Csaknem annyi ostobaságot hallottam az állatkertekről, mint Istenről és a vallásról. Jó
szándékú, de tájékozatlan emberek azt hiszik, hogy a vadon élő állatok „boldogok”, mert
„szabadok”. Ezek az emberek rendszerint egy szép, nagy ragadozóra gondolnak, egy
oroszlánra, egy gepárdra (egy gnú vagy egy földimalac életét ritkán magasztalják). Maguk elé
képzelik ezt az állatot, amint egészségügyi sétáját végzi a szavannán, miután felfalta
zsákmányát, amely jámboran elfogadta sorsát, vagy futóedzést végez, hogy karcsú maradjon a
szertelen lakoma után. Maguk elé képzelik ezt az állatot, amint büszkén és gyengéden ügyel a
sarjaira, az egész családot, amint fák ágairól nézik gyönyörteli sóhajokkal a naplementét. A
vadállat élete egyszerű, nemes és jelentőségteli, gondolják. Aztán ezt az állatot foglyul ejtik
gonosz emberek, és apró börtönbe hajítják. „Boldogságát” tönkretették. Roppantul
vágyakozik a „szabadság” után, és mindent megtesz, hogy elszökjön. Ha túl sokáig
megfosztják „szabadságától”, az állat önmaga árnyékává válik, lelke megtörik.
Ez nem így megy. A vadon élő állatok élete csupa kényszerűség és szükségszerűség egy engesztelhetetlen
társadalmi hierarchiában, olyan környezetben, amelyben a félelemkészlet nagy, az
élelemkészlet kicsi, ahol a területet állandóan védelmezni kell, a parazitákat pedig örökösen
eltűrni. Mit jelent a szabadság ebben az összefüggésben? A vadon élő állatok nem szabadok
sem térben, sem időben, sem személyes kapcsolataikban. Elméletben – vagyis a puszta fizikai
lehetőség szintjén – egy állat foghatja magát és elmehet, fajtája társadalmi szokásaira és
korlátaira fittyet hányva. De az ilyesmi ritkábban esik meg, mint a mi fajunk tagjaival,
mondjuk, egy boltossal, akit a szokásos kötelékek béklyóznak – családhoz, barátokhoz,
társadalomhoz –, s aki otthagy csapot-papot, és kisétál az életéből, csupán némi aprópénzzel a
zsebében és a testét fedő öltözékkel. Ha az ember, a legokosabb és legbátrabb teremtmény
nem vándorol egyik helyről a másikra, hogy mindenütt idegen legyen és senkinek se
lekötelezettje, miért tenné ezt egy állat, amely vérmérsékleténél fogva sokkal konzervatívabb?
Mert az állatok bizony konzervatívak, mondhatnánk azt is, reakciósak. A legkisebb változás is
felzaklatja őket. Azt akarják, hogy minden ugyanúgy legyen napról napra, hónapról hónapra.
A meglepetést roppant kellemetlennek tartják. Látható ez a térbeli viszonyaikban is. Az állat
úgy lakja be a maga terét mind az állatkertben, mind a vadonban, ahogyan a sakkfigurák
mozognak a táblán – jelentőségteljesen. Nincs több véletlen, több „szabadság” egy gyík vagy
egy medve vagy egy szarvas hollétében, mint a futóéban a táblán. Mindegyik egy képletet és
egy célt tükröz. A vadonban az állatok évről évre ugyanahhoz a csapához ragaszkodnak
ugyanazon kényszerítő okokból. Ha az állatkertben egy állat nincs a rendes helyén a
megszokott testtartásában a szokásos időpontban, az jelent valamit. Lehet, hogy csupán csak a
környezet valami apró változásához igazodott. Egy összetekert öntözőcső, amelyet kinn hagyott az ápoló, fenyegető benyomást kelt. Egy tócsa gyűlt össze, és ez zavarja az állatot.
Egy létra árnyékot vet. De többet is jelenthet. Legrosszabb esetben az lehet, amitől az állatkert
igazgatója a legjobban retteg: egy szimptóma, jövendő baj hírnöke, ok arra, hogy
megvizsgálják az ürülékét, keresztkérdéseket tegyenek fel az ápolónak, kihívassák az
állatorvost. S mindezt azért, mert egy gólya nem ott áll, ahol állni szokott!
De hadd foglalkozzam egy pillanatig a kérdésnek csupán egyetlen oldalával.
Ha az ember odamegy egy lakáshoz, berúgja az ajtót, kikergeti az ott lakókat, és azt
mondja: „Menjetek! Szabadok vagytok! Szabadok, mint a madár! Menjetek! Menjetek!” – azt
hiszik, hogy az illetők kiabálni és táncolni fognak örömükben? Egyáltalán nem. A madarak
nem szabadok. Azok az emberek, akiket éppen kilakoltatunk, nyálat fröcskölve üvöltenék:
„Milyen jogon dobsz ki bennünket? Ez a mi otthonunk. A mi tulajdonunk. Évek óta itt
lakunk. Mindjárt hívjuk a rendőrséget, te csirkefogó!”
