-ha, gyerekes örömmel fogadta Time, amikor megpillantotta. A szolgálólány, aki öltöztette, az ajkát harapta, hogy el ne nevesse magát. Athalie azt parancsolta a szolgálóknak, hogy a menyegző napján sokáig hagyják Tímeát aludni, még a függönyöket is elhúzatta. Közeledett a templomba indulás időpontja, csak ketten hiányoztak az esküvői mulatságról: Tímeát nem sürgette senki, annál inkább az örömapa érkezé-sét. Brazovics Athanáz a várba kocsizott a kormányzóhoz, még korán reggel. Mindenki nyugtalannak látszott,. csak a vőlegény nem.
Reggel, ahogy Athanáz úr megérkezett, a kormányzó nem várakoztatta sokáig, rögtön közölte vele, hogy 18-20 évig eltart, mire az ő birtokát államosítják, addig várhat az utal-ványokra. Egy szót sem tudott szólni, a bizonyosra várt százezer forint odavan, s mennyi még.
-
blackgamer #58
Jókai MóR
Az aranyember ...folytatás
Tímea nagy sokára ébredt fel, kitámolygott abba a terembe, ahol Athalie-t öltöztették, ekkor tért magához, de hiszen neki ma van a menyegzője. Megpillantotta Kacsuka urat a meny-asszonyi bokrétával, Athalie-re tekintett, s látta rajta az ő menyasszonyi köntösét. A cselédek, vendégek, Zófia asszony nem bírták visszafojtani jókedvüket. Athalie pedig királynői fölénnyel lépett elé, s közölte, hogy várjon még öt évet a férj-hezmenetellel. Tímea zsibbadtan állt Athalie enyhíteni akarta a kegyetlen tréfát, odahívta, hogy tűzze fel a fátyolát, de mivel remegett a kislány keze, véletlenül megszúrta a menyasszony fejét, aki durván rácsapott a kezére, Tímea erre sírva fakadt.
Ekkor érkezett meg Brazovics Athanáz kocsija, a vőle-gényt küldték ki, hogy nézzen utána, miért késlekedett eddig a házigazda, de azzal a hírrel tért vissza, hogy Brazovics úr meghalt. A büszke, szép menyasszony arca elsápadt. Me-nyegző helyett halotti tor következett. Brazovics Athanáz halálával sűrűsödtek a gondok, a vőlegény visszaküldte a jegygyűrűt, még a gyászszertartáson sem jelent meg, azután a hitelezők követelték vissza kölcsöneiket.
Athalie erőt vett magán, s egyedül kereste fel Kacsuka urat, s kérte, hogy ne szakítson vele, teljesen megalázkodott, de a kapitány visszautasította. Hátra volt Athalie és anyja számára a legborzasztóbb nap, az árverésnapja. Tímár Mi-hály megvette a házat minden berendezésével együtt, s fel-ajánlotta Tímeának, majd feleségül kérte. A lány igent mon-dott, csak azt kérte, hogy Athalie és anyja velük maradhas-son a házban. Az aranyember rögtön átlátta a helyzetet, s tudta, hogy az az egyedüli megoldás, hogy megszabaduljon tőlük, ha felajánlja Athalie-nek, hogy kifizeti a hozományát, hogy férjhez tudjon menni, de mindannyiuk meglepetésére, büszkén kijelentette, hogy nem akarja Kacsukát látni.
Most végre úgy érezte, eljutott céljához: övé lett a lány, s ráadásul még egy nagy tehertől menekült meg a lelke: az ön-vádtól. Mert attól a naptól kezdve, amidőn Tímár az elsüly-lyedt hajóban megtalálta Ali Csorbadzsi kincseit, odavolt lelkének nyugalma. Valahányszor látogatóba ment menyasz-szonyához, mindig Athalie-val találta együtt. Majd eljött a menyegző napja. Tímea nem találta olyan gyönyörűséges-nek, mint ahogy azt Zófia mama leírta. A fényes lakodalom véget ért, a vendégek hazamentek, a menyasszony ott ma-radt vőlegénye házában. Az a végtelen kincs, amit bírni úgy óhajtott, most már birtokában volt. Csak a karját kell kitár-nia, hogy őt a keblére vonja. Ha csak egyszer lesütné szeme-it ijedten, de ő hideg marad és nyugodt és szenvtelen. Mi-hály ugyanazt az alakot látta maga előtt, akit ama végzetes éjszakán a halálból felébresztett. Egy alabástrom szobor. Egy szobor, mely hajlik, simul, enged, de nem él. Majd meg is fogalmazta Tímárnak: „önnek a neje vagyok. Önnek fo-gadtam ezt, s Istennek megesküdtem rá. Hűséges, engedel-mes neje leszek önnek. Ez a sorsom. Ön velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve. Ön nekem uram. És én mindig tenni fogom azt, amit ön kíván, amit ön paran-csol." Mihály ekkor döbbent rá, hogy milyen fájdalmas győ-zelmet aratott.
Tímea szelíd volt, gyöngéd, figyelmes, háládatos, enge-delmes, de szívét nem találta sehol, az el volt temetve. Tímár meggyűlölte a gazdagságát, s hozzáfogott, hogy túladjon raj-ta, de neki nem sikerülhetett az elszegényedés. Athalie Tí-mea becsületének nem védangyala, hanem védördöge volt, folyton a nyomában volt, követte minden lépését, minden kí-nálkozó alkalmat felhasznált, hogy Tímeának az ellenére te-gyen. Tímea úgy akart Athalie-vel bánni mint testvérével, de ő ragaszkodott a cseléd szerephez.
Tímár egy időben felvette azt a szokást, hogy elutazott, s váratlanul, a tervezett visszaérkezéshez képest hamarabb tért vissza. Gyanakodott, félt. Egy alkalommal, amikor titokban osont haza, megnézte feleségét, hogyan alszik, nyugodt-e az álma, ahogy kijött a szobából, Athalie-be ütközött, aki gya-núsan a szoba körül ólálkodott. Aztán durván közölte vele, hogy Tímea nem őt szereti, s mindketten tudják, hogy kit szeret, de Tímea olyan hűséges, mint egy angyal. Ekkor Mi-hály összecsomagolt és elutazott.
Igaza volt Athalie-nek. Tímár keményen megbűnhődött, hogy magánál tartotta a kincset, hiszen amit általa kívánt megnyerni, Tímea szerelmét nem kapta meg, s ő lett a vilá-gon a legboldogtalanabb ifjú férj. Miután ezt belátta, Baja felé vette az útját, ott is volt üzleti dolga, onnan Újvidék fe-lé, majd Pancsovára ment. Felkereste a paradicsomot, s an-nak kedves lakóit, nagy szeretettel fogadták. Noémi felnőtt, s nagyon megszépült, Tímár Mihály nem tudta levenni róla a szemét. Segített a rózsaszüretben, s közben új érzések lep-ték meg Mihály szívét.
Másnap kellemetlen vendég érkezett a szigetre, Krisz-tyán Tódor, szokásához híven megint körülményesen adta elő jövetele célját, ki akarta vágatni az összes fát, s jó pén-zért eladni munkaadójának, egy trieszti hajókészítőnek. Amikor Tereza ellenkezett, előállt szokásos fenyegetésével, hogy feljelenti őket a török és az osztrák kormánynál. Igen- csak meglepődött, amikor Tímár Mihály elmondta, hogy ő már meg is tette, s kilencven évre bérbe vette mindkét kor-mánytól, s át is ruházta a jogot a sziget mostani lakóira. Krisztyán Tódor a dühtől sápadtan rikácsolta, hogy milyen jogon merészelte, de Mihály helyett Noémi válaszolt: mert szereti őt.
Tímár csodálatos estét töltött Noémivel, de amikor meg-csókolta, lelkiismeret-furdalása támadt, immár kétszeresen csaló, másnap zaklatott lelkiállapotban szinte elmenekült a szigetről. Tereza asszony odaadta a puskáját, aminek Mihály nagyon nagy hasznát vette, ugyanis rálőttek. Szerencséjére csak a kalapját érte a két lövés. A tettest, Krisztyán Tódort a csőszkunyhóban lapulva találta, megkegyelmezett neki, de úgy döntött, hogy jó messzire eltávolítja a környékről a csir-kefogót. Brazíliába küldte, az ottani gabonaüzleteinek irá-nyításával bízta meg.
Tímár Mihály ezután úgy intézte, hogy a búzát helyben őrlette meg, s nem vitette Komáromba, hanem úgy szállítot-ták Brazíliába. Eközben Tímea egy levél kíséretében utána küldte az íróasztala kulcsát, amit azon az estén felejtett ott, amikor titokban járt otthon. Mihály teljesen kétségbeesett, mert ez az íróasztal rejtette a Csorbadzsi megmaradt kin-cseit, többek közt egy nyitható medált, amelyben Tímea édesanyjának képe volt, s ha a felesége meglátja, akkor le-lepleződik. Az első, ami eszébe jutott, menekülni, s a para-dicsomi szigetre bújt el a kínzó gondok elől. Boldog szere-lemben töltötte a nyarat Noémivel, hasznossá tette magát, le-csapolta a mocsarat a szigeten. Csak ősszel tért vissza Leve-tincre.
Nagyon meglepődött, amikor Tímeát ott találta, a megle-petése csak fokozódott, amikor azt tapasztalta, hogy felesé-ge milyen ügyesen beletanult az üzleti ügyek intézésébe, nyereséggel kereskedett, a brazíliai .gabonakereskedelmet is felvirágoztatta. Nagyon szépen boldogult mindennel, amíg férje távol volt. Már csak egy félelem szorongatta a lelkét, hogy vajon Tímea megtalálta-e apja kincseit, s ezt úgy tudta tisztázni, hogy amikor Komáromba értek, az első dolga az volt, hogy neki ajándékozta a medált és a megmaradt éksze-reket. Tímea öröme határtalan volt, amikor ráismert a csalá-di ereklyére, s egyértelmű volt Mihály számára, hogy sem-mit sem tud.
Ezután Mihály ősztől tavaszig Komáromban élt Tímeá-val. Athalie sejtette, hogy valami rejtély van Tímár hirtelen támadt boldogságának hátterében, de bárhogy próbált a nyo-mára bukkanni, sehogy sem sikerült. Ahogy beköszöntött a tavasz, sietett kedves szigetére, ahol nagy meglepetésére már hárman várták. Megszületett a kisfia, akit Adeodatnak (Istenadta) neveztek el, s Dódinak becéztek. Tímár Mihály nagyon boldog volt, elhatározta, hogy házat épít a fiának, a fákat kivágták, de a megvalósításig nem jutottak el, mert időközben ősz lett, s vissza kellett térnie Komáromba.
Tímea betegeskedett, s az orvosok azt tanácsolták, hogy Meránban pihenjen. Mihály meglepetést akart feleségének szerezni, s ezért Monostoron fából felépíttette a meráni nya-raló mását. Athalie nem bírta. ki, hogy ne rontsa el Tímea örö-mét, előre elfecsegte. Mihály alig várta, hogy újra tavasz le-gyen, s titokban minden előkészületet megtett, hogy felépít-hesse a házat, szerszámokat vitetett. Dódi szépen felcsepere-dett, már járt, beszélt, boldog lélekkel gyönyörködött benne. Aztán egy nap nyugtalanul aludt a kisfiú, Tímár is megbete-gedett. A gyereknek torokgyíkja volt, de eltitkolták az apja előtt, csak később tudta meg azt is, hogy eltemették. Teljesen elkomorult, olyan reménytelenül boldogtalannak érezte ma-gát, hogy öngyilkosságra gondolt, ilyen fájdalommal a szívé-ben tért vissza Komáromba. Tímea megérezte fájdalmát, s gondosan ápolta férjét, még éjszaka is mellette akart marad-ni, de Mihály attól tartott, hogy lázálmában majd Noémit fogja szólongatni, s ezért nem engedte feleségének, hogy ápolja. A két asszony között vívódott, nem tudta, hogy mit te-gyen, ezért elutazott a Balaton mellé pihenni és gondolkozni. Arra az elhatározásra jutott, hogy csakis az öngyilkosság le-het az egyetlen menekvés ebből a lehetetlen állapotból. Min-dent alaposan eltervezett, megírta a végrendeletét, majd el-megy a szigetre, s ott hal meg, hogy Dódi mellé temessék, de azt a látszatot kelti, mintha Egyiptomba utazott volna el.
Ember tervez, Isten végez, mert amikor megérkezett a szi-getre, egy másik csöppség várta, Noéminek újabb kisbabája született. Tímár Mihály újra tudott bízni, s teljes erővel ve-tette bele magát a házépítésbe, mindent a két kezével csinált, s örömét lelte a munkában. De Tereza mama váratlanul meg-betegedett, ősz felé meghalt, s Mihály nagyon nehezen tud-ta otthagyni őket, megígérte, hogy a télen visszatér.
Athalie árgus szemekkel volt Tímea nyomában, minden lépését figyelte, egyszer aztán azzal fogadta Tímárt, hogy fe-lesége megcsalja. Kacsuka őrnagy párbajozott érte, s levél kíséretében elküldte a törött kardját Tímeának. Athalie galád tervet eszel ki, elárulja Tímár Mihálynak, hogy apja annak idején titkos kamrát építtetett a Szent György kép mögé, ami Tímea hálószobájának falán díszeleg. Ebből a titkos fülké-ből meglesheti Mihály a feleségét, és kihallgathatja az őr-naggyal folytatott beszélgetésüket. Athalie várakozása elle-nére kiderül, hogy Kacsuka azért párbajozott, mert egy ide-gen Tímárt rágalmazta meg, s Tímea teljes odaadással be-szélt róla, mennyire hálás és tiszteli férjét. Ez rettenetes fáj-dalmat okozott Mihálynak, feldúltan távozott.
Ugyanakkor levelet kapott Brazíliából, hogy Krisztyán Tódor meghamisította a lisztet, s így elveszítették ezt a pia-cot, a csalót tizenöt évi gályarabságra ítélték, de megszökött. Rettenetes volt ez a hír számára, félt, hogy bármikor felbuk-kanhat, ezért ellenőrizte a fegyverét, s úgy vágott neki a téli jégmezőnek a Dunán, a monostori nyaralójába készült. Nem jól viselte a sötétet és hideget, s így majdnem megfagyott, végül kocsival jutott el a füredi kastélyába. A következő na-pon a Balaton is befagyott, a jég alatt halászott, s a legna-gyobb zsákmányt feleségének küldte.
Az éj leple alatt Krisztyán Tódor lepte meg, puskát fogott rá, ledobta magáról a régi gönceit, s helyette Tímár ruhájába bújt, ezalatt elmesélte, mi történt vele. Gályarabsága idején az apja mellé verték vasba, s tőle tudta meg, hogy Ali Csorbadzsi a basa kincseit lopta el, s azzal menekült. Tódor számára rög-tön nyilvánvalóvá vált, hogy miből gazdagodott meg olyan hirtelen Tímár Mihály. Ű azt gondolta, hogy megölte Mihály a törököt és elrabolta kincseit. Ennek a hímek a birtokában a csirkefogó Komáromba sietett, de nem találta meg Tímárt. Tí-meát próbálta megkörnyékezni, de párbajoznia kellett miatta, aztán a szigetet is felkereste, de s ott sem találta, Almira, a ku-tya mentette meg Noémi és Dódi életét. Tímár tehetetlennek érezte magát, átfutott az agyán, hogy ez a szörnyeteg minden titkát tudja, s szétkürtölheti. Krisztyán valóban zsarolni akar-ta 6t, azért kereste égre-földre. Négy levelet írt: a török kor-mánynak, a bécsi udvarnak, Tímeának és Noéminek, melyek-ben feltárja a teljes igazságot, Tímár Mihályon múlik, hogy elküldi-e őket. Egy váratlan pillanatban Krisztyán torkának ugrott, majd kilökte a téli éjszakába. Ezután öngyilkos szán-dékkal eredt útnak, de amikor a víztükörbe nézett, egy rette-netes arc bukkant ki a vízből, majd a jég maga alá zárta.
Ekkor a Senki szigetére sietett, s közölte kedveseivel: Noémi-val és Dódival, hogy örökre velük marad. Tavasszal a halászok egy férfi holttestére bukkantak, csak a ruhája és a személyes tár-gyai alapján tudták azonosítani. Tímár Mihály volt az, négy le-vél is lapult a zsebében, de azok teljesen eláztak. Komáromban temették el, hamvvedrét egy alabástrom női szoboralak tartja, amely hasonlít Tímeára. Felesége mindennap friss virágot vitt.
Tímár elmesélte élete történetét Noéminek, aki megbo-csátott neki, már csak egy dolgot tartott fontosnak, hogy Tí-meát értesítse a titkos celláról, ezt Dódival íratták meg neki. Tímea hűségesen gyászolt, aztán újraéledt szívében a régi szerelem Kacsuka őrnagy iránt, aki a gyászidő letelte után megkérte a kezét. Athalie úgy viselkedett, mint aki őszintén örül az esküvőnek. A menyegző napján a nagy készülődés-ben Athalie tűzte fel a menyasszony fátylát, s megszúrta a fejét véletlenül, erre Tímea ügyetlennek nevezte.
Athalie-ben újra feléledtek a régi sérelmek, Tímea utolsó éjszakáját töltötte a régi házban, ezt az alkalmat használta ki Athalie a bosszúra. A Szent György kép mögül várta, hogy Tímeát elnyomja az álom, majd előjött, s le akarta szúrni, de Tímea felébredt, ráismert támadójára, sokáig dulakodtak, majd a kívülről jövő zajra elmenekült Athalie. Alvást szín-lelt, de arca elárulta. Majd előkerült Dódi levele is, amiből megtudták a rejtett kamra titkát, s ott ráakadtak Athalie vé-res ruhájára és naplójára. Még egyszer kellett Tímeának ta-lálkoznia Athalie-val a szembesítéskor, s ekkor még búcsú-zóul elárulta, hogy a rejtekről rajta kívül csak Tímár Mihály tudott, tehát biztos életben van. Ezzel nagy fájdalmat oko-zott Tímeának, aki inkább Levetincen temettette el magát, hogy ne egy idegen mellett kelljen nyugodnia.
Negyven éve tűnt el Tímár Mihály Komáromból. Az író gyermekkorában egy temetésen hallotta azt a mesét, hogy nem halt meg, csak elbujdosott. A szigeten ma mintagazda-ság van: gyümölcsös, méhes, szárnyasok, virágok. A mesélő járt ott, s talált egy nagyon öreg embert, aki azt mondta ma-gáról, hogy volt egy ember, aki otthagyta a világot, amely csodálta, s csinált magának egy másikat, ahol igazán szere-tik. Arra a kérdésre, hogy ki ő, csak ennyit felelt : Senki.
-
blackgamer #57
HENRIK IBSEN
Solness építőmester
Szereplők:
Halvard Solness - építőmester
Solnessné - a felesége
Dr. Herdal - a háziorvos
Knut Brovik - volt építész, jelenleg Solness asszisztense
Ragnar Brovik - fia, rajzoló
Kaja Fosli - unokahúga, könyvelőnő
Hilde Wangel kisasszony
néhány hölgy
utcai tömeg
Első felvonás
A rajzoló szobában Knut Brovik és fia szerkesztésbe me-rülnek. Kaja Fosli a dolgozószobában, az írópultnál áll, a fő-könyvbe jegyez. Húszegynéhány éves, törékeny lány, gon-dosan öltözködik, homlokán zöld ellenző. Az idősebb Bro-vik nem érzi jól magát, napról-napra gyengébb, ezért szeret ne nyíltan beszélni Solnessel. Ekkor az építőmester váratla-nul betép, a könyvelőnő fölé hajol, mintha a könyvbe lesne, de közben a kisasszonnyal kacérkodik. Aztán érdeklődik, hogy keresték-e. Egy fiatal pár akar nála rendelni egy csalá-di házat, de az építőmester húzódozik, ekkor az idősebb Bro-vik megemlíti, hogy a fia már elkészítette ennek a háznak a terveit, s ezek elnyerték a megrendelők tetszését. Régi mes-tere arra kéri Halvardot, hogy lépjen vissza, mielőtt meghal, szeretne megbizonyosodni, hogy a fia tehetséges építész, ad-jon lehetőséget az ifjúságnak, de Solness határozottan eluta-sítja, sőt megkéri Ragnart, hogy kísérje haza apját.
Kaját azzal az ürüggyel tartja ott, hogy levelet akar diktál-ni, a lány örömmel marad, szerelmes a férfiba. Solness ki-használja a lány érzelmeit, s azt hazudja, hogy azért nem akarja, hogy Ragnar önállóan dolgozzon, mert akkor Kaját is magával viszi, s a mester nem tud a lány nélkül élni. A fiata! nőt nagyon boldoggá teszi ez a vallomás, mindent megígér, csak hogy a férfi közelében maradhasson. Solnessné zavarja meg őket, azzal az ürüggyel, hogy Herdal doktor akar elkö-szönni férjétől. Kaja érzi a mester feleségének féltékenysé-gét, Solness biztatja, hogy tartsa nála Ragnart. Szegény nő még hajlandó is lenne szakítani a fiúval, ha Solness azt kí-vánná, de a mester ijedten elszólja magát, hogy neki a fiú a legfontosabb, aztán nem győz enyhíteni ezen, majd hazakül-di a fiatal lányt, de még előtte elkéri Ragnar rajzait.
Ekkor jelenik meg újra Solness asszony, hogy nem tudja már tovább marasztalni a doktort. Gúnyosan megjegyzi, hogy milyen szerencséje van ezzel a könyvelőnővel, Hal-vard még hozzáteszi, hogy roppant szíves és készséges, ami-ben otthon nincs sok része. Miután így megszurkálták egy-mást, az asszony magára hagyja a férfiakat. Solness és a doktor beszélgetésbe merülnek. Az orvos szóvá teszi, hogy a mester miért nem alkalmaz inkább férfi könyvelőt, amikor látja, hogy mennyire bántja a feleségét, hogy egy idegen nő-vel van együtt naphosszat. Halvard megnyugtatja, hogy nincs köztük semmi.
Aztán elmesél egy igen különös történetet. Ragnar egy nap önállósítani akarta magát, Solnessnek viszont nagyon szük-sége volt rá és az apjára. Aztán egy nap megjelent Kaja Fosli valamilyen ügyben, láthatóan nagyon szerelmesen falták egymást a fiatalok. Ekkor támadt Halvardnak az az ötlete, hogy alkalmazza a lányt, de nem szólt e szándékáról semmit, csak állt, és görcsösen akarta, hogy neki dolgozzon, majd né-hány udvarias frázist mondott, s elment Kaja. Másnap jött Brovik, s úgy beszélt, mintha már meg is egyeztek volna ab-ban a néma kívánságban. A fiatal lány pedig egyre közelebb került a mesterhez. Érzi Solness, hogy bűn az, ahogyan ezzel a nővel bánik, de attól jobban tart, hogy Ragnar elmegy, ami-kor szüksége van rá. A doktor fájlalja, hogy Halvard nem őszinte a feleségéhez, s nagyon meglepi az építőmester vála-sza: „szinte jóleső önkínzásnak érzem, hogy igazságtalanság-ra kapathattam Alinét. (...) Így legalább morzsánként törlesz-tek egy mérhetetlenül iszonyatos adósságot"-Az orvos meg-lepetése egyre fokozódik, s végül előrukkol Halvard azzal a fóbiájával, hogy az utóbbi időben a doktor és a felesége ala-posan figyelik, mert azt hiszik róla, hogy beteg, bolond. Aztán arról kezd Solness beszélni, hogy őt mindenki mi-lyen szerencsésnek tartja, az orvos is egyetért, hiszen leégett a régi ,;rablóvár", de Solnessné nagyon szenvedett miatta, hiszen az az ő szülőháza volt, nem tudta azóta se kiheverni. De ő fölszárnyalt, szegény falusi fiúként kezdte, s most szakmájának legelső mestere lett, ez az, ami elborzasztja, mert retteg, hogy a kocka előbb-utóbb fordul. Az ifjúság for-díthat rajta. „Egyszer csak jön az ifjúság, s bekopogtat hoz-zám..." - mondja Solness.
S ekkor valóban kopogás hallatszik, s belép Hilde Wangel az előszobából. Középtermetű, karcsú, finom alakú lány, egy kicsit lesült, turista ruhát visel, föltűzött szoknya, kihajtott matrózgallér, tengerészsapka, hátizsák, hegymászó bot. Ra-gyogó tekintettel lép az építőmester mellé, de az nem ismeri fel. Herdal doktornak viszont eszébe jut, hogy egy menedék-házban találkoztak a nyáron. Az orvos Wangel kisasszonynak szólítja, s amikor Halvard meghallja, akkor jön rá, hogy a lysangeri körorvos lánya. Solness egy tornyot épített rá a vá-roska régi templomára, akkor találkoztak. Ez igen régen volt. A lány pontosan tudja, hogy tíz éve történt. Akkor úgy tizen-két-tizenhárom éves volt. Nem ismer a városban senkit sem, csak Solnesst és a feleségét, akivel a szanatóriumban találko-zott. Szállást kér, Herdal doktor távozik, de még tréfálkozva megjegyzi, hogy az ifjúság tényleg bekopogott hozzá. Solness örömmel állapítja meg, hogy másképp, mint gondolta.
