Segitsetek
-
#192
Fáj minden pillanat melyet itt töltök,
Már csak szenvedek már nem örülök,
Itt hagynám e helyet a halálba menekülnék,
Vagy egy csendes pusztában elbújnék.
Végtelennek tűnő harcban a fegyvert lerakom,
S azt Élet hada előtt a magam megadom,
E reménytelen harc felőrölte lelkem,
S nem edzette meg testem sem.
Feladtam, de kegyelmet nem kértem,
A halálos büntetésért én könyörögtem,
Nincstelenül megtiporva nem akartam élni,
Csak a néma fekete homályba menekülni.
Elfeledni a háború minden pillanatát,
Elfeledni minden fájdalmát s bánatát,
Az életem is szeretném feledni,
S azt is hogy valaha tudtam szeretni.
De múltam a halálba is kísért engem,
Nem hagyja elfeledni életem egy percét sem,
Még itt is kínoz, büntet és megtipor engem,
Testemből a lelkiismeret nem távozik sohasem.
Már nem tudok s nem akarok semmit tenni,
A halálból nem lehet visszafordulni,
De még itt is jobb nekem,
Nem látja senki szenvedésem.
Itt nem találkozom senkivel,
Így háborúznom sohasem kell,
S itt a magány homályával takarózom,
Szerelemről itt már nem álmodozhatom.