milyen oldalak vannak ezzel kapcsolatban ?
-
blackgamer #53
FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ
Bűn és bűnhődés ...folytatás
Porfirij mindent tudott a diákról, már várta, hogy jelent-kezzék a tárgyaiért, ugyanis minden tulajdonos már megtet-te. Fejből tudta, hogy egy óra és egy gyűrű Raszkolnyikov zálogtárgyai. Mindkettőt ugyanabba a papirosba csavarta az öregasszony, és szerepel rajta pontosan a neve és a zálogba hagyás dátuma is. Aztán megemlítette, hogy arról is értesült, hogy milyen rossz idegállapotba került. Razumihin is megerősítette, mivel barátja betegen kószált a városban. Ekkor a diák Zamjotov úrhoz fordult és megkérdezte, hogy tegnap este zavartnak látszott-e, de a férfi azt állította, hogy épp el-lenkezőleg, nagyon is értelmes volt. De mindez semmi, Nyikogyim Fomics arról is tájékoztatta a vizsgálóbírót, hogy látta őt tegnap késő este egy hivatalnok lakásán, akit halálra gázoltak a lovak. Raszkolnyikov fejében csak úgy viharzot-tak a gondolatok: „Az a legszebb, hogy már nem is alakos-kodnak, nem is teketóriáznak! Mért beszéltél rólam Nyiko-gyim Fomiccsal, mikor sose láttál? Nem is titkolják, hogy hajszolnak, mint egy kopófalka. (...) Csapjatok le rám, de ne játsszatok, mint macska az egérrel." Aztán arra gondolt, in-kább feláll, és nyíltan a szemükbe vágja az igazságot, de az-tán felmerült benne, hátha csak képzelődik, hiszen már azt sem tudja eldönteni, hogy valóban ráhunyorított-e Porfirij, de miért tette volna. Nincs a kezükben semmi tény, mind csak délibáb. Vajon tudják-e, hogy járt a lakásban? Minek is jött el a vizsgálóbíróhoz.
Aztán Razumihin próbálta a társalgást más irányba terelni, megkérdezte, hogy mire jutottak a kedvenc témájuk kapcsán tegnap este, miután magukra hagyta őket. Van-e bűn vagy nincs? Raszkolnyikov barátja elkezdte fejtegetni, hogy mi a véleményük e témáról, szerintük csak a társadalmi rendet ké-ne egészségessé tenni, és egyszerűen eltűnik a bűn. Porfirij kapva kapott az alkalmon, hogy előhozakodjon Raszkolnyikov cikkével, melynek címe: A bűnről, s amelyet két hónappal ezelőtt olvasott a Negyedévi Szemlében. A diák még azt sem tudta, hogy megjelent, aztán elmesélte, hogy egy érdekes könyvet olvasott e témáról, s ez adta az impulzust.
A bűnös lelkiállapotát vizsgálta a bűn elkövetésének ideje alatt. A vizsgálóbírót viszont nem ez a gondolat ragadta meg, hanem amikor arra céloz, hogy van a világon néhány olyan em-ber, akinek nemcsak hogy lehet, de akinek teljes joga van min- , denféle garázdaságot és bűnt elkövetni, mert hogy a törvényt '~ nem az ő számukra írták. Így két részre osztja az embereket: közönségesekre és nem közönségesekre. A közönségeseknek engedelmeskedniük kell, a nem közönséges viszont joggal el-követhet mindenféle bűnt. Raszkolnyikov pontatlannak érzi cikkének tolmácsolását, így helyére tette a dolgokat. A nem kö-zönséges embernek joga van lelkiismeret-furdalás nélkül át-lépni bizonyos akadályokon, de csak abban az esetben, ha eszméjét talán az egész emberiség számára üdvös eszméjét, más-képpen megvalósítani nem tudja. Ha Kepler vagy Newton fel-fedezéseiket csak emberéletek feláldozásával ismertethették volna meg a világgal, akkor joguk lett volna ezeket a bűnöket elkövetni. Az emberiség jótevői, a Lükurgoszok, Szólonok, Mohamedek és Napóleonok mind törvényszegők voltak, mert ők hozták az új törvényeket. A közönségesek alsóbbrendűek, úgyszólván nyersanyagok. Az első tartja fenn és sokasítja az emberiséget, a második típus mozgatja és viszi a cél felé.