Solnessné jelenik meg, s üdvözli a vendéget, úgy véli, kö-telessége segíteni, hogy a kisasszony rendbe szedhesse ma-gát, s már el is megy, hogy intézkedjen. Solness felajánlja, hogy az egyik gyerekszobát nyissák ki neki, úgyis üresen állnak. Hilde meglepődik, hogy három gyerekszoba van a házban, pedig Solnesséknek nincs egy gyerekük sem.
Aztán felfedezi a nagykönyvet, s arról érdeklődik, hogy ki szokott bele jegyezgetni, s amikor megtudja, hogy a könyvelőnő, akkor rögtön kifaggatja a mestert róla. Kelle-mesen évődnek. Végül viccesen szemrehányást tesz az épí-tőmesternek, hogy milyen feledékeny, s elmeséli, mi történt tíz évvel ezelőtt. „A templomkertben muzsika szólt. S száz meg száz ember nyüzsgött. Mi, iskolás lányok fehér ruhában voltunk. S valamennyien zászlóval vonultunk ki. (...) Maga aztán gyorsan fölkapaszkodott az állványokon. Föl a legma-gasabb gerendáig. S vitt egy nagy koszorút is. S odafönt rá- akasztotta a koszorút a torony csúcsára. (...) Csodálatosan izgató volt: lent állni s fölnézni magára. (...) Sose hittem volna, hogy akadjon a földön építőmester, aki oly óriási tor-nyot tud építeni. S láttam: fönt áll a csúcson! Egy eleven ember! S csöppet sem szédült! Ez volt a legszédítőbb!" Biz-tos, hogy nem szédült, különben nem énekelt volna fenn a csúcson. Solness ragaszkodott hozzá, hogy ő nem énekelt, mert sosem szokott.
Az ezután történtekre sem emlékszik az építőmester, de Wangel kisasszony emlékezteti. Tíz évvel ezelőtt Wangelék-nél ebédeltek, s megígérte Harvald, hogy ha Hilde megnő, ak-kor ő lesz a hercegnője, s tíz év múlva visszatér, mint valami garabonciás és megszökteti Spanyolországba vagy valahova, s vesz ott neki királyságot. Narancsia lesz a neve. S ekkor megölelte, hátrafeszítette a derekát és megcsókolta sokszor egymás után. Solness hitetlenkedve hallgatja. A lány éppen azért érkezett ezen a napon, mert most járt le a tíz év napra pontosan, s eljött követelni a királyságát. Bevallja, hogy fél az ifjúságtól, de aztán adódik a megoldás: ifjúság az ifjúság ellen.
Herdal doktor tér vissza, és meglepődve veszi észre, hogy ők ketten még mindig beszélgetnek. Aztán Solnessné is megjelenik, s bejelenti, hogy elkészítette a kisasszonynak a szobát. Halvard nagyon boldog, Hilde is sugárzik.
Második felvonás
Solness építőmester egy kis asztalnál üldögél, és Ragnar rajzait nézi. Félesége egy kis kannával szótlanul öntözgeti a virágokat. Fekete ruhát visel. Mindketten hallgatnak. Kaja érkezik meg, s jelenti, hogy Brovik nagyon beteg, Ragnar vele együtt várja a doktort. Solness sétálni küldi Alinát,.majd Wangel kisasszonyról érdeklődik. Aztán arról beszél, hogy ezentúl kellemesebben fognak élni, az asszony félreérti elő-ször, s azt hiszi, a lány miatt, de utóbb megmagyarázza Sol-ness, hogy az új ház mindent megváltoztat. De az asszony számára nem jelent semmit, képtelen kiheverni, hogy a szüle-inek háza porrá égett. Nem tudja elviselni a gondolatot, hogy nem teljesítette a kötelességét: sem az ikrek felé, sem a férje felé. Ki akarja mondani a fájdalmát, hogy megkönnyebbüljön, hiszen nem is otthon az, amiben ők élnek, s az az új ház sem lesz igazi otthon. Solness úgy érzi, hogy figyeli a felesége, mert bolondnak tartja. Aztán arról beszél, hogy úgy érzi, sok-kal tartozik Alinának, de az asszony tiltakozik, s ráhagyja, hogy tényleg beteg.
Hilde Wangel lép be, s elmondja álmát: egy meredek szik-lafalról zuhant le. Solnessné megkérdezi, hogy hozzon-e va-lamit a városból, s amikor Hilde meg akarja ölelni, elhúzó-dik tőle, s a lány hálálkodását a kötelességére hivatkozva há-rítja el. Miután elmegy, Hilde bevallja, hogy az az érzése, hogy Solnessné nem igazán kedveli őt. Aztán a lány megta-lálja a mappát, amely Ragnar rajzait tartalmazza, lapozgatja, aztán leszögezi, hogy csak Solnessnek kellene építenie.
Solness örömmel újságolja, hogy most fog elkészülni a házuk. Hilde rákérdez, hogy vannak-e abban is gyerekszo-bák. A férfi elmeséli, hogyan vesztette el a gyerekeit. Fontos, hogy elmondja, mert a feleségével nem bírja megbeszélni. Alina szüleinek házában éltek a házasságuk első éveiben, akkor megszülettek az ikrek, szépen gyarapodtak, míg el nem következett a tűzvész éjjele. Senki sem égett benn, de a feleségét annyira megviselte, hogy elpusztult a szülei háza, hogy belázasodott. Ennek ellenére mégis ragaszkodott hoz-zá, hogy szoptassa a gyerekeit, úgy gondolta, kötelessége, s végül a tejláz vitte el őket. Azután nem szívesen épített templomtornyokat, inkább csak otthonokat. A tűzvész árán diadalmaskodott mint építőmester, majdnem az egész telket villatelkekre parcellázta és ott építkezett. Rettenetes árat fi-zetett azért, hogy másoknak otthonokat építsen, a saját csa-ládját veszítette el. Minden dicsőségért fizetni kell nem pénzzel, de a boldogsággal. Különösen Alina miatt van Hal-vardnak lelkiismeret-furdalása, hiszen a tűz megfosztotta az asszonyt a hivatásától, hiszen ő is tudott volna építeni, még-hozzá kis gyermeklelkeket, széppé, nemessé, arányossá, s most ez mind itt hever, a legparányibb haszon nélkül.
Ragnar zavarja meg őket, arra kéri a mestert, hogy néhány méltató sort írjon a vázlataira, mert az apja haldoklik, s sze-retne örömet szerezni utoljára az apjának, de Solness nem hajlandó. Felajánlja, hogy szívesen alkalmazza továbbra is, Kaját is elveheti, de ne gondoljon önálló munkára. Ragnar el akarja vinni a mappáját, de Hilde nem engedi. Amikor a fia-talember távozik, Hilde felháborodottan közli az építőmes-terrel, hogy milyen csúnyán viselkedett. Meg akarja magya-rázni a fiatal lánynak, hogy miért csak neki szabad építkez-nie, s folytatja a történetét.
Halvard már jóval a tűz kitörése előtt észrevette, hogy a kémény meg van repedve, többször megnézte, de a kijaví-tását mindig elhalasztotta. El is képzelte, hogy mikor és ho-gyan fog leégni a ház. Ő úgy gondolta, majd délben fog megtörténni, s nem lesz otthon senki. Azt is megtudta utóbb Solness, hogy a tűz kitörésének semmi köze sem volt a megrepedt kéményhez, mert egy ruháskamrában keletke-zett. A lány meglepetten mondja, hogy akkor miért mesél a repedt kéményről. S ekkor Solness azt állítja, hogy néhány kiszemelt emberben különös erő és hatalom lakik, s ezek olyan állhatatosan tudnak kívánni, óhajtani és akarni, hogy végül el-érik céljukat. De mindezt egyedül nem tudják végrehajtani, eh-hez segédek és szolgák kellenek, csakhogy ezek sem jönnek maguktól, nagyon állhatatosan kell hívni őket. Ha ez a ház Knut Broviké, így szinte sosem égett volna le. S itt kanyarodik vissza a kiinduló gondolathoz, ő a bűnös, hogy a két kisgyerek meghalt, s így azért is, hogy Alina nem válhatott azzá, amivé kellett volna A lány hiába próbálja megnyugtatni, végül rá-hagyja, hogy beteg, túl érzékeny a lelkiismerete.
A lány felemeli Ragnar mappáját, és megkéri a mestert, hogy írjon a vázlatra, hisz szegény öreg haldoklik. Hilde ké-rését teljesíti. Ekkor toppan be Solnessné, hogy vásárolt né-hány apróságot Wangel kisasszonynak. Solness hívatja Ka-ját, de Hilde kéri meg a könyvelő kisasszonyt, hogy vigye el Broviknak. Az építőmester azt üzeni, hogy ezután Ragnar is építhet, s Kajára sincs többé szüksége. Solnessné meglepet-ten hallgatja, aztán a férje azzal biztatja, hogy minél hama-rabb költözzenek be az új házba, ma este ő maga fogja föl-akasztani a koszorút a torony tetejére. Felesége elkeseredet-ten próbálja lebeszélni erről a tervéről, még Hilde segítségét is kéri. Fél, hogy lezuhan a férje, mert szédül a magasban, de a lány azt állítja, hogy téved. Solness ragaszkodik hozzá, hogy „ma este fölakasztjuk a koszorút - Hilde hercegnő. Az új házra. Amely sosem lesz az otthonom."
Harmadik felvonás
Solnessné és Hilde a ház verandáján találkoznak, a lány mellén frissen szedett virágcsokor, az asszony szomorúan mondja, hogy nem érzi már magáénak a virágoskertet, aztán a lány egy széket húz Alina mellé és letelepszik. Solnessről beszélgetnek, a felesége dicséri, de elmondja, hogy ő egyál-talán nem örül az új háznak. Aztán bevallja, hogy bűntudat gyötri. Nem is csak a fiai elvesztése miatt szenved, de a csa-ládi ereklyék és különösen a kilenc gyönyörű babája miatt. Ekkor jelenik meg Herdal doktor, az asszony kérésére jött, hogy lebeszélje Halvardot a toronymászásról.
Hilde egyedül marad, akkor érkezik meg Solness. Hilde most elkomolyodik, s szemrehányóan megjegyzi, hogy min-dig elűzi a feleségét a megjelenésével. A lány bejelenti, hogy el akar utazni, mert nem tud az ellen vétkezni, akit ismer, te-hát Solnessné ellen, s inkább visszakozik. Elábrándoznak, hogy egy légvárat építenek majd közösen, a legszebbet, ami csak lehetséges.
Ragnar Brovik lép ki a házból, virággal és selyemszala-gokkal díszített nagy zöld koszorút hoz. Solness haza akarja küldeni a fiút az apjához, de az nem akar elmenni. Elkéri a koszorút, s a fiatalember gúnyosan kérdezi meg, hogy talán csak nem ő akarja felakasztani, s ezután még inkább látni akarja, mert azt hiszi, hogy mestere szégyent vall.
Hilde és Ragnar kettesben maradnak, a fiú figyelmezteti a lányt, hogy őrizkedjen Solnesstől, mert furcsa ember, s el-meséli, hogy azért ragaszkodott hozzá évekig, mert Kaját akarta megtartani. Hilde nem ért egyet vele, szerinte Ragnar-ra volt szüksége, s Kaján keresztül tudta őt maradásra bírni. Az ifjabb Brovik nem hiszi, hogy a mester maga fog fel-mászni az állványra, mert szerinte sokkal gyávább annál. Tudja, hogy tíz évvel ezelőtt már felmászott, de most lehe-tetlennek tartja.
Solnessné jön ki a verandára, s panaszkodik, hogy ret-tenetes, hogy Halvard a fejébe vette ezt az egészet, s nem lehet lebeszélni, aztán Herdal doktor érkezik, s felhívja az asszony figyelmét, hogy vendégei jöttek, s illene őket üd-vözölni. Magára vállalja, hogy hívatja Solnesst, s Hildét is megkérik, hogy próbálja jobb belátásra bírni, s tartsa szóval.
Sólness jön, s a fiatal lány megkérdezi, hogy tényleg szé-dül-e a magasban az állványon. A férfi azt mondja nem fél, csak a bosszúállástól. Mindig is templomokat akart építeni, ezért jobb szemmel is nézhetett volna rá, akit szolgált, s di-csőségére templomokat emelt. Hogy tűrhette el, hogy a ga-rabonciások kényük-kedvük szerint viháncoljanak benne. Hát éppen azért égette föl a házat, hogy a szakmája igazi mesterévé váljon, hatalmasabb templomokat építsen neki. S erre Lysangerben döbbent rá. „S amikor ott álltam, egészen fönt, s a torony csúcsára ráakasztottam a koszorút, így szól-tam hozzá: Hallgass meg, te Hatalmas! Mától fogva én is szabad építőmester akarok lenni. A magam területén. Mint Te a tieden. Nem építek Neked több templomot. Csak ottho-nokat - embereknek" - ezt hallotta Hilde éneknek.
Nem kell az embereknek otthon, nem lettek boldogab-bak tőle. Keserű fájdalommal állapítja meg: ez az élete eredménye, nem épített semmit, s nem áldozott fel semmit sem. A légváruk az egyetlen hely, ahol van boldogság, ket-tejüknek. Megígéri a lánynak, hogy ha felmegy, újra fog szólni hozzá: „Hallgass meg, mindenható Úr - s ítélj meg tetszésed szerint. De én ezután csak a legesleggyönyörűbb épületet építem együtt azzal a hercegnővel, akit szeretek" -s aztán meglóbálja a kalapját. Elindul fölfelé. Rengetegen gyűlnek össze, hogy lássák, hogyan viszi fel a koszorút az építőmester. Solnessné akkor döbben meg, amikor megpil-lantja férjét odafönn, aki kitűzte a koszorút és már a kalap-ját lóbálja, de ekkor hirtelen a fák közé zuhan. Ragnar Hildéhez fordul, hát mégsem sikerült neki, de a lány csen-des, eszelős diadallal mondja: „De a csúcsig följutott. S a le-vegőben hárfák zengtek. Ó, én építőmesterem!"
-
blackgamer #56
HENRIK IBSEN
A vadkacsa
Szereplők:
Werle - nagykereskedő
Gregers Werle - a fia
az öreg Ekdal
Hjalmar Ekdal - az öreg fia, fényképész
Gina Ekdal - Hjalmar felesége
Hedvig - tizennégy éves lányuk
Sörbyné - a nagykereskedő házvezetőnője
Relling - orvos
Molvik - volt teológus
Graberg - könyvelő
Pettersen - a nagykereskedő komornyikja
Jensen - pincér
kövér vendég
kopasz vendég
rövidlátó vendég
hat másik vendég
pincérek
Első felvonás
Werle nagykereskedő házában vendégség van, Pettersen, a komornyik libériában, és Jensen, a kisegítő pincér frakk-ban tesznek-vesznek. Az ebédlőből beszélgetés, kacarászás, éljenzés hallatszik ki. Jensen és Pettersen beszélgetéséből kiderül, a fiatalúr tiszteletére adják ezt az ünnepi lakomát. Az ifjabb Werle évek óta nem látogatta meg apját, a höjdali telepen él. Ekkor váratlanul a pincér és komornyik zajra lesz figyelmes: az öreg Ekdal lép be a szalon felől, ósdi, kopot-tas nagykabátban. Könyörög az öreg komornyiknak, hogy engedje be az irodába. Miután az öregúr eltűnik a tapétaajtó mögött, Pettersen elmondja, hogy Ekdal úr valaha milyen úriember, hadnagy volt, csak sajnos csődbe ment.
Feltárul az ebédlő ajtaja, és Sörbyné lép ki elsőnek, két vendéggel társalog, utánuk lassan szállingóznak a többiek, utolsóként Hjalmar Ekdal és Gregers Werle. Az idősebb Werle reméli, hogy vendégei nem vették észre, hogy tizen-hárman ültek az asztalnál. Hjalmar úgy érzi, ő az, akit nem kellett volna meghívni, de barátja megnyugtatja, hogy ő volt az egyetlen vendég, akinek a jelenlétéhez az ifjú Werle ra-gaszkodott. A két barát tizenhat éve nem látta egymást. Hjal-mar Gregers kérdéseire elmeséli, hogy megnősült, Gina Han-sent vette el, Werléék korábbi házvezetőnőjét, és az idős Werle gondoskodott róluk a csőd után, Hjalmar az ő támoga-tásával tanulta ki a fényképészetet, s lett műtermük. Azóta már van egy tizennégy éves kislányuk is: Hedvig. Az öreg Ekdal pedig rendszeresen kap másolnivalót, ami szintén se-gítség a számukra. Hjalmar attól tartott, hogy barátja nehez-telt rá annak idején, s örül, hogy nem ezt tapasztalja.
Hjalmar és Gregers csatlakozik a többiekhez, akik meg-alázzák Hjalmart, mert annak viselkedése elárulja, hogy nem túl gyakran jelenik meg hasonló jellegű vacsorákon. Közben nagyon kellemetlen jelenetre kerül sor, apja és a könyvelő nem tudnak a hátsó ajtón távozni, s így beleütköznek a vendé-gekbe. Hjalmar úgy tesz, mintha nem ismerné meg az apját, a kandalló felé fordul. Hjalmarnak elromlik a kedve és inkább távozik. Gregers megígéri, hogy hamarosan felkeresi.
Az idős Werle és a fia már régen beszéltek, nem állnak egymáshoz közel, mert apja nagyon sok szenvedést okozott az anyjának, s ezt nem tudja a fiú megbocsátani. Gregers úgy érzi, hogy apja nem véletlénül kezdeményezte a közele-dést kettejük közt, van valami konkrét célja. Apja bevallja, hogy el akarja Sörbynét venni feleségül, s ehhez a fia bele-egyezését is kéri, valamint szeretné, ha a fia segítene a cégé-nek irányításában is. Gregers hajthatatlan számon, kéri ap-ján, hogy anyja halála előtt viszonya volt Gina Hansennel, s miután ráunt, hozzáadta Hjalmarhoz. Felidézi azt az időt, amikor az öreg Ekdal, Werle üzlettársa tönkrement, feltéte-lezi, hogy apja sem volt ártatlan a kincstári erdők kivágásá-ban, csak neki sikerült tisztára mosnia magát. Most őt is csak fel akarja használni, családi idillt akar játszania világ és Sörbyné előtt. Apa és fia nem tudnak békét kötni, Gregers elhagyja a házat.
Második felvonás
Hjalmar Ekdal műtermében az asztalnál felesége, Gina varrogat, Hedvig a kanapén ülve olvasgat, az anyja többször aggódó tekintettel néz rá, s arra kéri, hogy hagyja abba az ol-vasást, mert nagyon megerőlteti a szemét, de a kislány oda se figyel. Gina előtt egy füzet, amelybe a kiadásokat és bevéte-leket könyveli el, nagyon nehezen élnek, minden fillér szá-mon van tartva, annak is nagyon örülnek, hogy Hjalmar ma nem otthon vacsorázik, mert ez is megtakarítás. Hedvig már előre örül azoknak a finomságoknak, amit az apja ígért neki a vacsoráról. Időközben a nagypapa is hazaér. Boldog, mert kapott másolnivalót, s a lelkükre köti, hogy ne zavarják, nem árulja el, hogy kapott egy üveg italt is, azt csendesen a szo-bájában szeretné elfogyasztani. Hedvig nagyon örül, hogy milyen jó napja lesz az apjának, hiszen a lakoma bizonyára felderíti, csak az a kár, hogy még a szobát nem sikerült kiad-niuk, de szerencsére a nagypapának is van egy kis munkája.
Hjalmar is befut, a család nagyon csodálkozik, hogy ilyen hamar, az apja is előbújik a szobájából, a fia azt mondja, hogy utána jött. Hedvig repesve várja, hogy mikor kerülnek már elő az apja zsebéből azok a finomságok, amiket Sörby-né neki csomagolt, de hiába unszolja, Hjalmar teljesen meg-feledkezett a lányáról, s hogy leplezze ezt, előveszi zsebéből az étlapot, s arra kéri a kislányt, hogy olvassa fel az egyes fo-gásokat, majd ő elmondja, hogy milyenek voltak. Hedvig sírva fakad csalódottságában, aztán megkérdezi apját, hogy kér-e sört. Először elfogadja, aztán lelkiismeret-furdalásá-ban, hogy semmit se hozott Hedvignek, nem kéri, inkább a furulyáját. Mindnyájan elszomorodnak.
Váratlanul kopogtatnak az ajtón. Hjalmar legnagyobb meglepetésére Gregers áll az ajtóban. Behívja, hellyel kínál-ja, Gina láthatóan zavarban van. Hjalmar bemutatja a lányát, s lehalkítva a hangját elmeséli, hogy Hedvig minden örö-mük, de szomorúságuk is, ugyanis hamarosan meg fog va-kulni, örökölt szembetegsége van, állítólag Hjalmar anyjá-nak is ez volt a baja. Hedvig ott sürög-forog közöttük, sört hoz és vajas kenyeret, azzal kínálgatja őket. Aztán az öreg Ekdal is kijön a szobájából, azt hiszi, hogy az ifjú Werle mi-atta jött, de amikor fia megnyugtatja, hogy hozzá, fellélegez-ve magyarázza meg, hogy nem fél ő tőlük. Gregers arról faggatja az idősebb Ekdalt, hogyan bírja elvi-selni a várost, amikor híres vadász volt, s mindig is imádta az erdőt, s meghívja a telepre, hogy lakjon vele, hiszen Hjalmar-nak már úgyis van saját családja. Ekkor az öreg már nem bír magával, mint egy kisgyerek, könyörög fiának, hogy mutas-sák meg Gregersnek, aki nem érti, miről van szó. Hjalmar még hagyja magát kéretni, végül félrehúzzák a tolóajtó egy-egy szárnyát, s egy zegzugos padlástér tárul Gregers elé, aki még most sem érti, hogy mi iránt kellene lelkesednie. Majd galambokat, tyúkokat, nyulakat pillant meg, a vadkacsára a legbüszkébbek, amit öreg Werle lőtt meg, de csak éppen elta lálta, mert az utóbbi időben a látása rengeteget romlott, s a ko-mornyiknak megesett a szíve az állaton, s neki adta Ekdalék-nak. Azóta Hedvig kis kedvence lett, lelkesen kényezteti: tek-nőbe vizet tett a madárnak, hogy legyen hol lubickolnia, min-den másnap friss vizet kap. Aztán visszahúzzák a tolóajtót, s a vadkacsáról beszélgetnek. „A vadkacsa mindig lemerül, lebu-kik a fenékre. (...) Aztán a csőrével megkapaszkodik a hínár-ban meg a moszatban, meg hát ami a víz fenekén van, min-denféle gazban. Aztán soha többé nem jön föl." Ezt a vadka-csát egy ügyes vadászkutya húzta ki. Már megszokta a pad-Iást, meghízott, s már el is felejtette a régi szabad életét, amíg meg nem pillantja az eget és a tengert újra
Gregers menni készült, de még előtte kivette Ekdálék ki-adó szobáját. Gina asszony nem igen lelkesedett az ötletért, sőt rossz színben festette le a másik két lakót, hogy elvegye az ifjabb Werle kedvét a szobától. Molvik volt papnövendék, Relling orvos, mindkettő lármás fickó, esténként lumpolni járnak és nagy hanggal vannak, amikor hazaérnek, de ez sem szegi kedvét Gregersnek, azt mondja, majd ő is hozzászokik, mint a vadkacsa a padláshoz.
Hjalmar elcsodálkozik, hogy egy Werle miért nem marad apjával, de Gregers elmondja, hogy ilyen rettenetes névvel nemigen lehet bármit is csinálni. Különben is vissza akar térni a telepre, Hjalmar évődve kérdez vissza, hogy mi sze-retne akkor lenni, s mindenki meglepetésére azt válaszolja, hogy inkább az az ügyes vadászkutya lenne, amelyik felhoz-ta a mélyből a vadkacsát. Senki sem érti, mit akar ezzel mondani az ifjabb Werle. Ezen még egy darabig eltűnődnek.
Magukra maradnak, Hedvig boldog, hogy sikerült kiadni a szobát, Gina kételkedik benne, hogy ez jó ötlet volt. Gregers ott tartózkodása során mindig tett egy-egy finom meg-jegyzést, amit csak Gina értett, s bár az asszony arra hivat-kozik, hogy Werle úr miatt kellemetlen befogadni a fiatal urat, de nyilvánvaló, hogy elsősorban az ő számárá kelle-metlen az új bérlő, de ezt ügyesen titkolja a többi családtag előtt.
