Saját öngyilkossági gondolatok, közeli rokonok, barátok halála, beszéljünk róla
-
#426
Látom eléggé kihalt a topic, de ez nagyon nem baj. Végigolvastam a topic-ot, és kimaradt egy szerintem eléggé hatékony, fájdalommentes módszer: gyógyszerre sokat inni. Én ma ki is fogom próbálni, mert sajnos elegem van az életből, és nekem komoly okom van rá. Nem pedig úgy, mint sok velem egykorú fiatalnak, akik teljesen egészségesek, és csak egy olyan dolog miatt menekülnek öngyilkosságba, ami egyáltalán nem a világ vége. Például barátnő ügy miatt.
Nekem viszont van egy betegségem, nevezetesen ez az átkozott Tourette szindróma, amivel megpróbáltam együtt élni, de így lassan 19 évesen már olyan szinten zavaró, és kellemetlen, hogy inkább a halált választom. És elképzelve, hogy ugye ilyenkor ugye kikapcsol az agy, mint ahogyan alvás közben majdnem, és az alvás alatt sem tudunk magunkról.
Eléggé szomorú tudom, főleg, hogy nagyon sokan szeretnek. És lényegében itt van a probléma, rohadtul önző dolgot fogok tenni, sokmindenkinek okozok majd fájdalmat. De olyan szintűt érzem, hogy nem, hogy bárki bármit is tegyen magával ennek következményeként. Szerintem ez nem gyávaság, hiszen eléggé sok bátorság kell ahhoz, hogy megtegye az ember. Ma este majd elválik, hogy tényleg eléggé bátor vagyok-e hozzá. Bár abból a szemszögből nézve viszont igazatok van, gyávaság az, hogy megfutamodunk e "gyönyörű" élet elől. Ami számomra sohasem lesz gyönyörű, teljesen reménytelen a helyzet. Egy éve járok pszichológushoz, töm mindenféle szaros gyógyszerekkel, egyre emelve az adagot, és a tapasztalat az, hogy nem hogy javulás történne, inkább az ellentéte történik. Ráadásul ezt még az is megtetézi, hogy az én életemben is van egy lány, aki számomra a minden, és nagyon fáj, hogy emiatt a betegség miatt tudom, hogy semmi esélyem sincs nála. Még ha lenne is, akkor sem akarnám őt, mert tudom, hogy ő többet érdemel, senki sem akar egy ilyen szerencsétlennel együtt élni. Minden nap mostanában másra sem gondolok, csak erre a lányra, meg erre a rohadt betegségre, és egyre jobban elkeserít. Már az iskolában is feltűnt sokaknak, hogy mostanába magamba zárkózom, pedig mindent megteszek, hogy én is vidámnak látszódjak, mint a többiek. Ők is aggódnak értem, elhiszem, hogy engem már ők így szerettek meg, amilyen vagyok, de én tényleg nem bírom tovább.
Szóval ma beveszem az esti gyógyszeradagot, mellé az 1 üveg Hubertust, meg még ami a kezembe adódik, és meglátjuk, hogy mi lesz. Az eszem súgja, hogy nagyon buta vagyok, de szívem szerint mindenkinek így lesz jobb. Eleinte tudom nem, de majd az idő múltával szépen homályosodok az emlékezetekben. Legjobb az volna, ha soha nem is ismert volna senki se, ami ugye lehetetlen dolog, vagy hogy egyáltalán, meg se születtem volna.