Porfirij amiatt aggályoskodik, hogyan lehet megkülön-böztetni a két típust, s mi van, ha tévedés történik, s egy kö-zönséges ember teszi magát túl a törvényeken. Raszkolnyi-kov szerint keményen megbűnhődik, a nyilvános vezeklés különböző módjait szabják ki magukra, keményen büntetik magukat a kihágásért. Razumihin meglepődve hallgatja őket, s azt hiszi, ugratják egymást, de aztán ő vonja le a kö-vetkeztetést, valóban sok olyan gondolat van a cikkben, amely máshol is előfordul, de rémülten állapítja meg, hogy Raszkolnyikov gondolata, hogy jó lelkiismerettel lehet vért ontani, ez eredeti és barátjától származik. Szerinte ez a fel-fogás borzasztó, s nem hiszi, hogy Rogya komolyan gondol-ja. Raszkolnyikov ellenvetése egészen egyszerű: a társada-lom jól körülbástyázta magát: van Szibéria, börtön, vizsgá-lóbíró, kényszermunka. Akinek van lelkiismerete, szenved-jen, ha elismeri, hogy vétett. Ez még a ráadás a kényszer-munka tetejébe. Aki szánja áldozatát, az szenvedjen.
A vizsgálóbíró nagyon furfangosan teszi fel a kérdést, hogy Raszkolnyikov melyik embercsoportba sorolja magát. „Engedje megjegyeznem - felelte szárazon -, hogy nem tar-tom magamat se Mohamednek, se Napóleonnak, se más hozzájuk hasonlónak, így nem adhatok önnek kielégítő fel-világosítást arról, hogy mit tennék az ő helyükben." Porfirij nem elégedett meg ezzel a kitérő válasszal, szerinte rengete-gen tartják magukat Napóleonnak Oroszhonban, s ekkor Zamjatov is megszólalt a sarokból és hozzátette, hogy egy ilyen fiók-Napóleon verte agyon fejszével a múlt héten Al-jona Ivanovnát. Razumihin arca elsötétült, Raszkolnyikov megfordult, és menni készült. Ekkor még az utolsó perceket is kihasználta Porfirij, megkérdezte a diákot, hogy látott-e festőket a házban, de a fiatalember határozottan állította, hogy nem.
Nagyon kellett igyekezniük a Bakalejev házhoz, ahol Pul-herija Alekszandrovna és Dunya már régen várták őket. Ra-zumihint is felkavarta Porfirij és Zamjatov gyanakvása, de elütötte ezzel, hogy biztosan nem komolyan gondolják. Az-tán Raszkolnyikov hirtelen minden indoklás nélkül otthagy-ta barátját és hazaszaladt. A házuk előtt a legnagyobb meg-lepetésére a házmester egy iparosforma alacsony termetű embernek mutatta meg. Raszkolnyikov megszólította, de az semmi mást nem szólt, csak azt hajtogatta: - Gyilkos! - és hideg, gyűlölködő, diadalmas mosoly volt az arcán. A diák rémülten érezte, hogy gyengül a teste, elerőtlenedik. „Tud-nom kellett volna! -gondolta keserű gúnnyal. - Hogy mer-tem én, aki ismerem magamat, és ezt megéreztem, hogy mertem baltát fogni, bevérezni a kezemet. (...) Nem, azok az emberek nem ilyen fából vannak faragva... Az igazi uralko-dó, akinek mindent szabad, lerombolja Toulont, mészárlást rendez Párizsban, egy hadsereget Egyiptomban felejt (...) Nem, az ilyen ember nyilván nem húsból-vérből van, hanem bronzból." Aztán úgy érzi, nem is embert ölt, hanem egy eszmét. A haja verejtékben ázott, remegő ajka kicserepese-dett, s a mennyezetet bámulta.
