Segitsetek
-
#183
Itt ülök s gondolkodok,
S rájövök, hogy magányos vagyok.
Mindig az is voltam,
Mert még szerelmet nem vallottam.
Pedig volt már kit szerettem,
S Neki adtam volna életem.
De elmondani soha nem mertem,
Mert mindig rettegtem.
Mindig csak álmodoztam,
S csak azon gondolkodtam,
Hogy hogyan kellene Neki elmondani,
Hogy soha el nem tudom feledni.
Nem tudom mitől rettegek,
De teljes testel remegek,
Mikor meglátom kit szeretek,
Akkor mindent elfeledek.
Nem tehetek róla ilyen vagyok,
Megváltozni nem tudok.
Próbáltam de nem sikerült,
Bátorságom mindig megrendült.
Mikor egyszer előtte álltam,
Reszketett kezem, lábam.
Megszólalni nem tudtam,
Nem hallatszott a szavam.
Ott álltam s csak néztem,
S annyira féltem, rettegtem,
Hogy végigfutott a hideg a testemen,
Iszonyatos forróság pedig a lelkemen.
Ott állt s nekem beszélt,
Lehet, hogy elmondta életét,
De egy szavát se hallottam,
Remegtem, s figyelni nem tudtam.
Ott álltam s csak csodálkoztam,
S gyönyörű arcát csak bámultam.
Ő meg csak kérdőn nézett rám,
Csodálta, hogy nem mozog a szám.
Csodálta, hogy nem felelek,
Semmien reakciót nem teszek,
Mintha el lennék varázsolva,
Vagy állva meg lennék halva.
Utána még mondott valamit,
S elment s nem tett semmit.
Én még szememmel követtem,
Még el nem tűnt előlem.
Aztán valami történt velem,
A világ megjelent körülöttem.
Eddig nem láttam mást csak Őt,
Most meg már mindent s a sört.
Most gondolkodom újra,
S kezdek kelni haragra,
Mert ez csak egy álom lehetett,
Mely megmutatta, hogy nem szeret.
Megmutatta nekem az álmom,
Hogy a jövőm a magányom.
Így iszok tovább ahogy szoktam,
Sokat, halkan s magányosan.