Harmadik felvonás
Másnap reggel van, Hjalmar fényképeket retusál, Gina igyekszik nógatni, hogy minél hamarabb csinálja meg, azu-tán azt tehet, amihez kedve van. Az öreg Ekdal próbálja fel-csalni a padlásra a fiát, de amikor észreveszi, hogy Gina is ott van, gyorsan visszahúzódik a szobájába. Amikor az asz-szony kiteszi a lábát, akkor az apját is lebeszéli a másolás-ról, de Gina megint megjelenik, s a kis öreg egyedül megy fel. Megint biztatja Hjalmart; hogy essen túl minél hamarabb a munkán. Gina elmegy a konyhába reggelit készíteni, az öreg Ekdal kinyitja a padlásajtót, s hívja a fiát. Ekkor Hed-vig toppan be, s együtt akar lenni az apjával, Hjalmar arra gyanakszik, hogy az anyja küldte, hogy őt strázsálja, de a kislány megnyugtatja, hogy nem, sőt felajánlja, hogy retusál helyette. Először visszautasítja Hedvig ajánlkozását, de az-tán kapvakap rajta, s felmegy ő is a padlásra.
Hedvig belemélyed a munkába, ekkor jelenik meg Hjal-mar, és elkezdenek beszélgetni. Kiderül, hogy a kislány nem jár iskolába a szeme miatt, Hjalmar ugyan megígérte, hogy tanítani fogja, de sose ér rá, Molvik szokott néha foglalkoz-ni vele, de igazán az olvasás, ami a legnagyobb örömet je-lenti a számára, mert a ház teli van egy régi lakó könyveivel, azokat böngészi naphosszat. Azt is elárulja Gregersnek, hogy nagyon szeretne rézmetszést tanulni, de az apukája nem engedi, inkább a kosárfonásra szeretné rábeszélni, ez viszont nem vonzza annyira a kislányt. A másik kedvenc időtöltése a vadkacsa kényeztetése. Hedvig kölcsön szokta adni a papának és á nagyapjának, fészket építenek neki. Az-tán a vadkacsa titokzatos sorsáról elmélkednek együtt. „Nem ismeri senki, nem tudni, honnan jött, hová való" -mdndja Hedvig, s Gregers mintha befejezné ezt a gondolat-sort, hozzáteszi: „Meg aztán a tenger mélyén is járt." A kislány elmosolyodik, és alig meri bevallani, hogy ha padlásra gondol, neki mindig a tenger mélye jut az eszébe, a férfi megnyugtatja, hogy a padlás nem biztos, hogy az...
Aztán belép Gina, s félbeszakad a beszélgetés. Gregers egy látszólag apró megjegyzést tesz, hogy nem is tudta, hogy Gina is tud retusálni, s milyen érdekes véletlen, hogy Hjalmar is fényképészetet tanult. Gina elmondja, hogy ő szokta a felvételeket is csinálni, hogy az urának ne kelljen „minden jöttment futó kuncsaftot" fotografálni, mert ő nem közönséges fényképész. Ekkor lövés dördül a padláson, Hedvig mosolyogva állapítja meg, hogy az apja és a nagypa-pa vadásznak. Aztán lejönnek.
Gregers elkezdi faggatni Hjalmart az életéről, s megálla-pítja, hogy Gina az, aki az üzlettel foglalkozik, barátja nagy-vonalúan mondja, hogy: „Igen a futó, mindennapi ügyeket általában Ginára hagyom: Én meg fogom magam, átmegyek a nappaliba, és fontosabb dolgokkal foglalkozom." Majd el-meséli: „Én akkor megfogadtam, hogy ha már egyszer en-nek a mesterségnek szentelem magam, olyan szintre fogom emelni, hogy művészet legyen belőle, sőt egyszersmind tu-domány is. Így érett meg bennem az elhatározás, hogy kidol-gozom ezt a találmányt." De Gregers hiába faggatja, hogy milyen jellegű találmányról van szó, meséljen, ehelyett csak azt közli, hogy életcélul tűzte ki maga elé, hogy e találmány-nyal visszaadja az apjának az önbecsülését, s az Ekdal név-nek is. Majd elmondja, hogy annak a pisztolynak, amivel most vadásznak, nagy szerepe volt az ő életükben: amikor kihirdették az ítéletet, az apjánál volt e fegyver, de gyáva volt meghúzni a ravaszt,-s amikor látta az apját rabruhában, ő is a szívéhez emelte a fegyvert, de visszarettent a tettől, mert rájött, hogy nagyobb dolog vállalni az életet.
Gregers a vadkacsához hasonlítja barátját: „Te is lebuktál a tenger fenekére, belekapaszkodtál a hínárba, és nem enge-ded. (...) Azt mondanám, hogy megsebesültél. De mocsárba zuhantál, dögletes fertőbe. Alattomos kór lappang benned, alámerültél a mélybe, hogy ott pusztulj a félhomályban." -És megígéri: „Én kimentelek, felhozlak a mélyből. Mert most már nekem is van életcélom, tegnap óta." Hjalmar na-gyon megijed ezektől a szavaktól, s köszöni, de nem kér be-lőle. Megérkeznek a lakók és reggeliznek. Relling doktor felismeri az ifjabb Werlét, aki nem valami kellemes élmé-nyeket ébreszt benne, s aztán elmeséli, hogy sorra bekopo-gott a napszámosokhoz, és benyújtotta a követeléseit, hogy 'mit kíván tőlük az eszmény.' Aztán az orvosnak az a gyanú-ja támad, hogy most is ott lapul a zsebében egy eszményi kö-vetelés, mivel Gregers a meleg családi légkör hatására felsó-hajt, hogy nem bírja ezt a mocsári bűzt. Szegény Gina szel-lőztetni akar, de az ifjabb Werle kifejti, hogy azt nem lehet csak így eltávolítani. Relling figyelmezteti, hogy ebben a házban ne próbáljon behajtani.
Ekkor kopogtatnak, mindenki legnagyobb döbbenetére az idősebb Werle jött el a fiához, hogy jobb belátásra bírja, de a fia, ragaszkodik ahhoz, hogy felnyissa Hjalmar szemét, ki-szabadítsa abból a fertelmes hazugságból, amiben él, és amely egyre lejjebb húzza, ez az a nemes cél, amit tegnap is említett már az apjának. Amikor a nagykereskedő elkezd ké-telkedni abban, hogy ezzel jót tesz-e, akkor ő azt állítja, hogy biztos benne. Még egyszer felajánlja a fiának, hogy le-gyen az üzlettársa, s amikor visszautasítja, megállapítja, hogy beteg a lelke, ez az anyai örökség, és elmegy.
Gregers sétálni hívja Hjalmart, Relling doktor megpróbál-ja lebeszélni, hogy vele tartson, s amikor végül elmennek, az orvos azt mondja Ginának, hogy az ifjabb Werle heveny vi-lágboldogítástól szenved.
Negyedik felvonás
Hjalmar műtermében Gina elkészítette a felvételt, a kun-csaftok elmennek. Hedvig aggódva jön, mert nem jött még haza az apja, de aztán nemsokára megérkezik. Sokáig nem néz Ginára, majd érdeklődik, hogy mi a helyzet, van-e újabb megrendelés. Aztán kijelenti, hogy holnaptól az összes üzle-ti üggyel ő fog foglalkozni. Hedvig figyelmezteti, hogy hol-nap lesz a születésnapja, s nincs értelme, hogy holnap dol-gozzon. Hjalmar a vadkacsát is elkezdi szidni, szívesen kite-kerné a nyakát, mert köze volt az öreg Werléhez, szegény kislány nem érti, s védelmébe veszi az állatot. Apja elküldi sétálni, hogy kettesben maradhasson Ginával.
Miután Hedvig elmegy, elkezdi faggatni az asszonyt, hogy tényleg volt-e köze az öreg Werléhez. Szegény nő be-vallja, hogy a nagykereskedő szabályosan üldözte, de ő ellenállt, aztán amikor gazdája megözvegyült, az anyja beszél-te rá, hogy ne ellenkezzen. Hjalmar felháborodottan mond-ja, hogy Ginának őszintének kellett volna lennie, de az asz-szony tudta, hogy akkor nem vette volna feleségül. Aztán az apja munkájáról kérdezősködik, hogy azt is neki köszönhe-ti-e. Hiába védekezik a nő. Az ifjabb Ekdal a felesége fejé-hez vágja, hogy az otthona békéje csak káprázat volt, mindennek vége, ekkor érkezik haza Gregers, s döbbenten látja, hogy barátja milyen engesztelhetetlen. „Hát van ahhoz fogható élmény az életben, mint megbocsátania bűnösnek, és magunkhoz emelni a szeretet erejével?" - kérdezi Hjal-mart, de ő visszakérdez: „Nagyön keserű volt a pohár, Gre-gers. Azt hiszed, ilyen könnyű az embernek elfelejteni az ízét?" Gregers úgy érzi, hogy barátja képes erre, mert nem közönséges ember. Relling is hazavetődik, s epésen jegyzi meg, hogy ha az ifjabb Werle még sokáig rontja itt a levegőt, tönkreteszi őket. A barát azzal védekezik, hogy ő csak azt szeretné, ha Hjalmar tiszta és boldog házasságban élne fele-ségével. Az orvos csak annyit válaszol erre, hogy hallott e már eszményi házasságról.
Kopogás. Sörbyné áll az ajtóban, Ginához jött, és meg van illetődve, hogy mindenki otthon tartózkodik. Búcsúzko-dik, mivel másnap kora reggel Höydalba megy föl, Werle úr után. Össze fognak házasodni. Rellingről kiderül, hogy vala-ha ő is udvarolt Bertha asszonynak, s majdnem összeháza-sodtak. Gregers megfenyegeti az asszonyt, nehogy elárulja apjának e régi ismeretséget, de Sörbyné nyugodt, mert ő már a legapróbb titkait is megosztotta jövendőbeli férjével, s ez nagyon közel hozta őket egymáshoz. Gregers számára ez meglepő. Sörbyné azt is elmondja, hogy úgy tűnik, csak az ő számára kedvező ez a házasság, pedig ő is ugyanannyit ad bele. Az idős Werle hamarosan teljesen megvakul, s ő vállal-ta, hogy gondoskodik róla, hűséges lesz hozzá, s majd ő lesz a szeme. Hjalmar felkapja a fejét e mondatokra. Aztán önér-zetesen azt üzeni a hölgy jövendőbelijének, hogy vissza fog-ja fizetni a „becsületbeli tartozását". Gina megijed, s figyel-mezteti férjét, hogy ez lehetetlen. Hjalmar a találmányának jövedelméből szeretné rendezni ezt a tartozását. Ezután tá-vozik Sörbyné.
Hjalmar irigykedik az idősebb Werlére és Sörbynére, hogy az ő házasságuk kettejük teljes és kölcsönös bizalmán alapul, mindkét fél teljes és feltétel nélküli őszinteségén. Mi-lyen igazságtalanság ez - gondolja. Másrészt a sors kezét látja abban, hogy a nagykereskedő megvakul, hiszen az ő vétke az, hogy elvakította egy embertársát, aki bízott benne. Gregers hozzáteszi, hogy nemcsak egyet. Gina nagyon rosz-szul érzi magát.
Hedvig érkezik meg fáradtan, de vidáman. Boldogan új-ságolja, hogy ajándékot kapott Sörbynétől a születésnapjá-ra, egy nagy borítékot, s a hölgy a lelkére kötötte, hogy csak holnap szabad felbontania. Hjalmar kíváncsi, s enge-délyt kér a kislánytól, hogy felbontsa. Amikor elolvassa, elfehéredik. A jelenlévők nem értik, hogy mi történik, vé-gül Hjalmar felolvassa a levelet. Azt írta Werle Hedvignek, hogy öreg nagyapjának többé nem kell másolással gyötör-nie magát, mert ezentúl az iroda havonta száz koronát fo-lyósít a számára. A halála után ez a járadék Hedvigre száll, és élete végéig jogosult rá. A kislány alig bír az örömével, s azt mondja neki, adja szüleinek a pénzt. Hjalmar bizony-talankodik, de Gregers valósággal belehajszolja, hogy szét-tépje a levelet és visszautasítsa az adományt, s Ginának szegezze a kérdést, hogy ki az apja Hedvignek, mivel neki nagyon gyanús, hogy Hedvignek is szembetegsége van, s most ez a járadék is furcsa história. Gina azt válaszolja, hogy nem tudja. Hjalmar ezután úgy érzi, hogy nincs keres-nivalója a házban többé. Gregers megdöbben, s arra kéri ba-rátját, hogy bocsásson meg, de az hajthatatlan, kijelenti, hogy nincs többé se felesége, se gyereke, s távozik. A kis-lány belekapaszkodik Hjalmarba, de ellöki, s távozik.
Hedvig kétségbeesetten sír, nem érti, hogy mi történik. Gina a férje után rohan, hogy legalább a gyerek kedvéért jobb belátásra bírja. A lány Gregerst kéri, hogy magyarázza meg a történteket, de a férfi kitér előle, azzal a kifogással, hogy majd felnőtt fejjel megtudja, s inkább a vadkacsára te-reli a beszélgetést. Hedvig bevallja, hogy esténként az apjá-ért és a vadkacsáért is szokott imádkozni. Werle azt javasol-ja, hogy önként áldozza fel a kacsát az apja kedvéért, hogy ezzel is bizonyítsa, hogy a számára legkedvesebbet is odaad-ja az apja szeretetéért. A kislány fájó szívvel, de beleegyezik. Gina is hazaér, de Hjalmar nélkül, Hedvig nagyon csalódott, Gregers megígéri, hogy másnap ő is lelkére beszél.
Ötödik felvonás
Hjalmar Ekdal műtermében hideg és szürke reggeli fé-nyek. Gina jön be a konyhából, majd Hedvig szalad be az előszobából. A házmesternétől jött, akitől megtudta, hogy apja az éjszaka Rellinggel és Molvikkal jött haza. Gina meg-ígéri, hogy lemegy és beszél a fejével. Az idős Ekdal is a fi-át keresi, reggeli sétára akarja invitálnia padlásra, de végül egyedül megy. Ezután megérkezik Gregers, majd Relling doktor, Hedvig átmegy a nappaliba.
Relling elmagyarázza Gregersnek, hogy mi a barátjának a legnagyobb baja. Mindenki sokkal többet vár tőle, mint ami-re képes, rendkívüli képességekkel ruházza fel, bár Hjalmar csak egy közönséges ember, aki éppúgy nyugalomra vágyik, mint bárki más, de ezt senki sem tudja elfogadni. Ezután ma-gát Gregers esetét elemzi: „Persze maga is beteg ember (...). Igen, csak maga bonyolultabb eset, többféle nyavalyája van. Mindenekelőtt ugyebár a heveny világboldogítás, aztán ezen felül - és ez súlyosabb az előbbinél - kóros bálványimádás-ban szenved, magának mindig kell valami, amiért rajonghat. Maga sose éri be önmagával."
Majd elmondja, hogy a ház szinte minden lakóját kezeli a szokásos Relling féle gyógymóddal, aminek az a lényege, hogy igyekszik tápot adni az önámításuknak. „Mert tudja, ez a hazugság az élete mozgató rugója." Gregers ki akarja men-teni az ifjú Ekdalt a doktor karmai közül, aki arra figyelmez-teti, hogy „aki megfosztja az átlagembert az élete nagy ha-zugságától, a boldogságát veszi el tőle." Relling észreveszi a belépő Hedviget, és elmegy. Az ifjabb Werle emlékezteti a kislányt, ha feláldozná önként a maga számára legkedvesebb jószágot az apja kedvéért, erre az áldozatkészségre „való-sággal repülne haza az édesapja." Erre belép az öreg Ekdal, a kislány arról faggatja, hogyan kell elejteni egy vadkacsát. „Hát a mellére kell célozni, az a legbiztosabb. És arra is vi-gyázni kell, hogy toll ellenében kapja." De rögtön hozzáte-szi, hogy ő semmi esetre sem bántaná Hedvig vadkacsáját.
Ekkor érkezik meg Hjalmar Ekdal. Gina döbbenten állapít-ja meg, hogyan néz ki a férje. A kalapját elveszítette. A köny-veiért, újságaiért jött, Gina felajánlja, hogy szól a gyereknek, hogy segítsen felvágni. az újságokat, de a férje visszautasít-ja. Elkezd csomagolni, de nagyon nehézkesen, Gina reggelit hoz be tálcán: meleg kávét és vajas kenyeret. Először nem akarja elfogadni, majd előbb a kávét kezdi kortyolni, aztán a kenyeret majszolni. Hedviget beküldi anyja a szobájába, de a kislány ehelyett leveszi a polcról a pisztolyt, és felmegy a padlásra.
Gina felajánlja, hogy Hjalmar költözzön a nappaliba, aki először nem hajlandó erre, aztán mégis elgondolkodik, hogy ez a legjobb megoldás, de csak ideiglenesen. Aztán ol-lót, papírt és ragasztót kér, és összeragasztja a tegnapi leve-let, de csak azért, mert nem akar mások helyett dönteni. Ek-kor toppan be Gregers Werle, aki meg van hökkenve, hogy barátja olyan otthonosan üldögél, és eszik. Hjalmar becso-magoltat, és megcsináltatja a szobát a feleségével, csak a barátja előtt adja elő, hogy ő már nem bír tovább ott marad-ni. Hiába próbálja meggyőzni a másik, már a találmánya sem érdekli, elismeri, hogy Relling magyarázta be neki, hogy a fotográfia területén lehetne neki találmánya, s Hed-vig annyira örült ennek, hogy ő nem akarta a kedvét szegni. Aztán kiönti a szívét, hogy neki ez a kislány volt a minde-ne, s iszonyú csalódás, hogy a gyerek szeretete nem volt őszinte, csak tettetés. Werle vigasztalja, ekkor lövés hallat-szik fentről, azt hiszik, hogy az öreg Ekdal vadászik, Gre-gers azt állítja, hogy most bizonyítékot kap a gyerektől ar-ra, hogy a szeretete őszinte. Hjalmar meg akarja ölelni a kislányt, és együtt keresik, de nincs sehol, a legnagyobb döbbenetükre az idős Ekdal a saját szobájából lép ki. Ekkor szaladnak fel a padlásra, s ott találják Hedviget. Nem veszik észre, hogy már halott, Relling állapítja meg, hogy szíven lőtte magát. Mindenki döbbenten áll.
Hjalmarnak lelkiismeret-furdalása van, magát okolja: „én kergettem el magamtól, mint egy kóbor kutyát. És ő reszket ve bebújt a padlásra, és meghalt értem, mert szeretett engem." Hjalmar és Gina beviszi a holttestet a szobába. Gregers az első dermedt csönd után arról elmélkedik, hogy a gyász mi-lyen fennkölt magasságokba emeli az embereket, s biztosan megváltoztatja őket. Relling szerint viszont Hjalmar majd a gyászoló apa szerepében tetszeleg, „miközben térdig gázol a meghatóbbnál meghatóbb érzelmekben és az önsajnálat-ban." Gregers erre azt mondja, ha ez így van, akkor nincs ér-telme az életnek. Relling másképp gondolja: „Ó azért egész kellemes volna az élet, csak a sok féleszű világboldogító hagyná békén a szegény embert, és ne folyton rajtunk akar-nák behajtani az eszményeiket " Gregers maga elé meredve mondja: „Ez esetben elégedett vagyok a végzetemmel. Ti-zenharmadiknak lenni az asztalnál."
-
blackgamer #55
GUSTAVE FLAUBERT
Bovaryné
Főbb szereplők:
Charles Bovary - orvos, Emma férje
Charles-Denis-Bartholomé Bovary - Charles apja Charles anyja
Dubucné - Charles Bovary első felesége
Emma Bovary -Charles második felesége
Rouault úr-Emma édesapja
Andervilliers márkiék
Homais úr - patikus
Binet úr - adószedő
Burnisien tiszteletes
Léon Dupuis - húszéves segédjegyző, Emma későbbi szeretője
Rodolphe Boulanger - a környék gazdag földbirtokosa, Emma első szeretője
Canivet doktor - híres sebész
Lheureux szatócs - uzsorás
Justin - a patikusnövendék
Lefrancoisné - a fogadósné
Suta, szerencsétlen figura volt Charles Bovary, amikor a roueni kollégiumba került, társai kigúnyolták esetlenségét. Tizenöt éves koráig falun nevelkedett, s a helybeli plébános tanítgatta szabadidejében. Charles nagyon igyekezett, de kö-zépes képességű volt, szülei meg sem várták, hogy leérettsé-gizzen, úgy gondolták, hogy arra egyedül is fel tud készülni, és orvosi pályára küldték. Eleinte becsülettel eljárt minden előadásra, szemináriumra, de aztán teljesen feladta, mivel semmit sem értett. Rákapott a dominózásra, a kocsmázásra, így az sem volt csoda, hogy elbukott az alapvizsgán, majd az állhatatos magolás után sikerült a szigorlata, sőt jó ered-ménnyel végzett.
Az sem volt kétséges, hogy hol kezdjen a praktizálásba, Tostes-ban már nagyon kiöregedett a doktor, az ő helyét fog-lalta el. Charles anyja, aki eddig is ügyesen szervezte fia éle-tét, úgy gondolta, hogy most már csak egy jó házasság hi-ányzik a Fának. Gondos körültekintéssel választott neki fe-leséget egy dieppe-i végrehajtó negyvenöt éves özvegyének személyében, akinek ezerkétszáz frank évjáradéka is volt. Az ifjú Bovary abban reménykedett, hogy az idősebb asz-szony mellett szabadabban mozoghat, de neje nagyon hatá-rozottan ragadta a kezébe a kezdeményezést, a kezdetektől minden lépéséről elszámoltatta, gondosan ellenőrizte férjét, ha női betegeket vizsgált.
Jelentős fordulatot hozott az életébe, hogy egy este a bertaux-i tanyára hívták, eltört a Rouault úr, a gazda lába. Itt a tanyán találkozott a gazda fiatal, elbűvölő lányával, Em-mával, aki bámulatos műveltséggel rendelkezett, az Orsolya nővérekhez járt iskolába, és az életét nagyon unalmasnak érezte apja birtokán. Az ifjú orvos igen gyakran kereste fel a betegét a lány kedvéért. Amikor felesége szenvedélyes félté-kenységi jelenetet rendezett, megígérte, hogy nem megy többé a bertaux-i tanyára. Tavasszal nyilvánvalóvá vált, hogy Dubucnénak nincs is vagyona, becsapta őket, viharos vita bontakozott ki közöttük. Héloise egy hétre rá hirtelen meghalt. Charles megözvegyült, s egy délelőtt az öreg Rou-ault meghozta a doktornak a helyrehozott lábért járó honorá-riumot, s vigasztalta. Aztán elhívta magukhoz. Az özvegy orvos újra szívesen látott vendége lett a háznak, s már azon morfondírozott, hogyan kérje meg Emma kezét, amikor Rouault úr kitalálta szándékát, s neki adta a lányát.
Két nappal a lakodalom után elhagyták Bertaux-t, s haza-utaztak Tostes-ba, a falubeliek izgatottan lesték, hogy mi-lyen az új doktorné. Emma örömmel vette birtokba a házat, csinosította a maga ízlése szerint. Charles elégedett és bol-dog volt, úgy érezte, jó napok várnak rá ifjú felesége olda-lán. Ő lett a szeme fénye, vidámságot, derűt, életet hozott a házba. Emma, mielőtt feleségül ment a doktorhoz, azt hitte, hogy szerelmes, s csak az esküvőt követő hetek magányában értette meg, hogy a romantikus regényekből (Balzac és Ge-orge Sand műveiből) megismert szerelem és a Bovary mel-lett rá váró nyugalom közt hatalmas a szakadék. Ezért vi-gasztalásul megpróbálta felébreszteni magában a szerelmet - amit nem érzett. Ehhez olvasmányaiból merített ihletet, mint érzelmes regényhősnőkhöz illik gyengéd, gondos, fi-gyelmes volt férjéhez és holdvilág mellett szavalt neki. De emellett rengeteg gondot fordított a háztartásra, különösen a konyhára, aminek a doktor úr nagyon örült, kevésbé értékel-te viszont a verseket. Bovary képtelen volt követni Emma költői szárnyalását. Vérbeli nyárspolgár volt, aki nem tud sem vívni, sem vadászni, és fogalma sincs a költészetről. Teljesen leköti a munkája, s amikor este hazaér a vacsora után, azonnal aludni tér. Végül Emmát nemcsak a férje hor-kolása irritálta, hanem még a szerelme is. „Úristen, miért is mentem férjhez?" - kérdezte elkeseredetten magától.
Egyhangú életükbe egy váratlan meghívás hozott színt, Andervilliers márkiék az ifjú párt fényes bálba invitálták, ahol életre szóló élményben volt része Emmának. Elbűvöl-ten gyönyörködött a táncoló párokban, a csillogásban, mia-latt Bovary kellemesen elszunyókált. A bál élményei még ki-tartottak egy kis időre, de aztán jöttek a szürke hétköznapok. Képzeletben Párizs utcáit rótta, a valóságban csak a térképen követte ujjaival az utcaneveket. Divatlapokat rendelt, így él-te ki a csodálatos ruhák iránti vágyát. Sue és Balzac regé-nyek olvasásával próbálta elcsitítani boldogtalanságát. Apró figyelmességekkel kedveskedett férjének, de az érzéketlen volt ezekre a finomságokra, Emma így egyre sápadtabb, ide-gesebb lett. Orvosi tanácsra új helyre költöznek, s négyévi praktizálás után elhagyják Tostes-t.
