Tibeti tanítás az álomról

A tibeti buddhizmus tanítása szerint, nincsenek végső valóságok. Nem lehet azt mondani, hogy az éber tudatállapotunk által lefestett világ „a” nagybetűs Valóság. Ez pusztán egyike a valóság ábrázolás-módjainak, amit elsősorban az átlagos, szokványos tudatműködés határoz meg. Miután ez a tudatműködés az általános, ezt tekintjük normálisnak, és ez alapján alkotjuk a hétköznapi valóságunkról alkotott képünket. „Normális” valóságunkban, nem él senki test nélkül, nem lehet repülni, senki nem változik át madárrá, stb. Ilyen csak az álom-állapotban lehetséges, amit módosult tudatállapotnak tekintünk, és ezért sokan nem is tekintik „valóságosnak”. Pedig az álom a maga idejében, a maga átéléseiben az álmodó számára legalább annyira valóságos, mint az éber tudatállapot. Az egyetlen ok, ami miatt sokan nem tekintik valóságnak, az az, hogy egyszerűen nem emlékeznek rá, ezért nem is tudnak a létezéséről.

A tibeti tanítás szerint, az álom-állapot a lehetséges tudati valóságok egyikeként ugyanolyan egyenértékű tapasztalati birodalom, mint amit az éber tudatállapotunk fest le nekünk. Ezért érdemes megtanulni, felismerni és fenntartani az éber álmodás képességét, amit a tibeti álomjóga gyakorlatán keresztül némely buddhista hagyományvonal is tanít. Az álomjóga gyakorlása vezet el ahhoz a felismeréshez, hogy az éber tudatállapot által leírt valóságunk is csak egy „álom”, és álomállapotaink ebben az álomban szőtt további álmok. A tibeti tanítás szerint az élet álmából is ébredni kell. Ehhez vezet közelebb az éber álmodás tanösvénye.