Kábulat ereszkedett rá, furcsa volt, nem is tudta, hogyan keveredett az utcára, alig tett néhány lépést, valaki integetett neki, ahogy közelebb ment, felismerte az iparosforma férfit, befordultak a mellékutcába. Aztán váratlanul ott álltak a ház előtt, bement a lakásba, és a széken észrevett egy töpörödött öregasszonyt. Nesztelenül kiemelte a baltát a hurokból, és rávágott az öregasszony feje búbjára, de különös módon meg se moccant, leguggolt egészen a földre, és alulról nézett az arcába, és megfagyott benne a vér: az anyóka nevetett. Teljes erőből ütni kezdte az öregasszony fejét, de a baltacsa-pások nyomán a nevetés is egyre fokozódott. Kirohant, me-nekülni próbált. Kiáltani akart, s ekkor felébredt. Raszkol-nyikov félig lehunyt pilláin keresztül egy férfit pillantott meg az ágya mellett, aki bemutatkozott: Arkagyij Ivanovics Szvidrigajlov.
A diák egy darabig azon morfondírozott, hogy feláll és el-megy, így vet véget a látogatásnak, de valamiféle kíváncsi-ság visszatartotta. Szvidrigajlov körülményesen adta elő jö-vetele célját. Úgy érzi, hogy Luzsin nem méltó Advotya Ro-manovnához, aki nagylelkűen és kellő körültekintés nélkül feláldozza magát a családjáért. Ő tízezer rubelt ad Dunyá-nak, csak ne menjen férjhez a rokonához, nincs semmilyen hátsó szándéka, már nem szerelmes a lányba, de azért még egyszer Raszkolnyikov jelenlétében szeretné látni. Marfa Petrovnát szívszélhűdés vitte el, nincs része a felesége halá-lában, s itt még azt is megjegyezte, hogy Marfa Petrovna há-romezer rubelt hagyott Dunyára. Arra kérte a diákot, hogy mindezeket híven mondja el Advotya Romanovnának.
Nyolc órakor sietve érkeztek a Bakalejev házba, hogy megelőzzék Luzsint. Pjotr Petrovics elég nyájasan, de foko-zott méltósággal üdvözölte a hölgyeket. Láthatóan zavarban volt. Olyan ember volt, aki nem szereti a talányos helyzete-ket, s most itt tisztázni kívánt mindent: mit jelent, hogy ilyen nyíltan szembehelyezkedtek a kívánságával. Aztán Szvidri-gajlovról beszélgettek, s miután minden rosszat elmondtak már róla, az addig hallgatag Rogya természetes hangon kö-zölte, hogy találkozott vele másfél órája, s mindent elmon-dott szép sorjában, de az ajánlatát csak megemlítette, ám hogy mi az, nem volt hajlandó bővebben kifejteni. Luzsin nagyon megsértődött és el akart menni. Dunya tartóztatta, de a férfi arra hivatkozott, hogy őt rettenetesen megsértette Raszkolnyikov, s ő nem tud már maradni. Dunya ki szerette volna békíteni őket, de annál durvább vita bontakozott ki kö-zöttük, s végül Dunya és anyja együtt zavarták ki a lakásból. Luzsin távozása után öt perccel már vidáman nevettek, s bensőséges beszélgetés bontakozott ki közöttük.
Raszkolnyikov váratlanul fölpattant, s közölte a családjá-val, hogy neki mennie kell, arra kérte őket, hogy felejtsék el, de lehet, hogy majd visszajön. Anyja, húga és Razumihin halálra rémültek. Razumihin utánarohant, de nem tudta visszatartani barátját, aki arra kérte, hogy maradjon velük. Visszament és megnyugtatta a hölgyeket, hogy Rogyának csak a betegségét kell kipihennie, hagyják most nyugodtan, úgyis eljön mindennap.