Nem azt mondjuk-e: „Mindenütt jó, de legjobb otthon”? Az állatok bizony így érzik. Az
állatok területhez kötődnek. Ez gondolkodásuk kulcsa. Csak a megszokott terület teszi
lehetővé nekik, hogy teljesítsék a vadon két könyörtelen parancsát: az ellenség elkerülését s
az élelem és a víz megszerzését. A biológiailag kifogástalan, zárt állatkerti tér – legyen az
ketrec, medence, körülárkolt sziget, karám, terrárium, madárház vagy akvárium – csupán egy
másféle terület, sajátossá csak mérete és az emberi terekhez való közelsége teszi. Hogy sokkal
kisebb, mintha a természetben volna, az érthető. A területek a vadonban nem ízlésbeli
okokból nagyobbak, hanem szükségszerűség folytán. Az állatkertben azt tesszük az
állatokkal, amit magunkkal teszünk a házainkban: kis térre szorítjuk össze azt, ami a
vadonban kiterjed. Azelőtt nekünk itt voltak a barlangok, amott a folyó, a vadászterület egykét
kilométerrel arrébb, a megfigyelőhely mindjárt mellette, a bogyók ismét valahol
másutt – s mindegyik nyüzsgött az oroszlánoktól, kígyóktól, hangyáktól, piócáktól és mérges
szömörcétől –, ma azonban a folyó kartávolságnyira folyik a csapból, megmosdhatunk a
hálóhelyünk mellett, ott ehetünk, ahol főzünk, és körülvehetjük az egészet védelmező fallal, s
tisztán és melegen tarthatjuk. Egy ház összesűrített terület, ahol alapszükségleteinket a
helyszínen, biztonságban kielégíthetjük. Az állatkert ennek megfelelője az állatok számára
(azzal a jelentékeny különbséggel, hogy nincs benne tűzhely vagy más ehhez hasonló, ami
minden emberi lakhelyen megtalálható). Miután ráébred, hogy megkapja benne mindazt,
amire szüksége van – a megfigyelőhelyet, a pihenőhelyet, a helyet, ahol ehet, ihat, fürödhet,
tisztogathatja magát és így tovább –, s ráébred arra is, hogy nem kell vadászni mennie, az
ennivaló heti hat nap elébe kerül, az állat ugyanúgy birtokba veszi állatkerti terét, ahogyan
elfoglal egy új területet a vadonban, átkutatja, és a fajtájára jellemző módon, esetleg
vizeletsugarakkal megjelöli a határait. Ha ez a beköltözési rituálé befejeződött, s az állat
megtelepedett, többé nem érzi magát ideges albérlőnek, még kevésbé rabnak, hanem inkább
földbirtokosnak, és ugyanúgy viselkedik zárt terében, mint vadonbeli territóriumán, s éppúgy
foggal-körömmel védi, ha megtámadják. Az ilyen zárt terület szubjektíven nézve se nem jobb,
se nem rosszabb, mint vadonbeli körülményei: mindaddig, amíg kielégíti az állat igényeit, a
terület, akár természetes, akár művi, egyszerűen van, adott, mint a pöttyök a leopárd testén.
Sőt azt is mondhatnánk, hogy ha az állat értelmesen választhatna, az állatkerti létre szavazna,
mert a legnagyobb különbség az állatkert és a vadon között a paraziták és az ellenség hiánya,
valamint az élelem bősége az első esetben, s viszonylagos bőség, illetve gyér kínálat a
másodikban. Gondoljuk csak meg. Szívesebben laknánk-e a Ritzben, ingyenes szobai
kiszolgálással és korlátozatlan orvosi segítséggel, vagy lennénk hajléktalanok úgy, hogy senki
se törődik velünk? De az állatok képtelenek az ilyen különbségtételre. Természetük határain
belül elfogadják azt, ami jut nekik.
A jó állatkert gondosan megtervezett egybeesések helye: éppen ott, ahol az állat a
vizeletével vagy más váladékával azt mondja nekünk: „Maradj kinn!”, mi a rácsainkkal azt
mondjuk neki: „Maradj benn!” A diplomáciai béke eme körülményei között az állatok elégedettek, mi pedig megnyugodhatunk, és vethetünk egy pillantást egymásra.
Az irodalomban százszámra találhatunk olyan állatokat, amelyek elszökhettek volna, de
nem szöktek el, vagy ha elszöktek, utóbb visszatértek. Ott van a csimpánz esete, amelynek
nem zárták be a ketrecajtaját, s az kinyílt. A csimpánz egyre idegesebben visítozott, s
ismételten becsapta az ajtót, fülsiketítő csattanással, míg az ápoló, akit egy látogató riasztott,
oda nem rohant, hogy helyreállítsa a rendet. Egy európai állatkertben egy csapat őz kisétált a
karámjából, amikor a kapu nyitva maradt. A látogatóktól megrémülve elnyargaltak a közeli
erdőbe, amelynek megvolt a maga vadon élő őzállománya, de eltarthatott volna még többet is.
Ám az állatkerti őzek hanyatt-homlok visszamenekültek a karámjukba. Egy másik
állatkertben egy alkalmazott a munkahelyére tartott kora reggel, deszkákat cipelve, amikor
rémületére egy medve bukkant elő a ködből, és egyenesen feléje lépkedett. Az ember ledobta
a deszkákat és eliszkolt. A gondozók azonnal keresni kezdték a szökött medvét. A helyén
találták: visszamászott a gödrébe ugyanúgy, ahogy kijött, egy fatörzsön, amely keresztben
rádőlt. Úgy vélték, a földre zuhanó deszkák robaja ijesztette meg.
De nem makacskodom. Nem védeni akarom én az állatkerteket. Számolják csak fel
mindegyiket, ha akarják (és reménykedjünk, hogy az a kevés vadon élő állat fennmarad a
minimálisra csökkent természeti környezetben). Tudom, hogy az állatkertek rég kiestek az
emberek jóindulatából. Ugyanilyen gondokkal néz szembe a vallás is. A szabadságról táplált
illúziók sújtják mindkettőt.