"...MASTER! MASTER!..."
-
Dougie #1973 nálam az instrumentális jön felfelé erősen, nemcsak véletlenszerűen egymás mellé helyezett unalmas témákról van ott szó, fel van az építve rendesen
a legjobb szóló még mindig azt mondom, hogy a The Day That Never Comes-ban van, illetve a The End of the Line-ban (szerintem), de a többiben is vannak kimondottan kemény/ütős szólók (kivéve talán a The Unforgiven III-at, amiben rövid, illetve az első és az utolsó számot, azokban is elég rövidek a szólók (viszont az első szám első 2 perce nagyon jó), meg még talán a Cyanide-ban is viszonylag rövid a szóló)
az, hogy a St. Angertől jobb, az nem kérdés (persze mindenkinek nem tetszhet, de ez (számomra) egyértelmű), azt mondják, hogy megtört a "fejlődés" íve, mivel visszanyúltak, de szerintem meg most találtak vissza a "helyes" útra - persze ez nem a 80-as évekbeli fiatal 20-as éveiben járó csapat, hanem az érett, de "még megmutatjuk, hogy nem fulladtunk ki" típusú beérett "családapák", akik tényleg megmutatják, hogy nem kell őket leírni (pedig először én is kissé szkeptikus voltam - amíg nem hallottam az albumot)