Segitsetek
-
#284
Várakozás
Egyedül szerettem volna lenni,
Hogy az életemet át tudjam gondolni.
Így kimentem a Duna partra,
Egyedül csendben borozgatva.
Gondoltam átnézem az életem,
De nem azon járt a fejem,
Megint csak rá tudtam gondolni,
Milyen jó lenne vele együtt lenni.
Megsimogatnám gyönyörű haját,
Megcsókolnám vörösre festett ajkát,
Megfognám törékeny kis kezét,
Csodálnám gyönyörű tekintetét.
Elképzelem, hogy itt ül mellettem,
S csendben nézi a vizet velem,
Nézzük a tovaúszó hullámokat,
Hallgatjuk morajló hangjukat.
Hisz tudjuk nekünk szólnak,
Ők is ránk mosolyognak,
Elmondják, hogy tiszta az érzésünk,
Megsúgják mennyire összeillünk.
Egy hajó most tovaúszik,
S nekünk azt kürtölik,
Hogy mennyire nagy a szerelmünk,
Hogy mennyire tiszta a lelkünk.
Egy hattyúpárt megpillantunk,
S mi arra gondolunk,
Hogy mi is velük úszunk,
Némán a vízbe lubickolunk.
De a hattyúk elrepülnek,
S ekkor felébredek,
Rá kell most jönnöm,
Hogy nincs meg az örömöm.
Hiszen a Dunán csak a jégtábla úszik,
A jég csak recsegve morajlik,
Én meg egyedül nézem,
S nem fogja senki a kezem,
Ekkor egy kutya elkezd ugatni,
Hát itt se lehet egyedül lenni,
S elindulok vissza a koleszba,
De előtte betérek egy kocsmába.
Most leiszom magam gondolom,
De a tömény ízétől már undorodom,
A söröm se esik jó nekem,
Nem tudom mi van most velem.
Lehet hogy már nem élek,
Bár érzem, hogy még remegek,
S iszok még egy pár sört,
S még kérek egy – két kört.
A többire már nem emlékszem,
Nem tudom mi történt velem,
A koleszbe felébredtem,
S össze volt törve a lelkem.
De nem adom fel az életem,
Hátha a kezét egyszer elnyerem,
Addig is csak ülök s várok,
Miközben Rá vágyom s gondolok.