Új otthonuk Yonville-ban van, amely Rouentól nyolc mér-földnyire fekszik. A mezővárosnak egyetlen utcája és egy pá-rizsi építész által tervezett községháza van. Az igazi központ az Arany Oroszlán fogadó s vele szemben lévő patika, melynek -tulajdonosa Homais úr. E két helyre gyűlik össze a városka igen kis létszámú értelmisége, melynek jelentős alakjai: a sza-badgondolkodó patikus, Homais úr és ellenlábasa, Bournisien, a tiszteletes úr, Léon Dupuis, a magányos kisvárosi ifjú segéd-jegyző, a hallgatag Binet úr. Bovaryék érkezése nem kelt nagy feltűnést, csak Léonra tesz nagyhatást az ifjú asszony, hosszas beszélgetés után kiderül, hogy nagyon hasonló az érdeklődé-sük. A fiatalembert elbűvöli az asszony, mivel életében először társalog valódi hölggyel. Homais úr állandó szívességekkel halmozza el őket, nem teljesen önzetlenül, szeretné továbbra is folytatni gyógyító, kuruzsló tevékenységét.
Hamarosan Emma világra hozza kislányát, Berthet, de a gyerek nem tudja kitölteni életét, mivel dajkaságba adják.A húszéves segédjegyző rettenetesen szenved a kisváros légkörétől. Homais úr jakobinus elveket vall, rendkívül bő-beszédű, Bournisien tiszteletes gondos hivatalnokként szol-gálja urát, Binet úr néha vadászik, esténként szalvétagyűrű-ket gyárt az esztergapadján. Nincs senki Emmán kívül, aki-vel meg tudná osztani eszméit. A szerelem lassan bontako-zik ki, a fiatal asszony azt hiszi olvasmányélményei alapján, hogy az olyan, mint a villámcsapás, aztán rájön, hogy szép fokozatosan alakulnak. Az ablakból többször figyeli titok-ban a fiatalembert, aki ezt nem is sejti. Léon azt sem tudja, hogyan közeledjen, teljesen reménytelennek látja a helyze-tét, s végül elhatározza, hogy Párizsba utazik, hogy tanulmá-nyait ott fejezze be. A fiú távozása teljesen lehangolja Bova-rynét, egy ideig emlékeinek felidézésével vigasztalódik, az-tán az elszalasztott lehetőséget sajnálja. Egy nap három ősz hajszálat fedez fel a halántékán, s öregnek érezi magát.
Aztán egyszer Rodolphe Boulanger, gazdag környékbeli birtokos keresi fel a házukat, a cselédjét kísérte el a doktor-hoz, s búcsúzóban elég egy szempillantást vetnie Emmára, hogy megérezze bánatát, s nagyon megtetszik neki: „Na-gyon helyes ez a doktorné! Sötét szemű, szép fogú, formás lábú, s olyan könnyed, akárcsak egy párizsi nő. Honnan ke-rülhetett ide? Hol talált rá ez a kövér doktor?" - morfondí-rozott tovább.
Az állatvásár napján kezdi el a hódítást. Nem szerelmet érez, inkább élvezetvágy hajtja, hogy a roueni színésznő után Emma is az övé legyen, de már az első pillanatban fel-merül a kérdés benne, hogyan fog szakítani majd vele. Ket-tesben hallgatták meg Lieunain tanácsos szavait a községhá-za emeletén. Rodolphe szenvedélyesen ostromolta az asz-szonyt a beszéd közben, s egy óvatlan pillanatban ráejtette a kezét Emmáéra, a nő elhúzta. Hosszabbra nyúlt a hódítás, mint Boulanger úr gondolta, eltelt néhány hét az első lépé-sektől.
Végül egy sétalovaglás alkalmával éri el a célját, amibe még Charles is beleegyezett, s ő csináltatott Emmának lo-vaglóruhát. Az erdei tisztáson lett először a férfié, először ellenállt, de aztán sokkal nagyobb szenvedéllyel adta át ma-gát. Szégyellte, majd furcsa büszkeség áradt szét benne: „Szeretőm van" - fuvolázza, mintha másodszor lett volna asszonnyá. A közös kilovaglások boldogságát egyre inkább felváltja a titkos légyottok izgalma. Rodolphe az első idők-ben mámorosan imádja Emmát, istennőjének nevezi, aztán kezdenek elcsitulni vágyai, de az asszony ezt nem veszi ész-re, teljesen belemerül a szerelembe.
Férje nagy orvosi kísérletbe kezd, a lőcslábú fogadószol-gán műtétet hajt végre Homais úr rábeszélésére. Bovaryné-ban újra felébred férje iránti rajongás, de annál keserűbb a ki-ábrándulás, amikor néhány nap elteltével Canivet híres se-bészt kell hívatni, mert a szolga lábát amputálni kell. Ez na-gyon sérti az asszony hiúságát, ismét Rodolphe karjaiba veti magát, s felébred benne a vágy, hogy elmeneküljön. Boulan-gert, szerelmét arra kéri, hogy szöktesse meg, s a férfi először belemegy. Emmának az úthoz láda, köpeny és útiruha kell, de nincs pénze, így felkeresi az uzsorást, Lheureux urat, s mint annyiszor, kölcsönt kér a kérlelhetetlen zsarnoktól. S ahogy nő a csecsebecsékért, ajándékokért a hitel összege az uzsorás számláján, egyre kiszolgáltatottabb lesz Bovaryné. A botrány elkerülése érdekében Emma még a férje honoráriumához is hozzányúl titokban.
A menekülés is meghiúsult, Rodolphe meggondolta ma-gát, sajnálta egy kicsit az asszonyt, de a szökés napján ked-vesének egy kosár barackot küldött, annak alján egy levelet rejtett el, melyben szakít Emmával, megható sorokat ír, ő maga is ellágyul tőlük, de vizes ujjakkal tudja csak áztatni könnyei helyett. Emma nem bírja elviselni a csalódást, a megalázottságot, hisztériás ájulásokat kap, majd idegláz tör rá, és negyvenhárom napig fekszik betegen
Lheureux egyre nagyobb összegű kölcsönöket ad az asz-szonynak, s elhatározza, hogy most már itt az ideje a behajtás-nak. Emmát nemigen érdekli, elvonul a világtól, a vallásban nyer vigaszt, majd a háztartásba veti magát. Egy tavaszi na-pon Charles, hogy kedveskedjen feleségének, színházba viszi Rouenba. Itt véletlenül összetalálkoznak a yonville-i segéd-jegyzővel, Léonnal. A fiatalember megférfiasodott, s Bovary-nét még mindig kívánatos, vonzó nőnek találja. Nem bír ellen-állni a kísértésnek, hogy bókoljon neki, s Emma már nem tud többé A Lammermoori Luciára koncentrálni.
Léon jogot tanult Párizsban, sűrűn járt a Chaumiére-be, ahol igen szép sikereket ért el a könnyűvérű hölgyikék közt, mivel választékos külsejű fiatalembernek találták. Ugyanak-kor példás diák volt, nem hanyagolta el a tanulmányait, s gyakran, amikor otthon maradt, felidézte Bovaryné alakját, de ahogyan telt-múlt az idő, már egyre inkább elhomályosultak az emlékek. De most, a háromévi távollét után, szenvedélye újra felébredt, s rászánta magát, hogy egészen meghódítsa az asszonyt. Másnap beállított Emmához, s újra felidézték a régi szép időket, a be nem teljesült vágyakat. Léon randevút kért az asszonytól a székesegyházba tizenegy órára. Bovarynét is-mét kételyek gyötörték, levelet írt, hogy nem tud elmenni, s el akarta küldeni, de végül elment a találkára. Csak késve érke-zett, a férfi nagyon várta már. Aztán egy lefüiggönyzött kocsi-ba szálltak, Emma széttépte a levelet, s Léon szeretője lett.
Bovaryné a patikustól megtudja, hogy meghalt Charles ap-ja. Ráadásul az uzsorás is megjelent, és csak nagyon nehezen sikerült eltitkolni a hamisított váltókat a férje elől. Végül sike-rült meggyőznie férjét, hogy jobb lesz, ha ő utazik Párizsba az örökség ügyében Léonhoz. Három felhőtlen napot töltenek együtt a fiatalemberrel Párizsban. Emma az örökség reményé-ben újabb kölcsönöket vesz fel Lheuraux úrtól, és változatla-nul költekezik. A télen csütörtökönként találkozgatnak kedve-sével zongoraóra ürügyén Rouenban. A szállodai légyottjait már nem is igen leplezi, sőt egy éjszaka már nem is megy ha-za, másnap azt hazudja, hogy Lempereur kisasszonynál, a zon-goratanárnőnél aludt. Bovary az állítólagos zongoratanárnőtől megtudja, hogy nincs a felesége a tanítványai közt, de inkább a feleségének hisz, mert ez kényelmesebb a számára, s eltűri, hogy az asszony hetente bejárjon az állítólagos órákra.
Egyre inkább összekuszálódik Emma élete. Eleinte nyűg-nek és szörnyű kényszernek érezte a hazugságot, később ru-tinná lett, élvezi bárgyú férje félrevezetését. Lhereux úr egy-re erőszakosabban követeli a pénzét. Léon iránti szerelmébe beleadja teljes lelkét, szívét, de ez a teljesen birtokló nagy szerelem egyre fojtogatóbb a fiatalember számára. Emma nemcsak kedvese, hanem gyöngéd barátnője, gondos felesé-ge és féltő anyja szeretne lenni.
Egy nap váratlanul ismeretlen hitelező keresi fél, a váltó-kat lobogtatva a kezében. Ijedtében a férje adósaihoz fordul, és Charles háta mögött próbálja behajtania pénzt, sőt azt is elintézi, hogy férje honoráriumát egyenesen neki fizessék ki. Az otthoni csecsebecséket is kénytelen eladni, hogy pénzhez jusson. Az anyagi gondok egyre jobban emésztik az asz-szonyt, szeszélyessé, kiszámíthatatlanná válik, s lassan már a szerelem sem nyújt számára menedéket. Léon elkezd ag-gódni, hogy árthat a jövendőbeli karrierjének az Emmával fenntartott viszony, már édesanyja is, aki névtelen levelek tömegéből értesül a kapcsolatról, arra kéri a fiát, hogy sza-kítson az asszonnyal.
Emma egyre inkább a szerelembe menekül, de érzi, hogy kettejük viszonya egyre ingatagabbá válik. Már csak az em-lékek fűzik össze őket. Ekkor kap egy fizetési meghagyást, nyolcezer frankot követel tőle a hitelezője, ha nem hajlandó kiegyenlíteni, akkor huszonnégy órán belül elárverezik min-denét. Teljesen összeomlik. Először Lheureux-höz siet, hogy számon kérje az összeg nagyságát, de az uzsorás könyörte-len, s azt is Emma értésére adja, hogy a zsarolástól sem riad vissza. A hivatalos eljárás elkezdődik, a végrehajtók számba veszik Bovaryék ingóságait, még Emma leveleibe is bele-nyúlnak. Az asszony kétségbeesetten keres fel ismerős pénz-embereket, de mindenütt elutasítják. Feldúltan érkezik meg Léonhoz, a fiatalember teljes megrökönyödéssel fogadja, kényszeredetten megígéri, hogy megpróbál pénzt szerezni akármilyen áron, de a sikkasztásra nem hajlandó, így Bova-ryné üres kézzel távozik.
Másnap már az egész város értesül arról, hogy Bovaryék-nál árverés lesz. Emma végső elkeseredésében a közjegyző, Guillaumin úr irodájába siet. A jegyző meglepő megértéssel fogadja, „némi ellenszolgáltatás" fejében hajlandó lenne elodáznia pert, de ez az ajánlat teljesen felháborítja az asz-szonyt. Ahogyan rohan a pusztulás felé, úgy lesz egyre el-szántabb. Léon másnap három órára ígéri a pénzt, otthon várja a fiút, de az nem jön el. Rodolphe-ot keresi fel utoljá-ra, s hozzá fordul, hogy segítsen, de a férfi pénzzavarra hi-vatkozva elutasítja. Emma nem hiszi el, hogy a birtokosnak anyagi problémái lennének, szemrehányásokat zúdít rá, s vé-gül megalázottan hagyja el egykori szeretője udvarházát.
Ezután a patikába visz az útja, Justinnel, a patikussegéd-del felkísérteti magát a mérgek raktárába, s ott a harmadik polc felé megy, fogja a kék üvegedényt, kirántja a dugóját, belemarkol a kezével, s telemeríti fehér porral, amit azonnal elkezd enni. A segéd ráveti magát, hogy megakadályozza, segítségért akar kiáltani, de az asszony nem engedi. A telje-sített kötelesség már-már derűs nyugalmával lecsillapodva tér haza.
Amikor Charles hazaszaladt, a foglalás hírére, sehol sem találja Emmát, pedig mindenhol keresi. Eközben az asszony már az íróasztal előtt ült és levelet írt, s amikor a férfi haza-ér, ünnepélyesen átnyújtja férjének, s arra kéri, hogy csak másnap olvassa el. A mérgezés tüneteit egyre kevésbé sike-rül lepleznie. Charles kétségbeesetten figyeli Emmát, aki egyre rosszabb állapotba kerül. A férfi nem bírja ki, feltépi a levelet, amiből végre megérti, hogy felesége megmérgezte magát. Kétségbeesetten támolyog a házban, majd Homais úrért szalad, de tehetetlenek, tudják, hogy arzén volt a mé-reg. Charles sírva fakad, Emma vigasztalja, megsimogatja a haját. A férfi úgy érezi, hogy sohasem érzett felesége iránt ilyen nagy szerelmet, s most kell elveszítenie. Emma meg-könnyebbülést érezi, végre vége a sok árulásnak, aljasság-nak és vágyakozásnak, ami eddig gyötörte. Már senkit sem gyűlöl, s nem is hall mást, csak a férje szenvedését. Kéri, hogy hozzák be a kislányát, keservesen magához öleli, mi-közben a lelkiismeret-furdalás mérge sokkal nagyobb fájdal-mat okoz neki. Canivet már későn érkezik, nem tud segíteni. A pap megjelenése megkönnyebbülést hozott a haldokló asszonynak, újra érzi hajdani misztikus rajongásainak réges-rég eltűnt gyönyörűségét, az immár örök boldogságnak már-is kezdődő látomásaival.
Bovary teljesen megrendül, menyasszonyi ruhában akarja eltemettetni. A számlák és váltók is megérkeznek, de ennél súlyosabb fájdalom a férj számára, hogy ráakad Emma sze-relmes leveleire, s már nem odázhatja el, hogy szembenéz-zen a tényekkel. Fájdalomtól gyötörten, szinte félőrülten tel-nek a napjai, s mégis, amikor szembetalálkozik Rodolphe-fal a vásárban, azt mondja a férfinak, hogy nem haragszik rá. „Így akarhatta a végzet!" - mondja. Rodolphe komikusnak és pipogyának találta ezt a viselkedést egy férfitól.
„Másnap Charles kiment a kertbe, s odaült a padra, a lu-gas alá. A rácson átszűrődött a nap, a szőlőlevelek árnyéka rárajzolódott a homokra, a jázmin erősen illatozott, az ég egészen kék színű volt, kőrisbogarak zümmögtek a virágzó liliomok körül, és Charles, akárcsak egy kamasz, fulladozva pihegett azoknak a homályos szerelmi vágyaknak az áramá-ban, amelyekkel bús szíve még mostan is tele volt." - Hiába szólongatja kislánya, s amikor gyengén meglöki, lezuhan a székről, már halott.
-
blackgamer #54
FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ
Bűn és bűnhődés
Főbb szereplők:
Rogyion Romanovics Raszkolnyikov - egyetemi hallgató
Pulherija Alekszandrovna Raszkolnyikova - az édesanyja
Avdotya Romanovna Raszkolnyikova (Dunya) - a húga
A jona Ivanovna - uzsorás, Raszkolnyikov későbbi áldozata
Koch - felfedezi a gyilkosságot
Lizaveta - az uzsorás húga
Marmeladov - munkanélküli hivatalnok
Katyerina Ivanovna - Marmeladov felesége
Szonya - Marmeladov lánya az első házasságából
Lebezjatnyikov – lakótársuk
Razumihin - Raszkolnyikov barátja
Zoszimov - orvos
Pjotr Petrovics Luzsin - Dunya kérője
Zamjotov - rendőrségi fogalmazó
Nyikogyim Fomics - rendőrségi felügyelő
Mikolaj és Mityka – festők
Porfirij Petrovics – vizsgálóbíró
Szvidrigajlov - Dunya munkaadója, ahol nevelői állást vállalt
Marfa Petrovna - a felesége
Július elején, egy forró nyári nap alkonyán fiatal férfi lépett ki a házból. Albérletben lakott ott, ügyelt, hogy a házi-asszonyával ne fusson össze, ugyanis már hónapok óta nem fizetett bért. Nem félt annyira tőle, de nem bírta elviselni az asszony számonkérő karattyolását, s ő meg kénytelen lett volna mentegetőzni, kifogásokat keresni, így nem kis meg-könnyebbülést jelentett a számára, hogy sikerült kihagynia. Aztán azon morfondírozott, hogy mennyivel vakmerőbb cselekedetre készül, és közben ilyen apróságokon idegeske-dik. Az a baj, hogy naphosszat az odújában heverészik, s csak elmélkedik, játszik, mulattatja a képzeletét. Az utcán rettenetes a forróság, rengeteg részeg dülöngél, s a szagok is kibírhatatlanok.
Rossz ruha volt rajta, habár szép ifjú volt, barna hajú, ter-metre magasabb az átlagnál és karcsú, sudár, a szeme gyö-nyörű sötét. Öltözetével beolvadt környezetébe, csak akkor döbbent meg, amikor egy részeg lekiáltott egy szekérről, s megjegyzést tett a németkalapjára Nagyon meglepődött, nem gondolta, hogy ez a rozzant darab annyira feltűnő, esze-rint csak sapkát viselhet, az senkinek sem szúr szemet, ügyelnie kell minden apró részletre. Egyhónapi tervezgetés után nagyon dühös volt, hogy ennyire nem tudja elszánni magát a tettre. A mai útja a vállalkozás főpróbája, izgatottsá-ga lépésről-lépésre fokozódott.
Megdöbbent, hogy ennyire ideges, s azon morfondírozott, mi lesz, ha mégis a cselekedetre kerül a sor. Végül bejutott a bérházba, s becsengetett a harmadik emeleti lakásba. Nagy volt a nyüzsgés a szinten, így az öregasszony bátrabban nyi-tott ajtót, de nagyon szigorú tekintettel kérdezte, hogy mit óhajt. Egy öreg, lapos ezüstórát hozott zálogba, amelynek a hátsó fedelén földgömb díszlett, a lánca acélból volt. Az idős asszony szóvá tette, hogy még a gyűrűjét sem váltotta ki, s csak másfél rubelt ajánlott az óráért, végül még kevesebbet adott, előre levonta a kamatokat. Raszkolnyikov -először méltatlankodni akart, de aztán meggondolta magát, ehelyett annyi ideig húzta a távozást, ameddig csak lehetett, s min-dent megfigyelt apróra a lakásban. Búcsúzóul ügyefogyott módon puhatolózni próbált, hogy kivel él Aljona Petrovna, de meg sem várta a választ, gyorsan eliszkolt.
Amikor újra az utcán volt, akkor gondolkodott el; hogy mennyi szenny fér el a szívében. Micsoda ostobaság, badarság ez, és már egy hónapja érleli magában. Az első kocsmába be-tért, hogy felhajtson egy pohár sört és néhány szelet kétszersül-tet elfogyasszon, hiszen már három napja nem evett semmit, hátha elmúlik ez az undor és szédülés. S valóban elmúlt, talán csak az éhség okozta. Máskor napokig nem igényel társaságot, most szüksége volt emberekre. Összeismerkedett egy közép-magas, kopaszodó, ötvenes férfival, Marmeladov tanácsossal, aki ugyanolyan lelkesen keresett társaságot magának.
Elmesélte családja történetét, neki egy leánya volt az első házasságából, Szonya és második feleségének, Katyerina Ivanovnának három apró gyermeke, olyan reménytelenül nehéz helyzetben találta az asszonyt, hogy kötelességének érezte, hogy elvegye és gondoskodjon róluk. Együtt költöztek Pétervárra, de ő hamarosan elvesztette a munkáját, s bánatában `ivásnak adta a fejét. A nagylánya kénytelen volt utcalányként keresni a kenyerét, hogy a családot eltartsa. A férfi rettenetesen szégyelli magát, visszafogadták a hivatalába, de aztán pár nap 'múlva megint elbocsátották, s most öt napja nem mer haza-menni.
A diák hazakísérte a részeg tanácsost, akit dühösen foga-dott a felesége, mielőtt távozott, pénzt tett az asztalra. Másnap későn ébredt, a szolgáló ébresztette fel, s tőle
tudta meg, hogy a háziasszony fel akarja jelenteni a rend-őrségen a lakbér miatt. Aztán elolvasta anyja levelét is, aki arról számol be, hogy nagyon elkeserítette, hogy otthagyta az egyetemet, nem tudja valami sok pénzzel támogatni a fi-át, de igyekszik segíteni neki. Aztán elmeséli húga kálvá-riáját Szvidrigajlovéknál, ahol tavaly nevelői állást vállalt, s meg is kapott 100 rubel előleget, de a házigazda nemcsak -ivott, hanem megkörnyékezte Dunyát. Ráadásul a felesége, amikor térden állva találta férjét Dunyával, teljesen félre-magyarázta a helyzetet, s elzavarta a háztól. Szeréncsére Szvidrigajlov védelmébe vette a lányt, s Marfa Petrovna, a felesége nyilvánosan bocsánatot kért. Azóta még kérője is akadt Luzsin személyében, aki vagyonos ember, két hiva-tala is van. Dunya elhatározta, hogy hozzámegy feleségül. Hamarosan Pétervárra készülnek, így nemsokára találkoz-ni fognak.
Az édesanyja levele rettenetesen bántotta, a fő kérdést il-letően nem voltak kétségei: „Ebből a házasságból semmi sem lesz, amíg élek. Luzsin úr menjen a pokolba!" Nem bírt otthon maradni, ki kellett szellőztetnie a fejét. Aztán a park-ban egy lányra lett figyelmes. Meglepő és megdöbbentően furcsa jelenség volt. Egészen fiatal, tizenhat éves lehetett, furcsán dülöngélt, szakadt volt a ruhája, feltehetően berú-gott. Egy harminc év körüli férfi settenkedett körülötte. Raszkolnyikov próbálta megvédeni tőle, mintha a húga lett volna, az arra járó őrmesternek adott húsz kopejkát, hogy kí-sérje haza, bizonyára csak elcsalták otthonról, de végül a lány után osont a ficsúr, és együtt mentek el. A rendőr rá sem hederített.
A Petrovszkij-szigeten megpihent, borzalmas álmot látott: hétéves gyerek volt álmában, szülővároskájában, egy ünnep-napon sétálni indult az apjával, borús volt az idő. A kocsma előtt a lépcsőnél egy szekér állt, de az is furcsa volt. Jókora boroshordók sorakoztak rajta, s elé egy sovány kis sárga pa-rasztlovacska volt befogva, ő mindig sajnálta az állatot, még sírt is miatta. Most a tulajdonosa egy nagy csapat részeget invitált a szekérre, azok meg csak nevettek Mikolkán, hogy ilyen gebével akarja elhúzatni azt a nagy szekeret, de végül felkapaszkodtak. Szegény állat rogyadozott. Aztán előkerült két ostor, és kétfelől ütni kezdte szegény párát. Ő a lovacska mellett ugrált, előreszaladt, akkor látja, hogy csapkodják a szemét. Sírt. Majd megszakadt a szíve, a könnye csak úgy ömlött. Mikolka teljesen felbőszült, s a vastag kocsirúddal agyonverte a lovat. A kisfiú magánkívül keresztültört a soka-ságon, ölelgette a halott, véres fejét, és csókolgatta a szemét, s végül kis öklével nekirontott a gazdájának. Verejtékben áz-va riadt fel, s lélegzett fel, hogy csak álom volt. „Úristen! -kiáltott fel. - Hát lehet az? Hát lehet az, hogy én baltát fo-gok, és rávágok a fejére, szétzúzom a koponyáját... ragadós, meleg vérben csúszkálok... zárakat török fel, lopok és resz-ketek, és bujkálok, úgy véresen... a baltával... Uram! (...) Nem bírom megtenni, nem bírom" - szakadt fel belőle.
Hazafelé menet nem igazán tudja, hogy miért kanyarodott el a Széna tér felé, de ott véletlenül találkozott Lizavetával, az öregasszony testvérével, akit a nővére folyton megaláz, még meg is üti. Lizaveta harmincöt éves lány volt, hosszú, esetlen és félénk, nagyon csendes, majdnem félkegyelmű. Az árusok, akivel beszélgetett, másnap hét órára hívták el magukhoz. A diákban megszületett a gondolat, tehát itt a kí-nálkozó alkalom.
