Segitsetek
-
#167
Mond mit tegyek, hogy ne fájjon,
Hogy ez az álom ne folytatódjon,
Mert én e szenvedést már nem bírom,
Ettől meghalok majd egy hajnalon.
Elmesélem Neked miért szenvedek,
Miért iszok, s már miért nem élek,
Miért nem tartom a megállapodást,
Miért nem láthatjuk most már egymást.
Ha sötétben fekszem egyedül,
Egy Hölgy mindig mellettem ül,
S fogja a kezem ha rettegek,
És betakar ha remegek.
Ha rosszat álmodom s felébredek,
Csak annyit mond Szeretlek,
Majd csendesen megfogja a kezem,
Közben simogatja a fejem.
Ha a fájdalomtól már sírok,
Minden reményt eldobok,
Ő elkapja s visszahozza nekem,
S bíztat, hogy itt lesz mindig velem.
Reggel mikor felébredek,
S az ágyban csak ránézek,
Csak ránevet a lelkem,
Boldog olyankor a szívem.
Boldog vagyok mert itt van velem,
Az ágyban itt fekszik mellettem,
Az utcán is fogja a kezem,
Senki elől nem titkol engem.
Ha valahova elmegyünk,
Majd egy társaságba leülünk,
Akkor mindenkinek elmeséli,
Milyen jó engem szeretni.
Ha majd meghalok s eltemetnek,
S azt álmodom, hogy sokan szerettek,
Ő pedig gyakran kijár a síromhoz,
Egy szál virágot lerak a fejfámhoz.
De az Idő csak múlik nélkülem,
S egyre kevesebbet ját ki a Kedvesem,
Érzem engem már nem szeret,
Talált magának egy új szerelmet.
S ha Fentről majd letekintek,
Szívem összeszorul és szenvedek,
Mással van mindig a kedvesem,
Mást csókol az én Szerelemem.
Ezután felébredek s szenvedek,
Nem vagyok más csak egy összetört lélek,
S az üveg piáért nyúlok,
És ezen a napon is berúgok.
Mámorban úszok s élek,
Így annyira nem szenvedek,
Ha alkohol lakik a testemben,
Nem érdekel mi van a lelkemben.
Csak iszok, hogy boldog legyek,
Hogy ne sírjak ne szenvedjek,
Csak létezzek s élek a világnak,
Hogy sokan kihasználhassanak.