Segitsetek
-
#298
Életben vagyok…
Kettesben ültem egy Jó baráttal,
Én meséltem, s ő hallgatott.
Csendben, gyógyított alázattal,
Segített, hallgatása gyógyított engem.
Lelkem kezdett megnyugodni,
De egyszer csak a Jó barát elhagyott.
Tudta, hogy továbbra is itt kell maradnom.
Táskámból egy új Jó barát köszönt rám.
Sok Jó barát hevert körülöttem, hangoskodva.
Rettegve kerestem még egyet, aki hallgatott.
De mind elhagyott, énekelve, dalolva elhagyott.
Nem volt senki, aki hallgatva megértett volna.
Tudtam, csak egy dolog menthet meg.
A szél társult mellém, s én vele nevettem.
Hívott, ha van bátorságom, kövessem.
Nevettem. Hisz a sok Jó barát erő adott nekem.
Egy hang szólt. „Mit teszel Te Barom”
Egy Igaz barát karolt fel, segített.
Újból a hang. „Mond mi a Bajod!”
Rettegve, fázva tértem magamhoz.
Féltem, nehezen jöttek a szavak.
„Iszom a boldogságra, mely elkerül.”
Nem szólt semmit, csak leült, s hallgatott.
Meséltem, ahogy sok Jó barát tanított.
”Menj haza! Ezeket bízd csak rám.”
Körbenézte, s a földön sok Jó barát.
Hangosan nevettek, mutogattak rám.
Ők hallgattak meg, most… Minden fájt.
Vesztemet akarják oda fent.
Elvették életem, egyetlen értelmét,
S küldtek sok hamis Jó barátot.
Majd csalfa szelet, hogy vezessen.
De volt egy Igaz barát, aki nem engedett.
Mikor nem talált. Tudta, hogy baj lehet.
Szembeszállt Velük, hogy segítsen nekem.
Nem engedte, hogy megtegyem…
A múltat nem tette semmisé, hisz nem lehet.
De megvédett a sok hamis Jó baráttól,
S erőt adott nekem ahhoz, hogy tovább élhessek.
Még mindig fáj, s szenvedek. De ez az életem.
„Szeretlek. De ez így nem helyes.
Nem helyes, hogy ennyire szeretlek.
Nem helyes, hogy csak egymást ismerjük.
Ha ez így megy, akkor örökké együtt maradunk.
Nem vagyunk azok az emberek,
Szabad lelkek vagyunk, akik nem rabok.
Kérlek! Engedj el, hogy elengedhesselek.”
Ezek a szavak öltek meg…