Raszkolnyikov az utóbbi időben hajlott a babonaságra.; Még a télen történt, hogy az egyik ismerőse - egy Pokorjev nevű diák - Harkovba utazott, s csak úgy mellékesen meg-' említette neki az öreg Aljona Ivanovna címét, ha netalán zá-logba akarna tenni valamit. Amikor elvitte a gyűrűjét, le-küzdhetetlen ellenszenvet érzett az asszony iránt. Hazafelé menet betért egy olcsó vendéglőbe, s a fejében furcsa gon-dolat született meg. A másik asztalnál egy diák ült, akit lá-tásból ismert, egy fiatal tiszttel. A diák Aljona Ivanovna öz-vegy díjnoknét és uzsorásasszonyt említette, s élvezettel mesélt róla és húgáról. „Ha én azt a vénasszonyt megölném és kirabolnám, biztosítlak, semmi lelkiismeret-furdalást nem éreznék - mondta a diák. - Senkinek semmi haszna belőle, sőt mindenkinek csak árt, maga sem tudja, minek él, és hol-nap talán úgyis elpatkol... Másrészt ott a sok fiatal erő, aki elkallódik támogatás nélkül... Ezer meg ezer egzisztenciát elindíthatnánk, sok tucatnyi családot megmenthetnénk a nyomorúságból, züllésből, pusztulásból... Öld meg az öreg-asszonyt, vedd el a pénzét, hogy aztán az egész emberiség javát szolgáld vele... mit jelent az egésznek a mérlegén egy ilyen hektikás, buta, komisz vénasszony élete?" Raszkol-nyikovot nagyon felkavarják ezek a szavak, de a szónokla-tot tartó diák, amikor a tiszt neki szegezte a kérdést, hogy megtenné-e, rögtön visszakozott. A jelentéktelen vita, ott a kis vendéglőben, erős hatással volt az események további alakulására, mintha csakugyan útmutatás, elrendelés lett volna.
Másnap késón ébredt, csak arra riadt fel, hogy valaki elki-áltotta magát: Elmúlt hét óra! Ahányszor eldöntött valamit, utólag mindig megbánta, de most elkezdett készülődni: hur-kot készített a baltának, ezt bevarrta a felöltőjébe, alaposan becsomagolt egy fadarabot zálogtárgy gyanánt. Majdnem keresztülhúzta a számítását Nasztaszja, aki észrevette a diá-kot, s a nyomába akart eredni, de Raszkolnyikov úgy tett, mintha nem vette volna észre. Közben arra gondolt, hogy nem kellene-e inkább visszabújnia az odújába, de aztán foly-tatta útját, a házmesterszobában két lépésre tőle, a szemébe villant egy balta, hirtelen elemelte. Szerencséje volt, senkibe se botlott bele útközben, s a házban sem akadt össze isme-rőssel, észrevétlenül lopózott fel a harmadik emeletre. Több-ször csengetett, mire ajtót nyitott az asszony, de akkor is óvatosan, először résnyire, majd amikor meggyőződött róla, hogy ismerős, akkor engedte be, de mindvégig gyanakodva méregette az ifjút.
Az idős asszony nehezen boldogult a zálogtárgy kicsoma-golásával, a diákot immár sürgette az idő, felemelte a baltát, s bár gyengének érezte magát, nem tétovázhatott tovább, erőtlenül a vénasszony tarkójára ejtette. Az áldozat összero-gyott, s a gyilkos másodszor is lesújtott. Ezután értéktár-gyak, pénz után kezdett kutatni, a pénztárcát gyorsan zsebre vágta. De bekövetkezett, amire nem számított: váratlanul be-toppant Lizavéta, s kénytelen volt vele is végezni. Rá kellett döbbennie, hogy az élet, a valóság mindig megcsúfolja az el-képzeléseket.
Gyorsan lemosta magáról a vért, de újabb nehézségbe üt-között: az öregasszonyhoz újabb ügyfelek érkeztek, s észre-vették, hogy belülről van a zár beakasztva, ezért elkezdtek dörömbölni, végül lementek a házmesterhez. Ezalatt Rasz-kolnyikov az előszobában kezében a baltával szorongott, mindenre elszántan. Amíg a házmesterért szaladtak, a diák gyorsan elhagyta a lakást. Egy emelettel lejjebb szerencsére az egyik lakás üres volt, ugyanis festetni készültek, ott húz-ta meg magát, amíg amazok felértek, s aztán észrevétlenül távozott. Hazaérve, már a lépcsőn baktatott felfelé, amikor eszébe jutott a balta, de azt is visszatette a helyére.
Ahogy hazaért, ruhástól a díványra vetette magát. Nem aludt, de teljes kábultságba esett, sokáig feküdt így, aztán hajnali háromkor meghallotta a szokásos üvöltést, záróra van a kocsmában, s eszébe jutott minden. Jeges hideg der-mesztette a testét, lázas volt, azért is fázott, többszőr elaludt, aztán rémülten riadt fel, s rádöbbent, hogy nem tüntette el a vérnyomokat a ruhájáról. Kiugrott az ágyból, s elkezdte át-vizsgálni a holmijait, de eközben attól rettegett, hogy meg-bomlott agyával már észre sem veszi a vérfoltokat. Aztán eszébe villant, hogy az erszény is véres, s ő úgy gyömöszöl-te a zsebébe, s valóban, amikor elővette, meg is győződött ró-la, megnyugodott, hogy nem őrült meg. A pénzt és a tárgya-kat a tapéta alá rejtette, de nem volt elégedett a rejtekhellyel.
Nasztaszja ököllel verte az ajtót, erre riadt fel, rendőrségi idézést hoztak. Rettenetesen megijedt, azt hitte, hogy ilyen gyorsan leleplezték. Amikor kinyitotta az ajtót, a szolgáló annyira meglepődött a diák láttán, hogy megsajnálta, s azt mondta, hogy nem szükséges ma bemennie, ha beteg. De Raszkolnyikov erőt vett magán, s bement. Útközben azon járt az esze, hogy: „letérdelek előttük, és megvallok min-dent". A fogalmazóhoz küldték be: „egyetlen ostoba szó, a legkisebb vigyázatlanság, és elárulhatom magamat" - mon-dogatta magának. Igyekezett egyvalamire összpontosítani, de sehogy se sikerült, végül kiderült, hogy a háziasszonya idéztette be az elmaradt lakbér miatt. Amikor megtudta, ki-mondhatatlanul megkönnyebbült, mintha lerepült volna vál-láról a teher.
Raszkolnyikov élénk szóváltásba keveredett a főhadnagy-gyál, végül a fogalmazó békítette ki őket, Nyikogyim Fo-mics. Elmondta, hogy a tisztnek egy hibája van csak, a for-rófejűsége, de egyébként kenyérre lehet kenni. A diák bocsá-natot kért. A fogalmazó diktálni kezdte az ilyenkor szokásos szöveget, hogy fizetni most nem tudok, de a megadott idő-pontra... Ám Raszkolnyikov képtelen volt írni, azon agyalt, hogy bevallja, mi történt tegnap, legalább lerázza magáról, de döbbenetére éppen ekkor a fogalmazó és a főhadnagy a tegnapi esetet kezdték el tárgyalni. Raszkolnyikov éppen fogta a kalapját, és az ajtó felé indult, de már nem sikerült eljutnia odáig. Arra eszmélt, hogy egy széken ül, és két ol-dalról támasztják. Néhány kérdést tettek fel neki, aztán el-ment, de távozóban még hallotta, hogy lázas beszélgetésbe kezdtek.
Szaladt egyenesen a sarokba, és benyúlt a tapéta mögé, ki-húzgált mindent, összesen nyolc darab volt. Attól rettegett, hogy rögtön rátörnek és házkutatást rendeznek. Elhatározta, hogy vízbe dobja a rablott holmit, de kiderült, hogy ez igen nehéz, aztán egy kő alá rejtett el mindent. Folytatta útját, de maga sem tudta, hová tart. A Vasziljevszkij-szigeten a hídnál hirtelen megállt, ráébredt, hogy barátjához Razumihinhez jött. Barátja is látta, hogy Raszkolnyikov nagyon beteg, az-tán munkát ajánlott neki meg előleget, amit először elfoga-dott, de aztán visszakozott. Hat órát bolyongott a városban betegen.
Aztán éjjel arra ébredt, hogy a háziasszonyának a jajgatá-sát hallja, valaki üti, rugdossa és kiabál. Ráismeri a hangra, Ilja Petrovics hangja, s tíz perc múlva szűnni kezdett az iszo-nyú zenebona. Egyszerre éles világosság támadt a szobában, Nasztaszja jött be egy tál levessel a kezében, s döbbenten hallgatta a diákot, hogy félrebeszélt, majd elvesztette az esz-méletét. Lázas állapotban volt, hol hallucinált, hol majdnem feleszmélt. Napokig hevert ideglázban, az édesanyja pénzt küldött neki, de nem akarta aláírni a nyugtakönyvet. Razu-mihin őrködött az ágya mellett, a diák állandóan félrebe-szélt. Végül egyedül maradt, mindent alaposan átvizsgált, hogy nem maradt-e valamilyen árulkodó nyom, de megnyu-godott, minden rendben volt, ám mégis felmerült benne a vágy, hogy Amerikába szökjön, aztán megint mély álomba merült.
Razumihin, hűséges jó barátja gondoskodott róla, a saját pénzén tiszta ruhákat szerzett, Zoszimovot, orvos ismerősét is kihívta Raszkolnyikovhoz. Aztán amikor a barátja és az orvos a gyilkosságról beszélgettek, s kiderült, hogy a festők egyike egy fülbevalót talált az üres lakásban, a diák izgatot tan kiabálni kezdett. Ezt betegségének tudták be. Aztán egy már nem egészen fiatal, termetes úriember jelent meg Rasz-kolnyikovéknál, minden mozdulata kimért volt, arca gya-nakvó és mogorva, leplezetlen méltatlankodással körülné-zett, a diákot kereste, aztán bemutatkozott: Pjotr Petrovics Luzsin. Teljesen fel volt háborodva, hogy nem tudtak az ér-kezéséről, pedig meg volt győződve róla, hogy Raszkolnyi-kovnak meg kellett kapnia azt a levelet, amely az ő látogatá-sát zengi be. A beszélgetés nagyon vontatott volt, a diák lep-lezetlen gúnnyal mérte végig a férfit, s nagyon ellenszenves-nek találta. Luzsin mindent megtett, hogy jó benyomást kelt-sen, de Raszkolnyikov nagyon udvariatlan és türelmetlen volt, végül sikerült úgy magára haragítania, hogy köszönés nélkül távozott. Razumihin és az orvos megállapították, hogy valami nagyon nyomja Raszkolnyikov lelkét, a gyil-kosság említése mindig kihózza a sodrából.
Raszkolnyikov amint tehette, felöltözött az új holmiba, rá-nézett az asztalán heverő pénzre, aztán zsebre dugta. Nyolcra járt az idő, nem tudta, nem is nézte, merre megy, csak egyet tudott, hogy véget kell vetni ennek a rettenetes állapotnak, mert így nem akar tovább élni. Megszokásból a Széna tér fe-lé vette az útját, azokat az árusokat kereste, akik minap Liza-vétával beszélgettek, de most nem látta őket. Aztán a Kristály-palotába vette az útját, de csak néhány teázó vendég volt ott Elkérte öt napra visszamenően az újságokat, s a gyilkosságról szóló híradásokat kereste. Ekkor váratlanul valaki odatelepe-dett az asztalához, s amikor felnézett Zamjotovot pillantotta meg, aki ugyanolyan elegáns volt, mint általában.
A rendőrségi nyomozó élénken érdeklődött, hogy milyen híreket keres ilyen szisztematikusan az újságokban, de Rasz-kolnyikov igen meglepő módon viselkedett. Leszögezte, hogy ót nem a tűzesetek érdeklik, s még ráadásul ehhez igen titokzatosan nézett, a szája meg gúnyos mosolyra görbült. Aztán tovább fokozta Ivan Iljics meglepetését egyre különö-sebb mondataival. „Tehát vallomást teszek ön előtt... ezért jöttem ide... hogy mit írnak az öreg zálogosné meggyilkolá-sáról" - fejezte majdnem súgva, s eközben arcát egészen kö-zel tolta Zamjotov arcához, s egy percig farkasszemet néz-tek. Ivan Iljics teljesen megdöbbent, s őrültnek nevezte Raszkolnyikovot. A diák ezután élénken elmesélte, hogyan rejtené el a rablott holmit, ha ő lenne a tettes, és szép sorjá-ban elmesélte, hogy hova tette. A fiú utolsó kérdése teljesen felkavarta Zamjatovot, olyan fehér lett, mint az abrosz : „És ha én öltem meg az öregasszonyt meg Lizavetát?" - ekkor kapott észbe Raszkolnyikov. Ilja Iljics végül közölte az ifjú-val, hogy most már legkevésbé sem gyanúsítja.
Ahogy kilépett a helyiségből egész teste hisztériás izga-lomban remegett. Aztán szembetalálkozott barátjával, Razu-mihinnel, aki leszidta, hogy betegen a városban kószál. Rasz-kolnyikov közölte vele, hogy hagyja abba vele a jótékonyko-dást, mert már elege van belőle. Amikor Razumihin látta, hogy hiába akarja ágyba dugni, meghívta a lakásszentelőjére, de a diák azt is ugyanolyan otrombán utasította vissza, mint barátja segítségét. Ismét útra kelt, a folyóparton szemtanúja volt, hogy egy asszony öngyilkosságot kísérelt meg, de az arra járó rendőr kimentette a vízből. Innen határozott léptek-kel elindult a kerületi kapitányság irányába, azzal a gondo-lattal a fejében, hogy nem halogatja tovább, elmondja nekik, mert elfáradt, s nem bírja tovább, de lépéseit elnyújtotta, s aztán a legnagyobb meglepetésére a zálogosnő háza előtt állt. Az első emeleten Mikolkáék dolgoztak, aztán látta, hogy az öregasszony lakásában munkások dolgoznak, be-csöngetett, újra ugyanazt az izgalmat élte át. A munkások igen furcsának találták a fiatalember viselkedését, aki arról érdeklődött, hogy a vértócsát eltakarították-e már, s ennél még meglepőbb dolgokat mondott, a rendőrségre akart men-ni. Gyanús volt a viselkedése, de a házmesternek bemutatko-zott, s mivel a rendőrkapitányságra akart menni, végül is megnyugodtak. Eldöntötte most is, mint annyiszor, hogy el-megy a rendőrségre, és feladja magát.
Ahogy így elszánta magát, hatalmas csődületet látott az ut-cán, elgázoltak valakit, azt állták körül kíváncsian az embe- rek. Raszkolnyikov Marmeladovot ismerte fel a sebesültben. Hazavitte, orvost hívatott hozzá, de a férfi haldoklott. A taná-csos családja elképesztő körülmények között élt, Szonya, a lánya is hazaszaladt, hogy még életben lássa apját, aki utol-só szavaival bocsánatot kért tőle. A diák húsz rubelt tett le az asztalra, azzal hogy szeretne hozzájárulni egykori barátja te metéséhez. Kifelé jövet Nyikogyim Fomics rendőrségi nyo mozóba ütközött, aki felismerte, és szóvá is tette, hogy mi lyen véres a ruhája. Szonya a fiatalember után küldte a na- gyobbik húgát, hogy kérje el Raszkolnyikov címét. Poljus-kát megkérte a diák, hogy imádkozzon érte, s ez a beszélge-tés rendbe hozta a lelkét, s úgy érezte, meggyógyult. Elment a lakásszentelőre, ahol a kissé kapatos Razumihin barátja el-mesélte, hogy Zamjotov eleinte gyanakodott Raszkolnyi-kovra, mivel rosszul lett a rendőrségen, de ez a mai beszél-getés eloszlatta a gyanúját. Amikor együtt hazaértek, anyja és húga várt rá a lakásban, ölelték, csókolták, sírva, nevetve, s ő ájultan rogyott össze, a barátja emelte fel, akinek min-denki hálás volt az önzetlenségéért.
Raszkolnyikov, amikor magához tért, kijelentette, hogy nem engedi, hogy Dunya Luzsin felesége legyen, s elküldte anyját és húgát, akik nem értettek semmit sem a történtek-ből. Pulherija Alekszandrovna eleinte nem akarta magára hagyni a fiát, de Razumihin megnyugtatta őket, hogy elkísé-ri a szállásukra, aztán pedig orvost küld Rogyához. A fiatal-embert teljesen elbűvölte Dunya, s nagyon szégyellte magát, hogy részeg. Miután megvizsgálta Zoszimov a diákot, felke-reste Raszkolnyikov anyját és húgát, s tájékoztatta őket a fiatalember állapotáról. A két nő megnyugodott, hogy megbíz-hatnak Razumihinben, ha egy kissé ittas is.
Razumihin másnap nagyon kellemetlenül érezte magát a tegnapi faragatlanságáért, s félve ment a hölgyekhez, de amikor azoknak az arcán hálát és szeretetet látott, megnyu-godott. Raszkolnyikovról beszélgettek. Barátja szerint Rogya szégyelli kimutatni az érzelmeit, hideg búskomorság-ra hajlik, de ugyanakkor nagylelkű, s ebben hasonlítanak egymásra Advotya Romanovával. Ezután előkerült Luzsin levele, amelyben elnézést kér, de reggel nem tudja felkeresni őket, s másnap estére halasztja a találkozót, de külön ké-ri, hogy a diák ne legyen jelen, mert tudomása van róla, hogy egy iszákos családjának, kétes hírű nőnek huszonöt rubelt adott. A húga kiállt a bátyja mellett.
Raszkolnyikov lényegesen jobban érezte magát, s még az anyjától és Dunyától is bocsánatot kért a tegnapi viselkedé-séért, de mindez úgy hangzott, mintha leckét mondana fel, aztán a huszonöt rubel kapcsán elmesélte, hogy a szerencsét-len ember temetésére hagyta ott. Pulherija Alekszandrovna Szvidrigajlovékról mesél, a férj agyonverte a feleségét, a diákot feldúlják a hallottak, s azt mondja, nem akar több üres fecsegést hallani. Ezután felfogja, hogy soha többé nem be-szélhet úgy senkivel, mint azelőtt.
Raszkolnyikov határozottan leszögezte, hogy Dunya nem mehet férjez Luzsinhoz, mert különben megvonja tőle test-véri szeretetét. A húga közli, hogy nem a pénze miatt megy hozzá, különben is a saját életéről úgy rendelkezik, ahogy akar, egyébként is nem olyan rossz ember a vőlegénye, mert még embert biztos nem ölt. Ez az utóbbi érv nagyon szíven ütötte a diákot, megint a rosszullét környékezte. Ezután elő-került Luzsin levele, Rogya megígérte, hogy ő is jelen lesz.
Ekkor érkezett meg. Szonya, hogy megköszönje a pénzt, és meghívja a fiatalembert a halotti torra. Raszkolnyikov fel-fedezi a lány szépségét, csodálatos fényű kék szemét. Pulhe-rija Alekszandrovna is alaposan szemügyre vette a lányt. Az-tán amikor hazafelé tartott, egy ötven év körüli tekintélyes úriember eredt a nyomába, Szonya eleinte észre se vette, de mielőtt belépett a házba megszólította az előkelő idegen, s kiderült, hogy szomszédok.
Raszkolnyikov megkérdezte barátját, hogy kihez fordul-jon a zálogtárgyai ügyében. Razumihin azt javasolta, hogy keressék fel együtt Porfirij Petrovicsot, aki neki egyébként is a rokona, majd ő tudni fogja, hogy mit kell tenni. A vizsgá-lóbíró csak úgy otthonosan, házikabátban volt. Harmincöt éves, az átlagosnál alacsonyabb, pocakos, simára borotvált arcú. Zamjatov is jelen volt. Kölcsönösen megfigyelték egy-mást a diákkal, figyelmesen meghallgatta, aztán azt taná-csolta, hogy írjon kérelmet. A diák zavartan vallotta be, hogy azok a zálogtárgyak nem igazán értékesek, csakis az ő szá-mára fontosak, egyébként sincs most pénze, hogy kiváltsa őket. Razumihin rájött, hogy miért volt barátja annyira meg-rémülve, hogy a zálogtulajdonosokat kihallgatják.
-
blackgamer #53
FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ
Bűn és bűnhődés ...folytatás
Porfirij mindent tudott a diákról, már várta, hogy jelent-kezzék a tárgyaiért, ugyanis minden tulajdonos már megtet-te. Fejből tudta, hogy egy óra és egy gyűrű Raszkolnyikov zálogtárgyai. Mindkettőt ugyanabba a papirosba csavarta az öregasszony, és szerepel rajta pontosan a neve és a zálogba hagyás dátuma is. Aztán megemlítette, hogy arról is értesült, hogy milyen rossz idegállapotba került. Razumihin is megerősítette, mivel barátja betegen kószált a városban. Ekkor a diák Zamjotov úrhoz fordult és megkérdezte, hogy tegnap este zavartnak látszott-e, de a férfi azt állította, hogy épp el-lenkezőleg, nagyon is értelmes volt. De mindez semmi, Nyikogyim Fomics arról is tájékoztatta a vizsgálóbírót, hogy látta őt tegnap késő este egy hivatalnok lakásán, akit halálra gázoltak a lovak. Raszkolnyikov fejében csak úgy viharzot-tak a gondolatok: „Az a legszebb, hogy már nem is alakos-kodnak, nem is teketóriáznak! Mért beszéltél rólam Nyiko-gyim Fomiccsal, mikor sose láttál? Nem is titkolják, hogy hajszolnak, mint egy kopófalka. (...) Csapjatok le rám, de ne játsszatok, mint macska az egérrel." Aztán arra gondolt, in-kább feláll, és nyíltan a szemükbe vágja az igazságot, de az-tán felmerült benne, hátha csak képzelődik, hiszen már azt sem tudja eldönteni, hogy valóban ráhunyorított-e Porfirij, de miért tette volna. Nincs a kezükben semmi tény, mind csak délibáb. Vajon tudják-e, hogy járt a lakásban? Minek is jött el a vizsgálóbíróhoz.
Aztán Razumihin próbálta a társalgást más irányba terelni, megkérdezte, hogy mire jutottak a kedvenc témájuk kapcsán tegnap este, miután magukra hagyta őket. Van-e bűn vagy nincs? Raszkolnyikov barátja elkezdte fejtegetni, hogy mi a véleményük e témáról, szerintük csak a társadalmi rendet ké-ne egészségessé tenni, és egyszerűen eltűnik a bűn. Porfirij kapva kapott az alkalmon, hogy előhozakodjon Raszkolnyikov cikkével, melynek címe: A bűnről, s amelyet két hónappal ezelőtt olvasott a Negyedévi Szemlében. A diák még azt sem tudta, hogy megjelent, aztán elmesélte, hogy egy érdekes könyvet olvasott e témáról, s ez adta az impulzust.
A bűnös lelkiállapotát vizsgálta a bűn elkövetésének ideje alatt. A vizsgálóbírót viszont nem ez a gondolat ragadta meg, hanem amikor arra céloz, hogy van a világon néhány olyan em-ber, akinek nemcsak hogy lehet, de akinek teljes joga van min- , denféle garázdaságot és bűnt elkövetni, mert hogy a törvényt '~ nem az ő számukra írták. Így két részre osztja az embereket: közönségesekre és nem közönségesekre. A közönségeseknek engedelmeskedniük kell, a nem közönséges viszont joggal el-követhet mindenféle bűnt. Raszkolnyikov pontatlannak érzi cikkének tolmácsolását, így helyére tette a dolgokat. A nem kö-zönséges embernek joga van lelkiismeret-furdalás nélkül át-lépni bizonyos akadályokon, de csak abban az esetben, ha eszméjét talán az egész emberiség számára üdvös eszméjét, más-képpen megvalósítani nem tudja. Ha Kepler vagy Newton fel-fedezéseiket csak emberéletek feláldozásával ismertethették volna meg a világgal, akkor joguk lett volna ezeket a bűnöket elkövetni. Az emberiség jótevői, a Lükurgoszok, Szólonok, Mohamedek és Napóleonok mind törvényszegők voltak, mert ők hozták az új törvényeket. A közönségesek alsóbbrendűek, úgyszólván nyersanyagok. Az első tartja fenn és sokasítja az emberiséget, a második típus mozgatja és viszi a cél felé.
Porfirij amiatt aggályoskodik, hogyan lehet megkülön-böztetni a két típust, s mi van, ha tévedés történik, s egy kö-zönséges ember teszi magát túl a törvényeken. Raszkolnyi-kov szerint keményen megbűnhődik, a nyilvános vezeklés különböző módjait szabják ki magukra, keményen büntetik magukat a kihágásért. Razumihin meglepődve hallgatja őket, s azt hiszi, ugratják egymást, de aztán ő vonja le a kö-vetkeztetést, valóban sok olyan gondolat van a cikkben, amely máshol is előfordul, de rémülten állapítja meg, hogy Raszkolnyikov gondolata, hogy jó lelkiismerettel lehet vért ontani, ez eredeti és barátjától származik. Szerinte ez a fel-fogás borzasztó, s nem hiszi, hogy Rogya komolyan gondol-ja. Raszkolnyikov ellenvetése egészen egyszerű: a társada-lom jól körülbástyázta magát: van Szibéria, börtön, vizsgá-lóbíró, kényszermunka. Akinek van lelkiismerete, szenved-jen, ha elismeri, hogy vétett. Ez még a ráadás a kényszer-munka tetejébe. Aki szánja áldozatát, az szenvedjen.