Szonyához sietett, a lány nagyon meglepődött Raszkol-nyikov látogatásán. Első alkalommal járt nála, de azzal kezdte, hogy búcsúzni jött, s a lány csalódottan kérdezte, hogy holnap nem lesz ott a temetésen. Aztán leborult a lány elé, aki szégyenkezve mondta, hogy nem méltó erre, de a di-ák azt mondta, hogy a szenvedései előtt hajtott térdet. Aztán a lányt arról faggatta, hogy hisz-e Istenben. Aztán megpil-lantotta az Újszövetséget bőrkötésben, és megtudta, hogy Szonya Lizavetától kapta, s gyakran olvasgatták együtt, sőt misét is mondatott a halott lány emlékére. Raszkolnyikov megkéri, hogy olvassa fel Lázár feltámasztásának történetét Hangosan, ünnepélyesen olvasott és remegett, borzongott, mintha tulajdon szemével látná. Ezután a diák bevallotta, hogy szakított a családjával, nem megy hozzájuk többet. Most már senkije sincs Szonyán kívül, átkozottak mindket-ten, menjenek együtt. Talányosan búcsúzik, ha nem jön hol-nap úgyis megtud mindent, ha viszont holnap eljön, meg-mondja, hogy ki Lizaveta gyilkosa. A lány nagyon megsaj-nálja a fiút.
Raszkolnyikov másnap felkereste tizenegykor a kerületi kapitányság nyomozó osztályát. Nagyon szenvedett, hogy megint találkoznia kell Porfirij Petroviccsal, gyűlölte és félt, hogy gyűlöletében el találja árulni magát. Raszkolnyikov le-ült, és nem vette le a szemét a vizsgálóbíróról, aki minden-féle üres fecsegésbe kezdett. Amikor a diák megsokallta, fel akart állni és elmenni, akkor Porfirij nagy türelemmel bírta maradásra, s megnyugtatta, hogy néhány percet miért ne tölthetnénk csak úgy a barátunkkal. Azután fáradhatatlanul ontotta az üres szólamokat. Közbe-közbe elejtett egy rejté-lyes szócskát, de rögtön megint zagyvaságokba bonyolódott. Valósággal provokálta, de Raszkolnyikov összeszedte min-den erejét, és felkészült a szörnyű katasztrófára. Közben nem is egyszer neki akart ugrani, de eltökélte, hogy hallgat, egy szót sem szól, amíg nincs itt az ideje. De végül nem bír-ta, és kitört, hogy ő nem tűri, hogy Porfirij őt gyanúsítsa a gyilkossággal. Alig tudta csitítania bíró, hogy visszaesik a betegségébe, ha nem vigyáz.
Aztán Porfirij Petrovics azzal is előhozakodott, hogy tud az esti látogatásáról a házban, a csengőt rángatta, vért emle-getett, megbolondította az embereket. Raszkolnyikov csak hallgatta, Porfirij arról beszélt, hogy nem is gyanúsítja, de egy kis meglepetést tartogat a szomszéd szobában. A diák kétségbeesetten üvöltött, hogy a bíró mennyire kihasználja az ingerlékenységét, s ekkor valami váratlan történt. Mikol-ka, az egyik festő jelentkezett, s bevallotta, hogy ő követte el a gyilkosságot, ezen mindnyájan meglepődtek, Raszkolnyi-kovot elküldték. Egyenesen hazament, sietett a temetésre, de ugyanaz az iparosforma ember várt rá, aki tegnap meggya-núsította, eljött bocsánatot kérni, kiderült, hogy ő is ott volt, amikor felkereste a házat, s annyi bolondságot hordott össze; ő volt a másik szobában rejtőző meglepetés.
Pjotr Petrovics nem tudott egykönnyen beletörődni a teg-napi vereségébe, ráadásul még el is kotyogta szobatársának, Lebezjatnyikovnak, már lakást is bérelt és ki is tataroztatta, a bútorokat is lefoglalózta. Végül elgondolkodott, s úgy dön-tött nem adja fel olyan könnyen. Hívatta Szofja Szemjonov-nát, és nyájasan elbeszélgetett vele. Andrej Szemjonovics magukra akarta őket hagyni, de Luzsin ragaszkodott lakótár-sa jelenlétéhez. Megkérte Szonyát, hogy mentse ki Katyeri-na Ivanovna előtt, s nagylelkűen tíz rubelt nyújtott át. Lebez-jatnyikovot meghatotta ez a jó cselekedet.
