"...MASTER! MASTER!..."
-
Dougie #1954 párszori újrahallgatás után, csak az újakról néhány szóban, hirtelen
That Was Just Your Life (7:08)
tetszik, szép lassan vezetik elő a témát (és az egész albumot), hogy aztán egyre fokozódjon a tempó, témaváltásokkal megspékelve, 1:30-nál már erősen megy a zúzás, majd 2 perc környékén indul az ének, aztán az 5. perc környékén egy rövid szólót hallhatunk, végül az utolsó percben még visszaköszön a refrén
The End of the Line (7:52)
hát nekem ez baromira tetszik, a többrészes bevezetővel és a váltásokkal, és már 1 percnél full sebességnél tartunk, az egyszavas bemondásos szövegekkel (ami rémlik valahonnan), hogy aztán a 4. perc környékén egy olyan valami induljon el, ami egészen elképesztő, többszólamú gitárszólók, témaváltásokkal, a főtémát is bele-belecsempészve, kiegészítve másokkal is, és (szerencsére) az ének csak nem akar visszajönni, majd a 6. perc környékén lelassulunk, és szinte egy másik nótába csap át az egész, még James hangja is megváltozik (The slave becomes the master), hogy aztán innen legyen átkötés, és újra felvegyük a tempót, majd visszatérjen a The End of the Line főtémához
Broken, Beat & Scarred (6:25)
és ez is őrült nagy, egy ötletes kezdéssel indítanak, amiből kibontakoznak az altémák, majd kisvártatva a főtéma is elénk tárul, némi variálással, 1:30-nál az ének kissé visszafogja a tempót, hogy aztán a háttérben és a szusszanásnyi énekszünetekben viszonthalljuk a főmotívumot, majd a We Die Hard bemondás után a 4. perc környékén indul a gyorsvonat, váltásokkal, régi és új témákkal, talán egy kicsit túl rövidre sikerült, mert 5:30-nál már újra a Broken, Beat & Scarred hangzik fel, hogy aztán a vége a We Die Hard legyen, hirtelen véggel
The Day That Never Comes (7:56)
ismerős, igencsak jó óta
All Nightmare Long (7:58)
szintén baromira bejött, közepes tempójú témabevezetés, később erős dobkiegészítéssel, azután erős reszeléssel, majd a felpörgetett tempó mögül bújik elő a téma, majd Hetfield One, Two-ja után váltás, hogy aztán később újabb váltás legyen, és 2 perc környékén induljon a Luck runs out, majd a többi, aztán a 3. percben újabb One, Two a háttérben és máris áttértünk a következő versszakra, majd annak végeztével 4:30-nál indul a gitárműsor, olyan szólógörgeteggel, hogy ihajj, témabecsempészéssel, majd 1,2,3 bekiabálás után újabb őrült szólóval, aminek hallgatása közben kis híján könny csordul az ember szemébe a gyönyörűségtől, majd a szöveg visszatérésénél, van egy pillanatnyi (levegővételnyi szünet, á la Sad but True szünete)
Cyanide (6:39)
stúdióverzióban, ha lehet, még jobb, mint a koncerten (szerintem)
The Unforgiven III (7:46)
billentyűs és vonós lassú témával indítanak, meglepően szép, csak egy perc környékén hallunk először halk gitárhangot, majd dobbal egészül ki a szép bevezetés, kisvártatva ének is társul az ekkor már kissé keményedett zenéhez, majd kisvártatva jön a How can I be lost? rész, és a többi kérdésfeltevés, ami szintén kellemes a fülnek, visszatérünk az első versszak hangulatához, hogy aztán megint jöjjön a lassú rész, majd a Forgive me utáni 5:30 körül pontosan oda passzoló gitárszólót hallhatunk, meglepően jó, majd a végén vissza a kérdésekkel teli lassú részhez
The Judas Kiss (8:00)
újfent baromi ütős szám, bele a közepébe, témaváltásokkal, duplalábgéppel, és újabb témaváltásokkal, 1 perc elteltével máris ének, néha lassításokkal majd újra tempófelvetéssel, és (újra) a 4. perc környékén kezdődik a műsor, ezúttal kissé lassabban, majd torzítással elővezetve és egyre beleerősödve jutunk el a fokozhatatlanságig, két sor után újra, szólóáradat, majd közepes tempót felvéve jutunk el a következő fejezetig, hogy aztán újra begyorsuljon kissé
Suicide & Redemption (9:57)
szintén tetszik, a (20 éve) várva várt instrumentális szám, igen-igen jól sikerült darab, (bár magas a mérce)halkan, majd fokozatosan hangosodva, közepes tempóval indítva, folyamatos váltásokkal és érdekes témákkal kezdődik az instrumentális nóta, basszus kihallásokkal, 1 perc környékén elindítva az egyik főtémát ami visszatér később, újabb témaváltásokkal eljutunk az egyik legjobb (fél perces) részhez, amit a 3. perc környékén hallhatunk, majd lassítanak, és egy újabb szép téma csendül fel, ami tényleg akár egy ballada egy részlete is lehetne, majd átvezetés, és később még a basszus is elindít egy újabb témát, ami egy dallomos témába torkollva elindít egy másikat, és 7 perc környékén szó szerint sír a gitár, majd néhány újabb váltás után részben visszatérünk az egyik előzőhöz, hogy aztán azt továbbgondolva eljussunk egy újabbhoz, majd egy másik újhoz, hogy aztán az utolsó percben kissé lassuljon és halkuljon az egész és kivezessen minket ebből az áradatból (amolyan To Live is to Die módon)
My Apocalypse (5:01)
gyors, zúzos befejezése a Ride/Master/Justice vonalbeli (és színvonalbeli) albumnak
így hirtelen ennyi, de még jópárszor újra kell hallgatni (már csak az élvezet kedvéért is :))