A vizsgálóbíró nagyon furfangosan teszi fel a kérdést, hogy Raszkolnyikov melyik embercsoportba sorolja magát. „Engedje megjegyeznem - felelte szárazon -, hogy nem tar-tom magamat se Mohamednek, se Napóleonnak, se más hozzájuk hasonlónak, így nem adhatok önnek kielégítő fel-világosítást arról, hogy mit tennék az ő helyükben." Porfirij nem elégedett meg ezzel a kitérő válasszal, szerinte rengete-gen tartják magukat Napóleonnak Oroszhonban, s ekkor Zamjatov is megszólalt a sarokból és hozzátette, hogy egy ilyen fiók-Napóleon verte agyon fejszével a múlt héten Al-jona Ivanovnát. Razumihin arca elsötétült, Raszkolnyikov megfordult, és menni készült. Ekkor még az utolsó perceket is kihasználta Porfirij, megkérdezte a diákot, hogy látott-e festőket a házban, de a fiatalember határozottan állította, hogy nem.
Nagyon kellett igyekezniük a Bakalejev házhoz, ahol Pul-herija Alekszandrovna és Dunya már régen várták őket. Ra-zumihint is felkavarta Porfirij és Zamjatov gyanakvása, de elütötte ezzel, hogy biztosan nem komolyan gondolják. Az-tán Raszkolnyikov hirtelen minden indoklás nélkül otthagy-ta barátját és hazaszaladt. A házuk előtt a legnagyobb meg-lepetésére a házmester egy iparosforma alacsony termetű embernek mutatta meg. Raszkolnyikov megszólította, de az semmi mást nem szólt, csak azt hajtogatta: - Gyilkos! - és hideg, gyűlölködő, diadalmas mosoly volt az arcán. A diák rémülten érezte, hogy gyengül a teste, elerőtlenedik. „Tud-nom kellett volna! -gondolta keserű gúnnyal. - Hogy mer-tem én, aki ismerem magamat, és ezt megéreztem, hogy mertem baltát fogni, bevérezni a kezemet. (...) Nem, azok az emberek nem ilyen fából vannak faragva... Az igazi uralko-dó, akinek mindent szabad, lerombolja Toulont, mészárlást rendez Párizsban, egy hadsereget Egyiptomban felejt (...) Nem, az ilyen ember nyilván nem húsból-vérből van, hanem bronzból." Aztán úgy érzi, nem is embert ölt, hanem egy eszmét. A haja verejtékben ázott, remegő ajka kicserepese-dett, s a mennyezetet bámulta.
Kábulat ereszkedett rá, furcsa volt, nem is tudta, hogyan keveredett az utcára, alig tett néhány lépést, valaki integetett neki, ahogy közelebb ment, felismerte az iparosforma férfit, befordultak a mellékutcába. Aztán váratlanul ott álltak a ház előtt, bement a lakásba, és a széken észrevett egy töpörödött öregasszonyt. Nesztelenül kiemelte a baltát a hurokból, és rávágott az öregasszony feje búbjára, de különös módon meg se moccant, leguggolt egészen a földre, és alulról nézett az arcába, és megfagyott benne a vér: az anyóka nevetett. Teljes erőből ütni kezdte az öregasszony fejét, de a baltacsa-pások nyomán a nevetés is egyre fokozódott. Kirohant, me-nekülni próbált. Kiáltani akart, s ekkor felébredt. Raszkol-nyikov félig lehunyt pilláin keresztül egy férfit pillantott meg az ágya mellett, aki bemutatkozott: Arkagyij Ivanovics Szvidrigajlov.
A diák egy darabig azon morfondírozott, hogy feláll és el-megy, így vet véget a látogatásnak, de valamiféle kíváncsi-ság visszatartotta. Szvidrigajlov körülményesen adta elő jö-vetele célját. Úgy érzi, hogy Luzsin nem méltó Advotya Ro-manovnához, aki nagylelkűen és kellő körültekintés nélkül feláldozza magát a családjáért. Ő tízezer rubelt ad Dunyá-nak, csak ne menjen férjhez a rokonához, nincs semmilyen hátsó szándéka, már nem szerelmes a lányba, de azért még egyszer Raszkolnyikov jelenlétében szeretné látni. Marfa Petrovnát szívszélhűdés vitte el, nincs része a felesége halá-lában, s itt még azt is megjegyezte, hogy Marfa Petrovna há-romezer rubelt hagyott Dunyára. Arra kérte a diákot, hogy mindezeket híven mondja el Advotya Romanovnának.
Nyolc órakor sietve érkeztek a Bakalejev házba, hogy megelőzzék Luzsint. Pjotr Petrovics elég nyájasan, de foko-zott méltósággal üdvözölte a hölgyeket. Láthatóan zavarban volt. Olyan ember volt, aki nem szereti a talányos helyzete-ket, s most itt tisztázni kívánt mindent: mit jelent, hogy ilyen nyíltan szembehelyezkedtek a kívánságával. Aztán Szvidri-gajlovról beszélgettek, s miután minden rosszat elmondtak már róla, az addig hallgatag Rogya természetes hangon kö-zölte, hogy találkozott vele másfél órája, s mindent elmon-dott szép sorjában, de az ajánlatát csak megemlítette, ám hogy mi az, nem volt hajlandó bővebben kifejteni. Luzsin nagyon megsértődött és el akart menni. Dunya tartóztatta, de a férfi arra hivatkozott, hogy őt rettenetesen megsértette Raszkolnyikov, s ő nem tud már maradni. Dunya ki szerette volna békíteni őket, de annál durvább vita bontakozott ki kö-zöttük, s végül Dunya és anyja együtt zavarták ki a lakásból. Luzsin távozása után öt perccel már vidáman nevettek, s bensőséges beszélgetés bontakozott ki közöttük.
Raszkolnyikov váratlanul fölpattant, s közölte a családjá-val, hogy neki mennie kell, arra kérte őket, hogy felejtsék el, de lehet, hogy majd visszajön. Anyja, húga és Razumihin halálra rémültek. Razumihin utánarohant, de nem tudta visszatartani barátját, aki arra kérte, hogy maradjon velük. Visszament és megnyugtatta a hölgyeket, hogy Rogyának csak a betegségét kell kipihennie, hagyják most nyugodtan, úgyis eljön mindennap.
Szonyához sietett, a lány nagyon meglepődött Raszkol-nyikov látogatásán. Első alkalommal járt nála, de azzal kezdte, hogy búcsúzni jött, s a lány csalódottan kérdezte, hogy holnap nem lesz ott a temetésen. Aztán leborult a lány elé, aki szégyenkezve mondta, hogy nem méltó erre, de a di-ák azt mondta, hogy a szenvedései előtt hajtott térdet. Aztán a lányt arról faggatta, hogy hisz-e Istenben. Aztán megpil-lantotta az Újszövetséget bőrkötésben, és megtudta, hogy Szonya Lizavetától kapta, s gyakran olvasgatták együtt, sőt misét is mondatott a halott lány emlékére. Raszkolnyikov megkéri, hogy olvassa fel Lázár feltámasztásának történetét Hangosan, ünnepélyesen olvasott és remegett, borzongott, mintha tulajdon szemével látná. Ezután a diák bevallotta, hogy szakított a családjával, nem megy hozzájuk többet. Most már senkije sincs Szonyán kívül, átkozottak mindket-ten, menjenek együtt. Talányosan búcsúzik, ha nem jön hol-nap úgyis megtud mindent, ha viszont holnap eljön, meg-mondja, hogy ki Lizaveta gyilkosa. A lány nagyon megsaj-nálja a fiút.
Raszkolnyikov másnap felkereste tizenegykor a kerületi kapitányság nyomozó osztályát. Nagyon szenvedett, hogy megint találkoznia kell Porfirij Petroviccsal, gyűlölte és félt, hogy gyűlöletében el találja árulni magát. Raszkolnyikov le-ült, és nem vette le a szemét a vizsgálóbíróról, aki minden-féle üres fecsegésbe kezdett. Amikor a diák megsokallta, fel akart állni és elmenni, akkor Porfirij nagy türelemmel bírta maradásra, s megnyugtatta, hogy néhány percet miért ne tölthetnénk csak úgy a barátunkkal. Azután fáradhatatlanul ontotta az üres szólamokat. Közbe-közbe elejtett egy rejté-lyes szócskát, de rögtön megint zagyvaságokba bonyolódott. Valósággal provokálta, de Raszkolnyikov összeszedte min-den erejét, és felkészült a szörnyű katasztrófára. Közben nem is egyszer neki akart ugrani, de eltökélte, hogy hallgat, egy szót sem szól, amíg nincs itt az ideje. De végül nem bír-ta, és kitört, hogy ő nem tűri, hogy Porfirij őt gyanúsítsa a gyilkossággal. Alig tudta csitítania bíró, hogy visszaesik a betegségébe, ha nem vigyáz.
Aztán Porfirij Petrovics azzal is előhozakodott, hogy tud az esti látogatásáról a házban, a csengőt rángatta, vért emle-getett, megbolondította az embereket. Raszkolnyikov csak hallgatta, Porfirij arról beszélt, hogy nem is gyanúsítja, de egy kis meglepetést tartogat a szomszéd szobában. A diák kétségbeesetten üvöltött, hogy a bíró mennyire kihasználja az ingerlékenységét, s ekkor valami váratlan történt. Mikol-ka, az egyik festő jelentkezett, s bevallotta, hogy ő követte el a gyilkosságot, ezen mindnyájan meglepődtek, Raszkolnyi-kovot elküldték. Egyenesen hazament, sietett a temetésre, de ugyanaz az iparosforma ember várt rá, aki tegnap meggya-núsította, eljött bocsánatot kérni, kiderült, hogy ő is ott volt, amikor felkereste a házat, s annyi bolondságot hordott össze; ő volt a másik szobában rejtőző meglepetés.
Pjotr Petrovics nem tudott egykönnyen beletörődni a teg-napi vereségébe, ráadásul még el is kotyogta szobatársának, Lebezjatnyikovnak, már lakást is bérelt és ki is tataroztatta, a bútorokat is lefoglalózta. Végül elgondolkodott, s úgy dön-tött nem adja fel olyan könnyen. Hívatta Szofja Szemjonov-nát, és nyájasan elbeszélgetett vele. Andrej Szemjonovics magukra akarta őket hagyni, de Luzsin ragaszkodott lakótár-sa jelenlétéhez. Megkérte Szonyát, hogy mentse ki Katyeri-na Ivanovna előtt, s nagylelkűen tíz rubelt nyújtott át. Lebez-jatnyikovot meghatotta ez a jó cselekedet.
Raszkolnyikov akkor érkezett, amikor a gyásznép a teme-tőből visszaért. Katyerina Ivanovna nagyon megörült neki, ezután Szonya igyekezett Luzsin bocsánatkérését tolmácsol-ni. Annak ellenére, hogy szegényelk voltak, pompás lakormát rendeztek. Ekkor váratlanul felindultan Pjotr Petrovics vi-harzott be, s Szonyát megvádolta, hogy ellopta az egyik száz rubelesét, s Lebezjatnyikot nevezte meg az eset szemtanúja-ként. Katyerina Ivanovna leszidta Szonyát, hogy elfogadta a tíz rubelt, amit aztán Luzsin arcába vágott. Szegény lány hi-ába állította, hogy nem ő tette, a hivatalnok egyre csak vá-dolta. Lebezjatnyikov tisztázta a lányt a vád alól, elmondta, hogy ő látta, amikor Szonya zsebébe csúsztatta Luzsin a száz rubelt, s teljesen felháborodott lakótársa viselkedésén. Szégyenszemre innen is kudarccal távozott Pjotr Petrovics.
Raszkolnyikov erélyes és bátor védelmezője volt Szonyá-nak Luzsin ellen. Szonya arra kérte, hogy ne gyötörje meg úgy, mint tegnap. A diák emlékeztette tegnapi ígéretére, hogy felfedi Lizaveta gyilkosának személyét, de a lány értetlenül hallgatta. „Találd ki! - mondta és szája körül megint ott ját-szott az előbbi erőtlen, révedt mosoly. (...) Nem találod ki? -kérdezte a látogató hirtelen, olyan érzéssel, mintha torony te-tejéről vetné le magát. (...) Nézz csak meg jól!" A lány döb-benten bámult rá. „ Úristen! - tört fel a lány melléből a ret-tenetes jajszó. Erőtlenül az ágyra rogyott, arcát a párnába fúrta." Majd megragadta a fiú kezét és erősen szorította. „Mit csinált?! Hogy tehette ezt magával? - kiáltotta kétség-beesetten, és felugrott, nyakába borult, két karjával erősen átölelte. (...) Ó, hiszen, akkor most nincs nálad boldogtalanabb a világon! - kiáltotta a lány önkívületben." „Rég nem érzett forróság öntötte el Raszkolnyikov lelkét, és egyszerre megindította. Nem próbálta elfojtani az érzést: két könny-csepp buggyant ki a szeméből, és függve maradt a szempil-láin. - Hát nem hagysz el, Szonya? - kérdezte, és csaknem reménykedve nézett rá. - Nem, nem hagylak el soha, soha! - kiáltotta a lány. - Veled megyek mindenüvé!"
Aztán próbálta megmagyarázni, hogy miért tette: egyszer feltette magában a kérdést, hogy ha Napóleon az ő helyében lett volna, s nincs módjában nagy dolgokat cselekedni, csak ez az öregasszony van a keze ügyében, vajon megtenné-e, de neki eszébe se jutott volna, hogy ez monumentális feladat. Szonya nem igazán értette. Amikor a diák neki szegezte a kérdést, hogy mit tegyen, azt válaszolta: „Állj fel! Menj most mindjárt, ebben a percben, állj ki a keresztútra, hajolj le, és csókold meg a földet, amelyet beszennyeztél, aztán hajtsd meg magad az egész világ előtt, a négy égtáj felé, és mondd fennhangon mindenkinek: Öltem! (...) Megragadta Raszkolnyikov két kezét, erősen megszorította, és égő szem-mel nézett rá. (...) - Vállalni kell a szenvedést, és ezzel meg-váltani magad. Ezt kell tenned!" Aztán a fiúnak ajándékozta a saját keresztjét, de Raszkolnyikov csak a vallomás után volt hajlandó elfogadni.
Lebezjatnyikov rettenetes hírt közöl Szonyával, Katyerina Ivanovna elméje megbomlott, gyermekeivel járja az utcákat, ő dobol, Polenyka énekel, a két kicsit meg arra kényszeríti, hogy táncoljanak, senki sem tudja lebeszélni. Az asszony nem bírta elviselni a megrázkódtatásokat, s miután elméje megbomlott, meghalt. Váratlanul Szvidrigajlov lépett oda Raszkolnyikovhoz, s közölte, hogy abból a bizonyos tízezer rubelből gondoskodni kíván az árvákról, s amikor a diák tudni akarta, hogy miért, akkor egyszerűen azt felelte, hogy emberségből. A halott mégsem féreg, mint egynéhány vén uzsorásné, s még hunyorított is hozzá. Aztán Raszkolnyikov tudomására hozta, hogy hallotta Szonyának tett gyónását.
Különös napok következtek Raszkolnyikov életében, mintha sűrű köd ereszkedett volna rá, és fojtó, áthatolhatat-lan magányosságba zárta volna. Ha visszagondolt erre az időszakra, mintha elborult volna az elméje. Szvidrigajlov nyugtalanította, aki ígéretéhez híven mindent elintézett a te-metéssel kapcsolatosan. Razumihin kereste fel, mert az egész család aggódott miatta. A diák rábízta anyját és húgát, hogy bármi is történjék vele, legyen ő a gondviselés a szá-mukra.
Éppen elszánta magát, hogy felkeresi Szvidrigajlovot, ;amikor Porfirijbe ütközött. Beinvitálta, és leültek beszélget-ni. Megint nagyon messziről közeledett a tárgyhoz a vizsgá-lóbíró. A múltkori furcsa jelenetet igyekezett megmagyaráz-ni, amikor táncolt minden idegszála, és a térde remegett. Hosszas bevezető után végül csak kijelentette, hogy Rasz-kolnyikovot gyanúsítja a gyilkossággal. Majd arra kérte, te-gyen beismerő vallomást, az enyhítené a büntetése mértékét. Amikor ez elhangzott, hirtelen elhallgattak, s a némaság fel-tűnően sokáig tartott. Aztán Raszkolnyikov megkérdezte, hogy mikor fogja letartóztatni. Másfél-két napot adott Porfi-rij neki, s elmondta, hogy attól sem tart, hogy megszökik, mert ha megszökne is, visszajön.
Most már Szvidrigajlovhoz sietett, aki hosszasan mesélt az életéről. Aztán Dunya iránti érzelmeit taglalta. Eleinte Szvidrigajlov nagyon barátságtalanul viselkedett a lánnyal, azt akarta elérni, hogy sajnálja meg benne az elveszett em-bert. Ezekből a kijelentésekből Raszkolnyikov arra követ keztetett, hogy a férfinak még van valami terve Dunyával. Ekkor mesélte el Szvidrigajlov, hogy ötvenévesen szeretne elvenni egy alig tizenhat esztendős lánykát, de a diák még ezután is rosszat sejtett, és nem akarta magára hagyni. El-kezdte követni, pedig Szvidrigajlovnak nagyon sürgős volt, hogy lerázza Rogyát, mert titokban találkára hívta Advotya Romanovnát. Végül sikerült kijátszania Raszkolnyikovot.
Szvidrigajlov mindent alaposan eltervezett, Szonyát eltá-volította otthonról, Dunyát felcsalta a lakására azzal az ürüg-gyel, hogy csak akkor hajlandó részletesen elmesélni, hogy bátyja hogyan követte el a gyilkosságot, s egyébként Szonya is otthon lesz, hiszen ő a koronatanú. Advotya Romanovna felment a lakásra, aztán a férfi kulcsra zárta az ajtót. Elme-sélte, hogyan hallgatta ki előző nap a diák és Szonya beszél-getését, aztán amikor Szofja Szemjonovnához akart a lány bemenni, a férfi bevallotta, hogy csak késő este fog hazajön-ni. Ekkor tudatosodott Dunyában, hogy lépre csalták, mene-külni próbált, de nem tudott. Szvidrigajlov szemében újra valami furcsa fény gyulladt, s felajánlotta, hogy segít elme-nekülni Rogyának, szerez útlevelet, vannak befolyásos ismerősei, csak egyetlen szavába kerül. A férfi gunyorosan fi-gyelmeztette a lányt, hogy hiába próbál segítségért kiáltani, teljesen ki van szolgáltatva neki. Ekkor Dunya előhúzott egy kis pisztolyt a zsebéből, s felhúzta a kakast, rálőtt a férfira, de elvétette, végül elhajította a fegyvert. Szvidrigajlov oda-lépett Dunyához, és némán átfogta a derekát. A lány most már nem védekezetett, csak reszketett, mint a nyárfalevél, és könyörögve nézett rá. Ű mondani akart valamit, kinyitotta a száját, de szólni nem tudott. „ Hát nem szeretsz? - kérdez-te halkan. Dunya csak a fejét ingatta. - És... nem is tudnál? Soha? - kérdezte újra, súgva, kétségbeesetten. - Soha! - sut-togta Dunya. Egy pillanatig irtózatos, néma harc dúlt Szvidrigajlov lelkében. Leírhatatlan tekintettel nézett rá. Az-tán hirtelen elengedte, elfordult tőle, és gyorsan az ablakhoz ment." Aztán odaadta a kulcsot, és a lány elmenekült. Ar-kagyij Ivanovics az ott felejtett pisztolyt felkapta és zsebre dugta, aznap este szétosztotta a pénzét, és agyonlőtte vele magát. -
Raszkolnyikov felkereste az édesanyját, hogy elbúcsúz-zon tőle, az asszony nem mert semmit sem kérdezni a fiától. Érezte, hogy a fiú elmegy, Rogya azt mondta, hogy nagyon messzire utazik,. és soha többé nem fogják viszontlátni egy-mást. Raszkolnyikovnak a szörnyű hónapok után mintha egyszerre meglágyult volna a szíve. Térdre borult anyja előtt, csókolgatta a lábát, és sírtak mindketten. Aztán elment.
Dunya a szobájában várt rá, egyedül volt, mélyen elgon-dolkozva ült, látszott, hogy régen vár. Rogya elmondta, hogy elment anyjához, de nem vallott be semmit. Húga is arra biz-tatta, hogy vállalja a szenvedést, Raszkolnyikov neki is el-mondta az ellenérveit: „Megöltem egy ocsmány, kártékony férget, egy vén uzsorásasszonyt, aki senkinek a világon nem kellett, akinek a megöléséért negyven bűnt meg kell bocsá-tani, aki a szegények vérét szítta." Azután elmentek Szonyá-hoz, aki elővette a kereszteket, s a fiú most már elfogadta. „Szóval: jelkép, azt jelenti, hogy vállalom a keresztet." Az-tán együtt felkerekedtek, Raszkolnyikov elöl, mögötte a lány.
A kapitányságon Zamjotovot kereste, de az már nem dol-gozott ott, Ilja Petrovics világosította fel a történtekről, s azt is tőle tudta meg a diák, hogy Szvidrigajlov agyonlőtte ma-gát. Ennek hallatára kitámolygott a rendőrségről, de a kapuban Szonya állt, s amikor meglátta a lányt, visszament. Rosszul érezte magát, leültették, s minden erejét összeszed-ve bevallotta, hogy ő ölte meg az uzsorásasszonyt és húgát.
Szibériába került, nyolcévi kényszermunkára ítélték, a vi-szonylag enyhébb ítéletet Razumihin vallomásának köszön-hette, valamint annak, hogy töviről hegyire mindent beval-lott, még azt is elmondta, hogy hová rejtette a rablott holmit. Nem is tudta, hogy mennyi pénz volt az öregasszony pénz-tárcájában. Raszkolnyikov anyja megbetegedett, az elméje megbomlott, soha sem mondták meg neki pontosan, hogy mit tett a fia, de érezte. Razumihin feleségül vette Dunyát, Pulherija Ivanovna az esküvő után halt meg.
Szonya elkísérte Raszkolnyikovot, a börtönben nem lehe-tett vele állandóan, de amilyen gyakran csak lehetett, meglá-togatta. A fiú semmire se becsülte az életét, a bűnét sem bán-ta, csak az fájt neki, hogy magát a bűn tudatát nem bírta el-viselni. Egy alkalommal, amikor a lány felkereste, rádöb-bent, hogy mennyire szereti, s örömmel vár rá,.párnája alatt ott lapult az evangélium, ami Szonyáé volt. „Boldogságuk kezdetén akadtak pillanatok, amikor ez a hét év hét napnak tetszett előttük. Raszkolnyikov még nem tudta, hogy az új életet nem ingyen adják, nagy az ára, jövendő hősiességgel kell majd fizetnie érte." - De ez már egy újabb történet.
-
blackgamer #52
ANTON CSEHOV
Ványa bácsi
Szereplők:
Szerebrjakov, Alekszandr Vlagyimirovics – nyugalmazott egyetemi tanár
Jelena Andrejevna - a felesége
Szofja Alekszandrovna (Szonya) - Szerebrjakov lánya az első házasságából
Vojnyickaja, Marja Vasziljevna -titkos tanácsos özvegye, Szerebrjakov első feleségének az anyja
Vojnyicktj, Ivan Petrovics (Ványa bácsi) - a fia
Asztrov, Mihail Lvovis – orvos
Tyelegin, Ilja Ijics - elszegényedett földbirtokos
Marina - öreg dajka
háziszolga
Első felvonás
A Szerebrjakov kúriában a teraszon teához készülődnek, délután három óra, Marina, elhízott, nehezen mozgó öreg-asszony a szamovár mellett ül, harisnyát köt Asztrov fel-le jár. Marina vodkával kínálja az orvost, de az nem fogadja el, s azon mereng, hogy mennyire megöregedett az utóbbi tizen-egy év alatt. Reggeltől-éjszakáig talpal, nem ismeri a nyugal-mat, ráadásul rengeteg unalmas ember veszi körül. A dadust nagyon szereti, mert az ő régi dajkájára emlékezteti. Nagyböjt idején egész nap tífuszosokat látogatott és gyógyított, aztán este felfektette egyik betegét a műtőasztalra, s kloroformmal készült elaltatni, de aközben meghalt, azóta se tudja megbo-csátani magának ezt az esetet. Azon töpreng, hogy az egy-két száz év múlva születő nemzedék mit fog gondolni róluk.
Megjön Vojnyickij, és arról panaszkodik, hogy felborult az életük, amióta a professzor és fiatal felesége megérkezett. Azóta ő is henyél, lustálkodik, pedig azelőtt Szonyával egy perc szabadidejük sem volt. Marina is egyetért, a professzor egész nap alszik, éjjel olvas, ír, s ilyenkor kettőkor szól a csengő.