Raszkolnyikov akkor érkezett, amikor a gyásznép a teme-tőből visszaért. Katyerina Ivanovna nagyon megörült neki, ezután Szonya igyekezett Luzsin bocsánatkérését tolmácsol-ni. Annak ellenére, hogy szegényelk voltak, pompás lakormát rendeztek. Ekkor váratlanul felindultan Pjotr Petrovics vi-harzott be, s Szonyát megvádolta, hogy ellopta az egyik száz rubelesét, s Lebezjatnyikot nevezte meg az eset szemtanúja-ként. Katyerina Ivanovna leszidta Szonyát, hogy elfogadta a tíz rubelt, amit aztán Luzsin arcába vágott. Szegény lány hi-ába állította, hogy nem ő tette, a hivatalnok egyre csak vá-dolta. Lebezjatnyikov tisztázta a lányt a vád alól, elmondta, hogy ő látta, amikor Szonya zsebébe csúsztatta Luzsin a száz rubelt, s teljesen felháborodott lakótársa viselkedésén. Szégyenszemre innen is kudarccal távozott Pjotr Petrovics.
Raszkolnyikov erélyes és bátor védelmezője volt Szonyá-nak Luzsin ellen. Szonya arra kérte, hogy ne gyötörje meg úgy, mint tegnap. A diák emlékeztette tegnapi ígéretére, hogy felfedi Lizaveta gyilkosának személyét, de a lány értetlenül hallgatta. „Találd ki! - mondta és szája körül megint ott ját-szott az előbbi erőtlen, révedt mosoly. (...) Nem találod ki? -kérdezte a látogató hirtelen, olyan érzéssel, mintha torony te-tejéről vetné le magát. (...) Nézz csak meg jól!" A lány döb-benten bámult rá. „ Úristen! - tört fel a lány melléből a ret-tenetes jajszó. Erőtlenül az ágyra rogyott, arcát a párnába fúrta." Majd megragadta a fiú kezét és erősen szorította. „Mit csinált?! Hogy tehette ezt magával? - kiáltotta kétség-beesetten, és felugrott, nyakába borult, két karjával erősen átölelte. (...) Ó, hiszen, akkor most nincs nálad boldogtalanabb a világon! - kiáltotta a lány önkívületben." „Rég nem érzett forróság öntötte el Raszkolnyikov lelkét, és egyszerre megindította. Nem próbálta elfojtani az érzést: két könny-csepp buggyant ki a szeméből, és függve maradt a szempil-láin. - Hát nem hagysz el, Szonya? - kérdezte, és csaknem reménykedve nézett rá. - Nem, nem hagylak el soha, soha! - kiáltotta a lány. - Veled megyek mindenüvé!"
Aztán próbálta megmagyarázni, hogy miért tette: egyszer feltette magában a kérdést, hogy ha Napóleon az ő helyében lett volna, s nincs módjában nagy dolgokat cselekedni, csak ez az öregasszony van a keze ügyében, vajon megtenné-e, de neki eszébe se jutott volna, hogy ez monumentális feladat. Szonya nem igazán értette. Amikor a diák neki szegezte a kérdést, hogy mit tegyen, azt válaszolta: „Állj fel! Menj most mindjárt, ebben a percben, állj ki a keresztútra, hajolj le, és csókold meg a földet, amelyet beszennyeztél, aztán hajtsd meg magad az egész világ előtt, a négy égtáj felé, és mondd fennhangon mindenkinek: Öltem! (...) Megragadta Raszkolnyikov két kezét, erősen megszorította, és égő szem-mel nézett rá. (...) - Vállalni kell a szenvedést, és ezzel meg-váltani magad. Ezt kell tenned!" Aztán a fiúnak ajándékozta a saját keresztjét, de Raszkolnyikov csak a vallomás után volt hajlandó elfogadni.
Lebezjatnyikov rettenetes hírt közöl Szonyával, Katyerina Ivanovna elméje megbomlott, gyermekeivel járja az utcákat, ő dobol, Polenyka énekel, a két kicsit meg arra kényszeríti, hogy táncoljanak, senki sem tudja lebeszélni. Az asszony nem bírta elviselni a megrázkódtatásokat, s miután elméje megbomlott, meghalt. Váratlanul Szvidrigajlov lépett oda Raszkolnyikovhoz, s közölte, hogy abból a bizonyos tízezer rubelből gondoskodni kíván az árvákról, s amikor a diák tudni akarta, hogy miért, akkor egyszerűen azt felelte, hogy emberségből. A halott mégsem féreg, mint egynéhány vén uzsorásné, s még hunyorított is hozzá. Aztán Raszkolnyikov tudomására hozta, hogy hallotta Szonyának tett gyónását.