A kert mélyéből jönnek: Szerebrjakov, Jelena Andrejevna, Szonya és Tyelegin. Szerebrjakov a dolgozószobájába ren-deli a teáját. Vojnyickij elgyönyörködik a professzor felesé-gében, s Asztrov arról mesél, hogy minden a régi, Iván Pet-rovics anyja még mindig a női emancipációról papol. A pro-fesszor reggeltől késő estig ül a dolgozószobájában, és ír, mint azelőtt. Irigykedik, hogy az „öreg keszegnek" milyen szerencséje volt. Egy szimpla sekrestyés gyereke, tandíj-mentes szeminarista, egyetemi ösztöndíjas, majd tudomá-nyos rangot, tanszéket szerzett magának, méltóságos úr, sze-nátor veje, huszonöt esztendeig könyveket írt, előadásokat tart. Nem is ért a művészethez, s teremtett lélek sem tudja ennyi idő után, ki az a Szerebrjakov. Mégis úgy jár-kel köz-tük, mint egy félisten. Mindez még semmi, mert a nőknél is sikere van. Ványa bácsi húga is odaadóan szerette, az anyó-sa is, s most a fiatal, gyönyörű második felesége: Jelena Andrejevna. Nem tudja elfogadni, hogy ez az ifjú asszony e mellett az öregember mellett feláldozza fiatalságát, ő ezt ér-zi erkölcstelennek.
Tyelegin itt kapcsolódik be a beszélgetésbe, nem ért egyet Ványával, elítéli, ha valaki megcsalja a házastársát. Panaszo-san idézi fel, hogy a felesége az esküvő utáni napon szökött meg tőle az imádottjával. Tisztában van vele, hogy az ő kül-seje nem igazán ideális, megbocsátott a feleségének, s ő mindmáig hűséges a volt feleségéhez, segíti, még a vagyonát is odaadta a gyerekek nevelésére, akiket az imádottjának szült. Jelena és Szonya jönnek, Asztrov szemrehányóan jegy-zi meg, hogy Jelena a férjéhez jött, mert azt mondták neki, hogy milyen nagy beteg, ahhoz képest most nem úgy tűnik. Szonya engesztelésül meghívja ebédre az orvost. Jelena elté-veszti Tyelegin keresztnevét, amit az nagyon a szívére vesz.
Marja Vasziljevna is megérkezik, s egy vitairatot szoron-gat a kezében, Vojnyickij leinti, hogy inkább teázzon, mint a kedvenc témájáról, az emancipációról regéljen. Marja azon kesereg, hogy megváltozott a fia. Ványa bácsi neki is kiönti a keserűségét. Úgy érzi, értelmetlenül eltékozolta az életét. Az anyja szerint alkotni kellene, Ványa erre epésen jegyzi meg, hogy nem mindenki képes írkáló perpetuum mobilévé változni, mint a professzor. Szonya próbálja csillapítani a kedélyeket, Jelena pedig más témát vet fel, megállapítja, hogy milyen szép napjuk van, de Ványa gúnyosan hozzáte-szi, hogy ideális az idő, hogy felkösse magát. A doktort el-hívják a gyárba, Szonya arra biztatja, hogy jöjjön majd visz-sza. Az orvos meghívja Jelenát Szonyával együtt a birtoká-ra, szeretné megmutatnia mintakertészetét és a faiskoláját. Jelena szerint egyhangú lehet az erdő, Szonya azonban lel-kesedve mesél a fák szépségéről. Vojnyickij megtöri az emelkedett hangulatot megjegyzésével, ő továbbra is ragasz-kodik ahhoz, hogy fával fütsön. Asztrov keserűen védi az er-dőt, azzal, hogy fát ültet, hozzájárul az elkövetkező száza-dokban élők boldogságához. Bevallja, hogy tudja, őt csoda-bogárnak tartják mások, s el is ismeri ezt. Jelena és Ványa bácsi kettesben maradnak, a többiek elmennek A fiatalasz-szony szemrehányást tesz Vojnyickijnek, hogy miért köteke-dik mindenkivel, erre a férfi bevallja, hogy mennyire szerel-mes Jelena Andrejevnába, tudja, hogy érzései reménytele-nek, de arra kéri, hogy legalább engedje őt erről beszélni.
Második felvonás
Ebédlő Szerebrjakovék házában, a professzor a karos-székben ül a nyitott ablaknál, szundikál. Jelena Andrejevna mellette, ő is elszundított. Alekszandr Vlagyimirovics feléb-red, s az öregségre panaszkodik, mennyire fáj a bal Iába, mindenkinek a terhére van, legfőképpen ifjú feleségének. Az esik neki a leginkább rosszul, hogy mindenki önzőnek tart-ja Nem bírja elviselni a vidék unalmát, neki szüksége van sikerre, hírnévre, minden percben a múltba vágyódik vissza, fél a haláltól. Jelena nem tudja csitítani. Szonya is ott sürgö-lődik, de az apja csúnyán ugráltatja, míg Szonya ki nem ké-ri magának. Vojnyickij is megjelenik, hogy leváltsa a höl-gyeket, de a professzor közli vele, hogy inkább egyedül szenved, csak ne kelljen Ványa társaságát elviselnie.
Csak Marina, a dajka tudja, hogyan kell az ilyen beteggel bánni, megcsókolgatja a vállát, szépen az ágyba csalogatja, megitatja hársfateával, megmelengeti a lábait, s megígéri, hogy imádkozik érte a jóistenhez. Szerebrjakov meghatódik ettől a gondoskodástól. Jelena panaszkodik, hogy jól meg-kínlódik a professzorral, ráadásul a ház is borzasztó, a férje dühös, Szonya is mérges az apjára, mindenki haragszik a másikra valamiért. Vojnyickij ismét a szerelméről beszél, Je-lena az orvost keresi.
Ványa egyedül marad, s vádolja magát, hogy tíz évvel ez-előtt neki kellett volna feleségül kérnie Jelenát, akkor ma boldog lenne. Aztán keserűen idézi fel azokat az időket, ami-kor felnézett a professzorra, s most látszik, mit alkotott, ami-kor nyugalomba vonult. Nem maradt utána egyetlen oldal-nyi mű sem. Vojnyickij becsapottnak érzi magát. Ekkor be-lép Asztrov és Tyelegin, az orvos arra biztatja a Ivan Iljicset, hogy játsszon. A doktor nem érti Ványát, hogy miért olyan rosszkedvű, s azt gyanítja, hogy szerelmes a professzornéba, de ő nem reagál, Tyelegin eközben halkan játszik. Szonya lép be, és számon kéri az orvostól, hogy miért itatja Ványa bácsit.
Szonya finoman faggatja Asztrovot, hogy milyen érzel-meket táplál irányában, de a férfi nem érti meg a célzást, in-kább arról beszél, hogy a szépséggel szemben nem tud kö-zömbös lenni, s ha Jelena Andrejevnának kedve kerekedne, egy nap alatt el tudná csavarni a fejét Szegény lány nagyon csúnyának érzi magát.
Jelena és Szonya összebarátkoznak, még azt is bevallja Jelena, hogy ő is szívesen elfogadna egy fiatal férjet. Először magával ragadta a híres ember, a tudós, ez a szerelem azon-ban nem volt valódi, csupán belelovalta magát. Nem érzi bű-nösnek magát. A két fiatal nő közel kerül egymáshoz.
Harmadik felvonás
Szerebrjakovék szalonja, Vojnyickij és Szonya ül, Jelena gondolkozva le-fel jár. A professzor egy órára összehívta a családot, még Jelena sem tudja, hogy mit szándékozik beje-lenteni. Szonya arra akarja Jelena Ivanovnát rávenni, hogy ne merüljön bele a semmittevésbe, hanem próbálja meg ma-gát elfoglalni, tanítson vagy gyógyítson, de Jelena csak az irányregényekben olvasott ilyen földesurakról, így nem iga-zán lelkesedik az ötletért. Vojnyickij azzal piszkálja Jelenát, hogy vízi tündér, s legalább egyszer engedje szabadjára ma-gát, s egy sellő király vigye el, hogy mindenkinek tátva ma- radjon a szája. Jelena Ivanovna nem győzi csitítani. Aztán a férfi bocsánatot kér Jelenától, és távozik.
Szonya bevallja Jelenának, hogy hat éve szerelmes Asz-trovba, mindig a férfira gondol, s már Ványa bácsinak is be-vallotta, a cselédség is tudja, de a doktor nem akar tudomást venni az ő érzéseiről. Jelena megígéri, hogy finoman kisze-di a férfiból, hogy vonzódik-e Szonyához, s ha nem, akkor megkéri, hogy ne járjon a házhoz. Szonya aztán meggondol-ja magát, a bizonytalanság mégis jobb, mert akkor még van remény.
Jelena is nehezen vallja be magának, de vonzódik az or-voshoz, ráadásul gyáva volt beismerni Szonyának. A doktor megmutatja a térképét, de észreveszi, hogy az asszony kép-telen figyelni, s ezen először megsértődik. A fiatal nő bevall-ja, hogy a mostohalánya iránti érzéseit kell kipuhatolnia, s arra kéri a férfit, hogy feleljen egyenesen. Asztrov azt mond-ja, hogy egy-két hónapja még talán tudta volna szeretni a lányt, de amióta Jelenát ismeri, ez lehetetlen. Aztán azt hiszi, hogy a nőnek csak ürügy volt ez a kérdés, és szenvedélyesen megcsókolja, találkára hívja másnap az erdészházba, s ekkor toppan be Ványa bácsi a békítő rózsacsokrával. Jelena azt mondja Vojnyickijnak, hogy neki még ma távoznia kell.
Tyelegin, Szonya, Marina és Szerebrjakov lép be. A pro-fesszor nagy körülményesen kezd bele a mondandójába, hogy miért rendelte oda a családot. Szonya izgatottan kérdezi Jele-nát, hogy szereti-e a doktor, de az int, hogy nem. Szerebrjakov élénken ecseteli, hogy képtelen vidéken élni, de a városban nem tud a jövedelméből megélni, ezért azt javasolja, hogy ad-, ják el a birtokot, az így nyert pénzösszeget kamatozó papírok-ba fektessék, négy-öt százalékos kamatot lehet kapni rá, s Fin-nországban szeretne egy kis nyaralót venni.
Ványa bácsi teljesen felháborodik ezen a javaslaton, fel-szakadnak azok a sebei, amelyek már évek óta kínozzák a lelkét, és keményen beolvas a professzornak. Felháborító-nak találja az egészet, mivel senki másnak a sorsa nem fog-lalkoztatja Szerebrjakovot, csakis a magáé, nem érdekli, mi lesz Szonyával és az anyósával. Ő huszonöt évig keményen dolgozott, hogy a birtokon lévő adósságot kifizesse, a jöve-delmét a professzornak küldte, jelképes fizetésért vállalta az ügyek intézését, csakis abban a hiszemben, hogy a birtok egyszer Szonyáé lesz.
Mindenki próbálja megnyugtatni Vojnyickijt, de ő kemé-nyen, mindenki füle hallatára azt vágja Szerebrjakov fejé-hez, hogy tönkretette az életét. Még Marja Vasziljevna is a vejét védi, Szonya segélykérőn simul a dadához, aztán az apja elé borul le, hogy ne bántsa Ványa bácsit, emlékezteti, hogy milyen sok művet fordítottak le neki, másolták az írá-sait, nem mertek a birtok jövedelméből magukra költeni egy kopejkát sem, csak hogy minél többet küldhessenek neki a városba. Szerebrjakov végül beleegyezik, hogy kibékülje-nek. Szonyát Marina, a dada nyugtatja meg.
Kívülről lövés hallatszik be, és Jelena Andrejevna sikoltá-sa, a professzor ijedten tántorog be, Ványa bácsi rálőtt, majd másodszor is, de nem találta el Alekszandr Vlagyimirovi-csot. Végül földhöz vágja a revolvert, és egy székre rogy. Je-lena azonnal el akarja hagyni a házat, Szonya sír.
Negyedik felvonás
Őszi este van, Tyelegin és Marina egymással szemben ül-nek, és harisnyához való gyapjúfonalat gombolyítanak. Tye-legin sürgeti a dadát, hogy igyekezzen, mert már nemsokára hívatni fogják őket a búcsúzáshoz. Marina a lelke mélyén örül, hogy minden visszaáll az eredeti kerékvágásba. Voj-nyickij és Asztrov jönnek, Ványa panaszkodik, hogy egy órára sem hagyják egyedül, elege van már a gyámkodásból. Asztrov azt tanácsolja, ha tényleg megunta az életét, akkor eresszen golyót a fejébe, de a táskájából kilopott morfiumfi-olát haladéktalanul szolgáltassa vissza. Szonya kérésére visszaadja, a lány arra kéri nagybátyját, hogy tűrjön, ő is tűr-ni fog, amíg az élete véget nem ér, s újra dolgozni fognak, ha az apja és a felesége elutaztak. Végül magával vonszolja, hogy béküljön ki az apjával.
Jelena Andrejevna és Asztrov búcsúznak, a férfi könyörög, hogy maradjon vele, de a nő nem akar. Aztán elismeri, hogy milyen jó lélek Jelena, csak az zavarja, hogy bárhol megjelen-tek a férjével, oda pusztulást hoztak. A doktor búcsúzóul meg-csókolja az asszony arcát, aztán Jelena hirtelen viharosan megöleli a férfit. Ványa és Szerebrjakov háromszor megcsó-kolják egymást, a professzor búcsúszavaiban is mindegyikő-jüket alkotásra, teremtésre szólítja fel. Békében válnak el.
Ványa bácsi és Szonya visszatér a munkájához, a szám-lákhoz, Asztrov is elbúcsúzik Szonyától. „Mit tegyünk, élni kell! Élni fogunk, Ványa bácsi, Végigéljük a napok, a mesz-sze esték hosszú, hosszú sorát, türelmesen fogjuk viselni a megpróbáltatást, amelyet ránk ró a sors, dolgozni fogunk másokért, most is, meg öregkorunkban is, nem ismerve nyu-galmat. Amikor pedig elérkezik az óránk, alázatosan halunk meg, és ott a síron túl elmondjuk, hogy szenvedtünk, hogy sírtunk, hogy keserű volt a sorsunk, és az Úristen meg fog sajnálni bennünket, és te meg én, Ványa bácsi (...) meglátjuk a fényes életet, örülni fogunk, és mostani boldogtalanságunk-ra meghatott szívvel fogunk visszanézni. Mosolygunk... és megpihenünk." (Tyelegin halkan játszik a gitáron.)
-
blackgamer #51
ANTON CSEHOV
Sirály
Szereplők:
Arkagyina, Irina Nyikolajevna - néhai férje után Trepljova, színésznő
Trepljov, Konsztantyin Gavrilovics - a fia (fiatalember)
Szorin, Pjotr Nyikolajevics - Arkagyina bátyja
Zarecsnaja, Nyina Mihajlovna - fiatal lány gazdag földbirtokos családból
Samrajov, Ilja Afanaszjevics - nyugalmazott főhadnagy Szorin intézője
Polina Andrejevna - a felesége
Mása - a lányuk
Trigorin, Borisz Alekszejevics – író
Dorn, Jevgenyij Szergejevics - orvos
Medvegyenko, Szemjon Szemjonovics – tanító
Jakov - háziszolga
szakács
szobalány
Első felvonás
Szorin parkjában Jakov és néhány munkás dolgozik. Fülledt nyári este van. Mása és Medvegyenko sétál és beszélgetnek Mása fekete ruhában jár, a fiatalember nem érti, hogy miért ilyen színű ruhát visel. A lány az életét gyászolja. Mását az es-ti színházi előadás foglalkoztatja. Medvegyenko tudálékosan előadja, hogy Zarecsnaja kisasszony fog játszani, a darabot meg Trepljov írta. Szerelmesek egymásba, s a lelkük ma eggyé válik. Ezután tér rá a saját érzéseinek. ecsetelésére Mása iránt, aki közönyös vele szembe, s ezt az ő kétségbeejtő anyagi hely-zetével magyarázza, de a lány szerint nem a szegénység az iga-zi szerencsétlenség, de nem fejezi be mondókáját.
Szorin és Trepljov jönnek, s elküldik őket azzal, hogy csak az előadás kezdetére jelenjenek meg. A fiatalember ag-gódik, hogy Nyina késik, s nem tudják majd elkezdeni idő-ben, amikor a hold felkel. Díszlet nincs, hátterük a tó. Szo-rint az foglalkoztatja, hogy miért van rossz kedve a húgának. Trepljov szerint anyja nem bírja elviselni, hogy ma azon a csöppnyi színpadon másnak lesz sikere. Különös nőnek tart-ja anyját, tehetséges, okos, úgy ápol, mint a mennybéli an-gyal, de nem tudja elviselni, hogy mást is csodáljanak rajta kívül. Zsugori, nem lehet pénzt kicsikarni belőle, pedig het-venezerje van. Szorin védeni próbálja, de a fiú nem elégedett a színházzal sem, újításokra vágyik, szerinte a színpadon minden csak rutinból történik. Új formákra van szükség. Az is zavarja, hogy ő csak a nagy színésznő anyja árnyékában él, mindenki jelentéktelennek találja. Aztán Trigorinról be-szélgetnek, Trepljov szerint okos, egyenes, kicsit melankoli-kus ember, még nincs negyven éves, de már híres. Kedves, tehetséges, de Zola és Tolsztoj után nemigen akaródzik Tri-gorint olvasni.
Nyina fut be idegesen, feldúltan, attól félt, hogy elkésik, de úgy kellett kilopóznia a házukból, hogy az apja és mosto-haanyja észre ne vegyék szökését, mert eltiltották a szom-szédéktól, nehogy a bohém művészek elrontsák. Szorin ma-gukra hagyja a szerelmeseket. Trepljov előre könyörög a lánynak, hogy az előadás után maradjon még. Polina Andre-jevna és Dorn is a közelben beszélgetnek, az asszony aggó-dik a doktor egészsége miatt, s bevallja, hogy még mindig mennyire szerelmes a férfiba, de hamarosan megjelenik Ar-kagyina és Samrajov, s abbamarad meghitt beszélgetésük. Samrajov Arkagyina színésztársait dicséri, ami nem igazán dobja fel a nagy színésznőt.
Elkezdődik az előadás, Nyina a színpadon szaval, ő a da-rab egyetlen szereplője. Arkagyina dekadens históriának mi-nősíti fia művét, aztán másodszor is beleszól: „Kénszagot érzek. Ennek így kell lennie?", aztán hozzáteszi, hogy szín-padi hatás. Polina Andrejevna a doktor egészsége miatt ag-gódva közbeszól, s Arkagyina nem tudja kihagynia poént. Ez már túl sok Trepljov számára, leállítja az előadást Az anyja nem érti, hogy mivel sértette meg a fiát, de amikor el-rohan, elküldi Mását, hogy kerítse elő.
Medvegyenko és Dorn a darabról beszélgetnek, a tanár kritizálja, de Szorinnak nagyon tetszett, s úgy véli, örömet akart szerezni Arkagyinának, de nem úgy sült el, ahogy gon-dolta. Szorin és húga megpróbálja visszatartani Nyinát, de ő siet haza, mert fél az apjától és a mostohájától. Trepljov is előkerül, de Mása elől rejtőzködik, s nagyon hálás az orvos biztatásáért, aki lát fantáziát a darabjában. Kétségbeesetten keresi Nyinát, s elmegy, hogy találkozhasson vele.
Mása is előbukkan, s bevallja az orvosnak, hogy apját nem érzi közel magához, de Dornt sokkal inkább kedveli, s megkéri a férfit, hogy segítsen neki, mert szerelmes Konsz-tantyinba. A doktor nem tud semmit sem tenni érte.
Második felvonás
A krikettpálya mellett, a vén hársfa árnyékában egy padon Arkagyina, Dorn és Mása üldögél. Dornnak az ölében egy könyv fekszik. Irina Nyikolajevna lelkesen hasonlítja össze magát Másával, s büszkén állapítja meg, hogy ő sokkal fiata-losabb. Aztán elragadtatva beszél a saját ízléséről, ápoltságá-ról. Ekkor Nyina érkezik, örömmel ül le közéjük, nincs otthon az apja és mostohája három napig, s most addig lehet velük, amíg jólesik. Arkagyina a fia miatt aggódik, Mása arra kéri Nyinát, hogy adjon elő egy részletet Konsztantyin darabjából, de a lány kitér előle, mivel szerinte nagyon unalmas.
Egy Maupassant művet olvasnak fel. Szorint elnyomja közben az álom, Arkagyina ébreszti fel szemrehányón, hogy nem gyógyíttatja magát. A bátyja az orvost hibáztatja, mert a doktor nem hajlandó foglalkozni vele. Dorn szerint egy hatvanéves férfi törődjön bele, hogy öreg, s szedjen valéri-áncseppeket. Szorin szerint a doktornak könnyű a helyzete, neki teljesült mindaz az életében, amit akart. (O két dolgot szeretett volna: híres író lenni és családot, ebből egyik sem jött össze. Dorn szerint: „Az életet komolyan kell venni, de aki hatvanéves fővel orvosság után nyöszörög, bánatában, hogy fiatalkorában elmulasztott élni, az, megbocsásson, könnyelmű ember." Mása ekkor felpattan, hogy a tízórai előtt néhány pohárkával felhajtson, Szorin sajnálja a lányt.
Aztán Samrajov és felesége érkeznek és üdvözlik a társa-ságot. Arkagyina és Polina a városba akarnak menni, de az intéző a rozsbetakarításra hivatkozva megtagadja, hogy a rendelkezésükre bocsásson két lovat. A színésznő annyira megharagszik, hogy azonnal el akar utazni. Szorin előbb a húgának, majd az intézőjének könyörög, hogy térjenek jobb belátásra.
Trepljov jön kalap nélkül, puskával a vállán, egy meglőtt sirállyal a kezében, majd leteszi Nyina Iába elé a madarat. Nyina és Trepljov kettesben vannak. „Nemsokára így végez magával is" - mondja a fiú. Konsztantyin szemrehányást tesz, hogy a lányérzelmei megváltoztak azóta a lehetetlen előadás óta, vele hideg, bezzeg ha megpillantja Trigorint, újra moso-lyog. Ekkor Borisz Alekszejevics érkezik, Trepljov pedig el-megy, arra hivatkozva, hogy nem akarja zavarni őket
Trigorin és Nyina kettesben maradnak, a lány lelkesedve beszél arról, hogy milyen csodálatos lehet az író számára az alkotás. A férfi kiábrándítja, hogy ő is olyan esendő ember, s inkább beteges kényszer számára az írás, mint magasztos fel-adat. Nyina is megosztja nagy álmát a férfival, szeretne híres színésznő lenni, csak nagyon nehéz számára a döntés. Arka-gyina sürgeti a háttérből az írót, hogy csomagoljon. Nyina a tó túlsó partján egy házacskára mutat, halott édesanyja házá-ra. A férfi észreveszi a lelőtt sirályt, s előkapja noteszét, buz-gón jegyezni kezd bele: „Kis novella témája: a tó partján gye-rekkora óta él egy fiatal lány. Olyan, mint maga, szereti a ta-vat, akár a sirály. De arra jár egy férfi, meglátja, és mert más dolga nincs, elpusztítja, ahogy Konsztantyin ezt a sirályt Ek-kor Arkagyina lép hozzájuk, s közli, hogy maradnak még.
Harmadik felvonás
Szorinék ebédlőjében Trigorin reggelizik, Mása az asztal mellett áll, és beszélgetnek. Mása elhatározza, hogy Trepl-jov iránti szerelmét gyökerestül kitépi a szívéből, s hozzá-megy feleségül a tanítóhoz, Medvegyenkóhoz, közben vod-kát tölt magának és az írónak, amikor a férfi megütközik ezen, azt állítja, hogy a nők többet isznak, csak titokban. Az-tán kérleli a vendégét, hogy maradjanak még, de Trigorin el-meséli, hogy Arkagyina fia milyen tapintatlanul viselkedett, előbb megpróbált öngyilkos lenni, aztán meg őt hívta ki pár-bajra. Ráadásul morog, prüszköl, és az új formákról prédi-kál, pedig jut hely mindenkinek, fölösleges olyannyira to-longani. Mása szerint a fiú féltékeny. Majd amikor Nyina megjelenik, Mása elmegy. Nyina évődik Trigorinnal, nem tud dönteni, hogy elszök-jön-e otthonról és színésznő legyen, vagy sem, a férfi segít-ségét kéri a döntéshez. Búcsúzóul egy medaliont ajándékoz az írónak, amire az alábbi szöveg van vésve: „Nappalok és éjszakák", százhuszonegyedik oldal, tizenegyedik és tizen-kettedik sor. Borisz Alekszejevics azon morfondírozik, hogy mi lehet ez a két sor.
Szorin is szeretne a városban maradni, de nincs pénze. Ar-kagyina el van keseredve a fia miatt, de amikor a bátyja el-mondja, hogy a fiúnak új öltöny kellene, s nem ártana neki egy külföldi út sem, akkor sírva tagadja, hogy akár egy öl-tönyre is lenne pénze, nemhogy külföldi útra. Szorin sajnál-ja a fiatalembert, mert pénz nélkül nagyon kilátástalan az élete, s ő szívesen adna neki, de neki sincs. Ennyiben marad-nak, amikor Trepljov megérkezik. Arra kéri anyját, amikor Szorin elmegy, hogy legyen nagyvonalú, s adjon a bátyjának 1000-2000 rubelt, hogy a városba költözhessen egy évre, de Irina Nyikolajevna nem hajlandó erre sem. Aztán kicseréli a kötést a fia fején. Trepljov megnyugtatja az anyját, hogy percnyi esztelen kétségbeesés volt, nem volt ura önmagának, s élvezi anyja kényeztetését. Arkagyina védi Trigorint, hogy nem gyáva, de a párbajnak semmi értelme. Aztán Konsztan-tyin dühösen közli, miközben letépi a fejéről a kötést, hogy benne sokkal több a tehetség, mint mindannyiukban össze-véve. Keserves dolgokat vágnak egymás fejéhez, aztán sírva kérnek egymástól bocsánatot.