Különös napok következtek Raszkolnyikov életében, mintha sűrű köd ereszkedett volna rá, és fojtó, áthatolhatat-lan magányosságba zárta volna. Ha visszagondolt erre az időszakra, mintha elborult volna az elméje. Szvidrigajlov nyugtalanította, aki ígéretéhez híven mindent elintézett a te-metéssel kapcsolatosan. Razumihin kereste fel, mert az egész család aggódott miatta. A diák rábízta anyját és húgát, hogy bármi is történjék vele, legyen ő a gondviselés a szá-mukra.
Éppen elszánta magát, hogy felkeresi Szvidrigajlovot, ;amikor Porfirijbe ütközött. Beinvitálta, és leültek beszélget-ni. Megint nagyon messziről közeledett a tárgyhoz a vizsgá-lóbíró. A múltkori furcsa jelenetet igyekezett megmagyaráz-ni, amikor táncolt minden idegszála, és a térde remegett. Hosszas bevezető után végül csak kijelentette, hogy Rasz-kolnyikovot gyanúsítja a gyilkossággal. Majd arra kérte, te-gyen beismerő vallomást, az enyhítené a büntetése mértékét. Amikor ez elhangzott, hirtelen elhallgattak, s a némaság fel-tűnően sokáig tartott. Aztán Raszkolnyikov megkérdezte, hogy mikor fogja letartóztatni. Másfél-két napot adott Porfi-rij neki, s elmondta, hogy attól sem tart, hogy megszökik, mert ha megszökne is, visszajön.
Most már Szvidrigajlovhoz sietett, aki hosszasan mesélt az életéről. Aztán Dunya iránti érzelmeit taglalta. Eleinte Szvidrigajlov nagyon barátságtalanul viselkedett a lánnyal, azt akarta elérni, hogy sajnálja meg benne az elveszett em-bert. Ezekből a kijelentésekből Raszkolnyikov arra követ keztetett, hogy a férfinak még van valami terve Dunyával. Ekkor mesélte el Szvidrigajlov, hogy ötvenévesen szeretne elvenni egy alig tizenhat esztendős lánykát, de a diák még ezután is rosszat sejtett, és nem akarta magára hagyni. El-kezdte követni, pedig Szvidrigajlovnak nagyon sürgős volt, hogy lerázza Rogyát, mert titokban találkára hívta Advotya Romanovnát. Végül sikerült kijátszania Raszkolnyikovot.
Szvidrigajlov mindent alaposan eltervezett, Szonyát eltá-volította otthonról, Dunyát felcsalta a lakására azzal az ürüg-gyel, hogy csak akkor hajlandó részletesen elmesélni, hogy bátyja hogyan követte el a gyilkosságot, s egyébként Szonya is otthon lesz, hiszen ő a koronatanú. Advotya Romanovna felment a lakásra, aztán a férfi kulcsra zárta az ajtót. Elme-sélte, hogyan hallgatta ki előző nap a diák és Szonya beszél-getését, aztán amikor Szofja Szemjonovnához akart a lány bemenni, a férfi bevallotta, hogy csak késő este fog hazajön-ni. Ekkor tudatosodott Dunyában, hogy lépre csalták, mene-külni próbált, de nem tudott. Szvidrigajlov szemében újra valami furcsa fény gyulladt, s felajánlotta, hogy segít elme-nekülni Rogyának, szerez útlevelet, vannak befolyásos ismerősei, csak egyetlen szavába kerül. A férfi gunyorosan fi-gyelmeztette a lányt, hogy hiába próbál segítségért kiáltani, teljesen ki van szolgáltatva neki. Ekkor Dunya előhúzott egy kis pisztolyt a zsebéből, s felhúzta a kakast, rálőtt a férfira, de elvétette, végül elhajította a fegyvert. Szvidrigajlov oda-lépett Dunyához, és némán átfogta a derekát. A lány most már nem védekezetett, csak reszketett, mint a nyárfalevél, és könyörögve nézett rá. Ű mondani akart valamit, kinyitotta a száját, de szólni nem tudott. „ Hát nem szeretsz? - kérdez-te halkan. Dunya csak a fejét ingatta. - És... nem is tudnál? Soha? - kérdezte újra, súgva, kétségbeesetten. - Soha! - sut-togta Dunya. Egy pillanatig irtózatos, néma harc dúlt Szvidrigajlov lelkében. Leírhatatlan tekintettel nézett rá. Az-tán hirtelen elengedte, elfordult tőle, és gyorsan az ablakhoz ment." Aztán odaadta a kulcsot, és a lány elmenekült. Ar-kagyij Ivanovics az ott felejtett pisztolyt felkapta és zsebre dugta, aznap este szétosztotta a pénzét, és agyonlőtte vele magát. -
Raszkolnyikov felkereste az édesanyját, hogy elbúcsúz-zon tőle, az asszony nem mert semmit sem kérdezni a fiától. Érezte, hogy a fiú elmegy, Rogya azt mondta, hogy nagyon messzire utazik,. és soha többé nem fogják viszontlátni egy-mást. Raszkolnyikovnak a szörnyű hónapok után mintha egyszerre meglágyult volna a szíve. Térdre borult anyja előtt, csókolgatta a lábát, és sírtak mindketten. Aztán elment.
Dunya a szobájában várt rá, egyedül volt, mélyen elgon-dolkozva ült, látszott, hogy régen vár. Rogya elmondta, hogy elment anyjához, de nem vallott be semmit. Húga is arra biz-tatta, hogy vállalja a szenvedést, Raszkolnyikov neki is el-mondta az ellenérveit: „Megöltem egy ocsmány, kártékony férget, egy vén uzsorásasszonyt, aki senkinek a világon nem kellett, akinek a megöléséért negyven bűnt meg kell bocsá-tani, aki a szegények vérét szítta." Azután elmentek Szonyá-hoz, aki elővette a kereszteket, s a fiú most már elfogadta. „Szóval: jelkép, azt jelenti, hogy vállalom a keresztet." Az-tán együtt felkerekedtek, Raszkolnyikov elöl, mögötte a lány.
A kapitányságon Zamjotovot kereste, de az már nem dol-gozott ott, Ilja Petrovics világosította fel a történtekről, s azt is tőle tudta meg a diák, hogy Szvidrigajlov agyonlőtte ma-gát. Ennek hallatára kitámolygott a rendőrségről, de a kapuban Szonya állt, s amikor meglátta a lányt, visszament. Rosszul érezte magát, leültették, s minden erejét összeszed-ve bevallotta, hogy ő ölte meg az uzsorásasszonyt és húgát.
Szibériába került, nyolcévi kényszermunkára ítélték, a vi-szonylag enyhébb ítéletet Razumihin vallomásának köszön-hette, valamint annak, hogy töviről hegyire mindent beval-lott, még azt is elmondta, hogy hová rejtette a rablott holmit. Nem is tudta, hogy mennyi pénz volt az öregasszony pénz-tárcájában. Raszkolnyikov anyja megbetegedett, az elméje megbomlott, soha sem mondták meg neki pontosan, hogy mit tett a fia, de érezte. Razumihin feleségül vette Dunyát, Pulherija Ivanovna az esküvő után halt meg.
Szonya elkísérte Raszkolnyikovot, a börtönben nem lehe-tett vele állandóan, de amilyen gyakran csak lehetett, meglá-togatta. A fiú semmire se becsülte az életét, a bűnét sem bán-ta, csak az fájt neki, hogy magát a bűn tudatát nem bírta el-viselni. Egy alkalommal, amikor a lány felkereste, rádöb-bent, hogy mennyire szereti, s örömmel vár rá,.párnája alatt ott lapult az evangélium, ami Szonyáé volt. „Boldogságuk kezdetén akadtak pillanatok, amikor ez a hét év hét napnak tetszett előttük. Raszkolnyikov még nem tudta, hogy az új életet nem ingyen adják, nagy az ára, jövendő hősiességgel kell majd fizetnie érte." - De ez már egy újabb történet.