Trigorin jön, s egy könyvben keresgél, míg végre megta-lálja: „És ha valaha az életem kell neked, hát jöjj és vedd." Trepljov felveszi a kötést a földről és elmegy. Arkagyina fi-gyelmezteti kedvesét, hogy készülődjön, mert hamarosan itt a kocsi értük. Trigorin nem is figyel rá, az előbbi sorok szo-morúságán mereng. Arkagyina most döbben rá, hogy az író szerelmes Nyinába, s kéri, hogy menjenek el. Trigorin kö-nyörög Irinának, hogy engedje el, soha nem tapasztalt még ilyen érzést, de asszony kikéri magának, hogy másik nőről áradozzon neki. Végül elengedi, de a férfi ragaszkodik hoz-zá, hogy együtt utazzanak. Samrajov jön, hogy kész a kocsi, mindenki búcsúzkodik. Nyina közli a férfival, határozott, színésznő lesz, s Moszkvába utazik, ott viszontláthatják majd egymást. Trigorin odasúgja neki, hogy hol szálljon meg, és megcsókolja.
Negyedik felvonás
Két év telt el. Az egyik szalonban Mása és Medvegyenko beszélgetnek. A férfi haza akar menni, s magával akarja hív-ni a feleségét is, sajnálja a gyereküket, hogy második napja már a dadára van bízva, de Másának esze ágában sincs, hogy vele tartson. Medvegyenko fél az apósától kocsit kérni. Polina Andrejevna is lekezelően bánik vejével, és nagyon sajnálja a lányát. Látja, hogy mennyire szenved Trepljov iránti reménytelen szerelmétől, Mása arról ábrándozik, hogy ha áthelyezik a férjét más városba, meg tud szabadulni e re-ménytelen érzéstől.
Aztán Dorn és Medvegyenko jönnek, Szorin tolószékét tolják. Arkagyinát várják, mert Szorin annyira rossz állapot-ban volt, hogy Trepljov elhívta anyját. Dorn rácsodálkozik,
hogy a szalont átalakították Konsztantyin dolgozószobájává, aztán Szorin azon siránkozik, hogy nem lett sem nagy író, és még családja sincs. Dorn rendre utasítja, hogy ne elégedet-lenkedjen az életével. Aztán Trepljov jön be, s az orvost a külföldi útjáról kérdezi.
Ekkor Nyina Zarecsnaja is szóba kerül. Trepljov elmeséli, hogy mi történt vele. Megszökött hazulról, és Trigorinnal élt. Gyereke született, de sajnos meghalt. Trigorin ráunt, és visz-szatért régi vonzalmához. Egyébként nem szakított vele, ha nem amilyen jellemtelen, valahogy kétlaki módra itt is volt, meg ott is. Nyina egyéni élete nem igazán sikerült. A színpa-don sem volt sokkal szerencsésebb, mindig nagy szerepekre vállalkozott, de csiszolatlanul játszott, kicirkalmazottan, túlzott gesztusokkal. Voltak tehetséges pillanatai. Nagyon sok szenve-désben volt része, zilált lett, úgy írta alá magát, hogy: a sirály. Most éppen a városban van, de hiába látogatta meg Konsztan-tyin és Mása, senkit sem hajlandó fogadni.
Megérkeznek a vendégek: Arkagyina Trigorinnal. Irina eldicsekszik fiának, hogy Borisz Alekszejevics elhozta a la-pot, amelyben Trepljov új elbeszélése jelent meg, sőt elújsá-golja, hogy mennyien faggatják őt az új íróról. Nem akarnak hosszú ideig maradni. Mása kérleli az apját, hogy adjon ko-csit a férjének, hogy hazamenjen, de Samrajev durván eluta-sítja, így Medvegyenko gyalog vág neki az útnak. Aztán lot-tójátékhoz készülődnek. Kosztya dühösen jegyzi meg anyjá-nak, hogy Trigorin a saját novelláját olvasta csak el, az övét fel se vágta. Mindnyájan játszanak, Trepljov kimegy a dol-gozószobájába, a munkájába merül.
Nyina felkeresi Kosztyát, Trepljov reménykedik, s ezért újra szerelmet vall a lánynak, de ő még mindig Trigorint sze-reti. Úgy érzi, sikerült megtalálnia az útját: „a mi dolgunk-ban, akár színpadon játszunk, akár novellát írunk, nem a di-csőség a fő, nem a ragyogás, nem az, amiről álmodoztam, a fő az,' hogy tűrni tudjunk. Tudd hordania keresztedet és higgy!" A férfi elkeseredetten beszél arról, hogy ő nem talál-ta meg a maga útját. Elkeseredetten vergődik, és nem tudja, kinek, mire kell ez. „Én nem hiszek, és nem tudom, mi az el-hivatottságom" - mondja. Nyina szenvedélyesen megöleli Trepljovot és elrohan.
A társaság ezalatt játszik és iszogatnak, amikor váratlanul odakintről lövés hallatszik. Dorn azt hazudja Arkagyinának, hogy egy éteres üveg robbant fel, aztán odasomfordál Trigo-rinhoz, s megkéri, hogy óvatosan vigye el innen Irina Nyi-kolajevnát. Az történt, hogy Konsztantyin Gavrilovics agyonlőtte magát.
-
blackgamer #50
ANTON CSEHOV
Három nővér
Szereplők:
Prozorov, Andrej Szergejevics
Natalja - menyasszonya, később felesége
A három nővér: Olga Mása Irina
Kuligin, Fjodor Ijics - Mása férje
Versinyin, Alekszandr Ignatyevics – ütegparancsnok
Tuzenbach, Nyikolaj Lvovics - báró, hadnagy
Szoljonij, Ivan Romanics - százados
Csebutikin, Alekszej Petrovics – katonaorvos
Fedotyik, Alekszej Petrovics – hadnagy
Rode, Vlagyimir Karlovics – hadnagy
Ferapont - öreg szolga az elöljáróságon
Anfisza - öreg dada, 80 éves
Első felvonás
Verőfényes dél van, Prozorovék házában az ebédhez ké-szülődnek. Olga a leánygimnázium tanárnőinek kék egyen-ruhájában, Mása fekete ruhában üldögél, Irina fehérben az ablak előtt álldogál. Olga felidézi apjuk emlékét, aki épp egy éve halt meg. Ekkor megjelennek a ház állandó vendégei: Tuzenbach báró, Csebutikin és Szoljonij. Ezután közösen ál-modoznak Moszkváról, ahonnan tizenegy éve helyezték át az apjukat ebbe az isten háta mögötti kis városba. Arról ál-modoznak, hogy eladják a házat a nyáron. Tuzenbach beje-lenti, hogy új ütegparancsnok érkezett a városba, Versinyin, a felesége kissé hóbortosnak látszik, hosszú hajfonattal jár, mint a kislányok, és gyakran követ el öngyilkossági kísérle-tet, hogy bosszantsa az urát. Van még két lánya is.
Irina boldog, ma van a névnapja, s ráadásul az idő is gyö-nyörű: „Mikor ma felébredtem, felkeltem és megmosdottam, egyszerre úgy tetszett, minden olyan világos ezen a vi-lágon, és tudom, hogyan kell élni. (...) Az embernek fáradnia kell, dolgoznia kell, arca verejtékével, akárki is az, és csak ebben van az élet értelme és célja, az ember boldogsága és gyönyörűsége. Milyen szép az élete a munkásnak, aki virra-datkor felkel, és az úton követ tör, vagy a pásztornak, vagy a tanárnak, aki gyerekeket tanít, vagy a mozdonyvezetőnek a vasúton..." Azután Olga hozzáteszi, Irina mindig hétkor kel, de kilencig még ágyban marad, s valamiről komoly arc-cal elmélkedik. Irina büszkén mondja, hogy ő már húsz éves. Tuzenbach átveszi Irina lelkesedését. Huszonöt év múlva mindenkinek dolgoznia kell. Szoljonij epés megjegy-zést tesz, hogy Tuzebach már nem is lesz az élők sorában annyi idő múlva.
Csebutikin elszalad, hogy ajándékot hozzon a legifjabb nővérnek. Ekkor jelenik meg Versinyin tisztelgő látogatásra, s hamarosan kiderül, hogy ő is moszkvai, mint a lányok, sőt ismerik is egymást abból az időből. Felidézik a Baszmanna-ja utcát, ahol laktak, s Másának eszébe jut, hogy annak ide-jén úgy hívták a férfit, hogy a „szerelmes őrnagy", de azóta megöregedett. A moszkvai emlékek után Versinyin elfilozo-fál azon, hogy Moszkvában már senki sem emlékszik rájuk, s a jövő szemében milyen nevetséges vagy értelmetlen lesz az ő életük. Szoljonij vékony hangon csipog, és hiába regu-lázza Tuzenbach, a százados csak folytatja. Tuzenbach úgy véli, hogy ők nagyon sokat szenvednek.
Kívülről hegedűszó hallatszik be, Andrej, a lányok bátyja játszik. Benne van minden reményük, hogy újra Moszkvába költöznek, mert valószínűleg egyetemi tanár lesz. Aztán azt is elmesélik, hogy egy rossz ízlésű helybeli lánynak, Natasá-nak udvarol. Mása úgy tudja, hogy egyébként is ezt a lányt Protopopov veszi el, az elöljáró. Aztán Andrej is abbahagy-ja a hegedülést. Elmeséli, hogy apja halála óta hízott meg ennyire, mert mintha egy nyomás alól szabadult volna meg. Az apja jóvoltából a lányok tudnak franciául, németül, ango-lul, Irina pedig olaszul. Mása keserűen állapítja meg, hogy milyen hiábavaló ebben a városban három nyelvet tudni.
Versinyin véli, hogy az ilyen okos embereknek kell példát mutatniuk a tudatlanoknak. Két-három évszázad múltán az élet bámulatosan szép lesz, s nem szabad arra panaszkodni, hogy felesleges a tudás. Tuzenbach még hozzá-fűzi, hogy dolgozni kell. Majd leszögezi, hogy ő a neve ellenére nem német, az apja pravoszláv. Versinyin mintha nem is hallaná a bárót, tovább elmélkedik, hogy ha újrakezdhetné az életét, akkor nem nősülne meg.
Ezután Kuligin köszönti fel sógornőjét névnapja alkalmá-ból, ugyanazt a könyvet ajándékozza neki, amellyel már húsvétkor meglepte, s nem bánja azt sem, hogy Irina ezt szó-vá is teszi, sőt azt javasolja, hogy ajándékozzon ez örökbe-csű műből egy példányt vendégüknek, Versinyinnek. Boldo-gan állapítják meg, hogy vasárnap van, és nem kell munká-ba menni. Kuligin lelkesen meséli Másának, a feleségének, hogy az igazgató délutánra meghívta őket egy kis kirándu-lásra, de az asszony nem osztozik ebben az örömben, sőt pa-naszkodik a többieknek, hogy milyen unalmas lesz, s neki nincs kedve elmenni.
Az ebédnél más vendégek is megjelennek, akik szintén Iri-na névnapja alkalmából teszik tiszteletüket: Natasa, akit ízlés-telen ruhája miatt rögtön megbántanak, majd a két hadnagy: Fedotyik és Roda. Mása rázendít kedvenc dalára: „A tenger-parton áll a tölgyfa, aranylánc csüng az ágain..." Kuligin meg-állapítja, hogy tizenhárman ülnek az asztalnál, s ez azt jelenti, hogy valaki szerelmes a jelenlévők közül. Natasa fülig pirulva elrohan, Andrej utána, s bevallja a lánynak, hogy annyira sze-reti, hogy feleségül szeretné venni.
Második felvonás
Andrej és Natasa összeházasodtak, van egy kisfiuk, Bo-bik, aki miatt a feleség nagyon aggódik, ugyanis nagyon hi-deg, s arra kéri férjét, hogy Irina szobájába költöztessék át a gyereket, mivel száraz és napos.
Versinyin és Olga beszélgetnek. Az asszony elmeséli, hogy amikor feleségül ment Kuliginhez, akkor nagyon bölcsnek és okosnak találta, csak tizennyolc éves volt, azóta azonban rájött, hogy a civilek nem olyan pallérozottak, fino-mak, mint a tisztek. A férfi szerelmet vall neki. A vallomást Tuzenbach és Irina megérkezése szakítja félbe. Irina panasz-kodik, hogy milyen elcsigázott, s egyébként sem szereti a munkáját a sürgönyhivatalban. Irina aggódik a bátyja miatt, mert hallotta, hogy kétszáz rubelt vesztett. Versinyin immár harmadszorra kér teát, de mintha senki se hallaná, majd le-mond róla. Aztán előkerül kedvenc témájuk: mi lesz két-há-romszáz év múlva, azon siránkoznak, hogy milyen szomorú-ak a hétköznapjaik. „Azt hiszem, hogy az embernek hivőnek kell lennie, vagy keresnie kell az igazságot, különben az élet sivár..." - sóhajtozik Mása.
Nagy lassúsággal, de elkészült a tea, Anfisza, az idős szol-gáló hozza be.
Natasa a kisfiáról áradozik. Szoljonij megjegyzése meg-döbbenti a többieket: azt állítja, ha a gyerek az övé lenne, s : betenné egy serpenyőbe, megsütné és megenné. Versinyin veszi át a szót, s arról filozofál, hogy amit megszoktunk, az a számunkra természetes, s így ha Moszkvában élnének, a város nem jelentene a számukra olyan sokat. Ekkor levelet kap, amelyben arról értesítik, hogy a felesége megint meg-mérgezte magát, így csöndesen távozik. Natasa finoman el-küldi a vendégeket, arra hivatkozik, hogy beteg a gyerek. Az álarcosokat sem engedik be, a ház elnémul. Natasa, Pro-topopov elöljáróval, a hódolójával egy kis éjszakai kocsiká-zásra indul. Ekkor tér vissza Versinyin, és meglepődve lát-ja, hogy elnémult a ház.
Harmadik felvonás
Éjjel három óra. A helyszín Olga és Irina szobája, a házban nagy a nyüzsgés, mivel tűz ütött ki a városban, mindenki tal-pon van. Olga ruhákat vesz ki a szekrényből, s odadobja Anfisszának, hogy a Kolotyin kisasszonyoknak adja oda. Ol-ga sürgetné az idős szolgálót, de az panaszkodik, hogy nem bírja az iramot, ekkor toppan be Natasa, s beszámol arról, hogy gyorssegély akciót szerveztek a szegények megsegítésé-re. Aztán Anfiszára förmed rá, hogy miért ül, majd számon kéri Olgától, hogy miért nem zavarja már el az öreg szolgálót, szerinte semmi hasznát sem lehet venni. Azután hízelegni kezd Olgának, aki amikor magukra maradnak, felháborodot-tan közli, hogy nem tűri el az ilyen durva hangnemet
Kuligin a feleségét keresi, s azon méltatlankodik, hogy az orvos éppen ezen az éjszakán itta le magát a sárga földig, amikor a leginkább szükség lenne rá. Csebutikin doktor is előkerül, nem tántorog, csak azon siránkozik, hogy megölt egy asszonyt, mert már gyógyítani se tud, pár évvel ezelőtt még igen, de ma már képtelen, s ezért iszik. Tuzenbach el-meséli, hogy arra kérték, hogy jótékonysági koncertet szer-vezzen a tűzkárosultak javára. Marija Szergejevna zongo-rázhatna, de három éve nem is játszott, Kuligin nem repes az ötletért, s aztán inkább az egészet elodázza Majd megjegy-zi, hogy Natasa kis regényt sző Propotovval.
Versinyin teljesen másról kezd el beszélni, a lányait saj-nálja, az anyjuk sehol, rémülten álltak az ajtóban, s amikor elrohant velük, csak azon járt az esze, hogy mennyi mindent kell még ezeknek a szerencsétleneknek elviselniük. Amikor belép Prozorovékhoz, ott találja az ordítozó feleségét, úgy érezte, mintha ez már valamikor megtörtént volna vele, és ismét a jövőről álmodozik. Fedotyik jön, mindenét elvesztet-te. Szoljonij is megérkezik, de Irina közli, hogy nincs helye itt, a férfi ezen felháborodik s nem érti, hogy a báró miért maradhat. A tűz alábbhagy, Irina és Mása elküldi a férfiakat. Mása hazaküldi Kuligint, aki még egy szerelmi vallomást tesz a feleségének, aki ezt rettentően unja.
Aztán felháborodva meséli, hogy Andrej a banknál jelzá-logkölcsönt vett fel a házukra, s az egész pénzt zsebre vágta a felesége. A ház valójában négyüké. Kuligin csodálkozik Másán, hogy ennyire anyagias, de nem akarja ott hagyni Mását.
Irina folytatja Andrej szapulását, hogy begyöpösödött a felesége mellett, valaha egyetemi tanárnak készült, de teg-nap azzal hencegett, hogy végre tagja lett a törvényhatóság-nak, melynek elnöke Protopopov. Az egész város erről be-szél, csak ő nem lát semmit. Most mindenki a tűzhöz szaladt, csak ő ül a szobájában, semmi sem érdekli. Aztán Irina ma-gát siratja, az idő múlásával úgy érzi, a boldogság is egyre távolabb kerül tőle. Huszonhárom éves, sovány és csúnya lett, nem is érti, hogy miért nem ölte meg magát. Olga azt ta-nácsolja neki, hogy menjen férjhez a báróhoz, igaz, hogy nem érez iránta szerelmet, és első látásra ő is nagyon csú-nyának találta a férfit, de legalább becsüli, ő is inkább a ta nítás helyett férjhez menne, de ez már nem lehetséges.
Mása meggyónja a testvéreinek, hogy szerelmes Versi-nyinbe, de megjelenik Andrej, aki most akarja kiönteni a szí-vét a lányoknak, akik fáradtak, s inkább másnapra szeretnék halasztani. De Andrej akkor is elkezdi, tudja, hogy a házasságkötése kezdete óta ki nem állhatják a feleségét, Natasát. De ő mindenképpen szereti őt, becsüli, és másoktól is meg-követeli ezt. Érzi, hogy testvérei neheztelnek rá, mert nem lett egyetemi tanár, de ő büszke ama, hogy az elöljáróságon dolgozik. Bocsánatot kér azért is, mert elzálogosította a há-zat, aztán már nem is érdekli, hogy mit gondolnak. Irina el-szánja magát, hogy hozzámegy a báróhoz.
Negyedik felvonás
Prozorovék kertjében üldögél Csebutikin, várja, hogy hív-ják. Irina Kuliginnal álldogál, aki időközben leborotváltatta a bajuszát, s rendjelet visel a nyakában. Tuzenbach is a tera-szon van, most kísérik ki Fedotyikot és Rodét. Arról elmél-kednek, hogy fognak-e még találkozni vajon. Aztán Csebu-tikin is megjelenik, azon méltatlankodik, hogy tőle elfelej-tettek elköszönni, s ő megígéri, hogy még egy esztendőt tölt a katonaságnál, aztán nyugdíjba megy, és letelepszik náluk, csendes ember lesz, megváltozik, de már dudorászik is, s Kuligin megállapítja, hogy a doktor javíthatatlan kópé.
Irinának nem tetszik sógora új arca, de Kuligin nagyon elégedett magával, mivel az igazgató is pont ilyenre igazít-tatta a bajuszát. Irina hallotta, hogy a sétatéren történt egy kis csetepaté. Csebutikin és Tuzenbach el akarja vonni a lány figyelmét az esetről. De Kuligin a maga tudálékos mód-ján közli, hogy a színház előtt Szoljonij belekötött a báróba. Csebutikin azt állítja, hogy semmiség. Kuligin tovább fe-cseg, hogy Szoljonij is szerelmes Irinába, amit meg is tud ér-teni, hiszen hasonlít az ő Másájára. Irina elmeséli, hogy mi-lyen lázasan készülődik, a poggyászát délután készül felad-ni, holnap esküszik a báróval, a téglagyárba utaznak, és hol-nap már tanít is. Új életet kezdenek.
Kuligin alig várja, hogy elmenjenek a katonák, mert hol-naptól minden a régi lesz. Nagyon rajong a feleségéért, s azon mereng, hogy az emberek sorsa milyen különböző. Ő elége-dett a magáéval és boldog. Mása azon gondolkodik el, hogy aki részletekben kapja a szerencséjét, aztán elveszti, fokoza-tosan eldurvul, mint ő és testvére, Andrej is. Mindenki szo-morú, el fog árvulni a ház, immár csak Andrej és családja marad.
Tuzenbach furcsán búcsúzkodik Irinától, a városba siet. Öt éve szereti a lányt, holnap együtt fognak elutazni, csak az a baj, hogy Irina nem szereti. Irina megnyugtatja, hogy hű-séges felesége lesz, habár nem szerelmes belé, de még soha-sem volt szerelmes, csak álmodozott róla. A báró elköszön: „Micsoda semmiségek, micsoda ostoba apróságok kapnak néha jelentőséget az életben, egyszerre, csak úgy váratlanul. (...) Mintha elsőízben látnám életemben ezeket a fenyőket, jávorfákat, nyírfákat. Minden kíváncsian néz rám és vár. Mi-lyen szépek ezek a fák, és milyen szép lehetne itt éldegélni. (...) Menni kell, itt az ideje... Úgy érzem, ha meghalok, én valahogy még mindig részt veszek az életben. Isten veled, édes!... Az irataid, melyeket ideadtál, ott vannak az asztalon, a naptár alatt."
Andrej is az elfecsérelt évekről beszél, amikor fiatal volt, nagyon bízott a jövőben, s aztán alig kezdtek élni, máris unalmasak, szürkék, érdektelenek, lusták lettek, mint a vá-ros, ahol élnek, az is unalmas és szürke. Az emberek csak esznek, isznak, alusznak, aztán meghalnak, aztán mások születnek, akik, hogy meg ne haljanak az unalomtól, újra esznek, isznak alszanak, a feleségek megcsalják a férjüket, a férjek meg hazudnak, úgy tesznek, mintha semmit sem lát nának, s ez a romlott levegő megrontja a gyerekeket is. Fe-rapont ott lábatlankodik megint az iratokkal, amiket Andrej-nek alá kell írnia. Andrej egyedül csak a jövőben hisz. Nata-sa leinti, hogy ne hangoskodjon, mert felébreszti a kisebbik gyereket.
Versinyin Marija Ivanovnát keresi, el akar búcsúzni. Ismét üres filozofálásba kezd, amikor Mása bejön a kertből. Aztán sírva fakadnak. Kuligin megbocsát a feleségének, mert na-gyon szereti, s engedi, hogy elköszönjenek egymástól Mása és Versinyin. Miután a férfi elmegy, „A tengerparton áll a tölgyfa..." kezdetű dalt kezdi el dudorászni. A távolból tom-pa pisztolylövés hallatszik, Irina bejön. Natasa kiosztja a házban a teendőket, Irina szobájába majd Andrej költözik, ott nyugodtan hegedülhet. Natasa fellélegzik, hogy végre egyedül marad a házban. Kívülről katonabanda szól, mind-nyájan hallgatják.
Csebutikin érkezik a rossz hírrel: „Nem tudom, hogy mondjam meg... Buta história! Fáradt vagyok és undorodom, és nem akarok többet beszélni." Végül kimondja: „A bárót az előbb párbajban agyonlőtték." Irina sírva fakad, a nővérek egymáshoz simulnak. „Elmennek tőlünk, az egyik már egé-szen elment... egészen és mindörökre, mi pedig egyedül ma-radunk..." = mondja Mása. Irina abban reménykedik, hogy talán eljön az az idő, amikor mindnyájan megtudják, hogy mi-ért kellett ilyen sokat szenvedniük. „Addig azonban élnünk kell és dolgoznunk. Mindig, mindig dolgoznunk! Holnap majd elutazom, egyedül... bemegyek az iskolába, tanítok, és egész életemet azoknak adom, akiknek talán szükségük van rá. Most ősz van, nemsokára jön a tél, a hó mindent betakar, én pedig dolgozom, dolgozom..." Olga is átöleli testvéreit, s ő is azon mereng, hogy miért kell nekik ilyen sokat szenvedniük. Csebutikin halkan énekel: „Tararabumsztié..." - újságot olvas, s egyre ezt hajtogatja: „Mindegy! Mindegy!" Olga még min-dig azon meditál: „Csak tudnám, miért, csak tudnánk, miért!"
-
#49
Na ez tényleg jó. Három nővérből nekem is keresnem kell majd valami ilyet, mert egy kb. 30 oldalast találtam. És tényleg minden benne van, csak akkor már majdnem ott tartok mintha a könyvet olvastam volna el.