[SPOILER használata kötelező]!
CAM verziós filmrol ne irj. Ne pontozz. Ne véleményezz!
Posztereket ne linkelj olyan filmről amit megnéztél. Új film, bemutató/poszter az rendben van.
Film címeket erdeti nyelven is / vagy angolul írjátok ki (zárójelben magyarul is akár)
IMDB linkért extra piros pont jár.
-
Real13 #67435 HUGO
Imádom a FILM-et, így imádom azokat a filmeket is, amik épp a mozi nagyszerűsége előtt tisztelegnek, s varázslatos nosztalgiával, illetve tisztelettel és ámulattal tekintenek vissza a mozgóképek egy korábbi, tovatűnt korszakára. Éppen ezért ott van meghatározó filmélményeim között Tornatore Cinema Paradiso-ja, aminek minden perce költészet volt számomra. Csodálattal töltött el az is, hogy Tarantino milyen remek módon állított mementót az európai filmnek, illetve a nagybetűs MOZI-nak az Inglourious Basterds-ben. Friss példaként pedig egyértelműen az idei Oscar-várományos és már most agyondíjazott The Artist merül fel bennem, ami gyönyörűen idézte meg a némafilmek megoldásait. Most újabb kedvencre leltem Scorsese Hugo-jában.
Magam sem tudom, hogy miként, de elsiklottam afelett az információ felett, hogy a Hugo nem csak egy gyerekeknek szóló kalandfilm egy öreg mesterember tálalásában. Szeretem azt gondolni, hogy rajtatartom a kezem a filmvilág ütőerén, ebben az esetben azonban egy-egy elejtett utaláson és félmondaton kívül nem sokat hallottam arról, hogy mennyire nosztalgikus mozi is ez tulajdonképpen: a mozgókép hőskoráról, Meliés-ról, Linderről, a Lumiére-ről mesél nekünk, a 21.század embereinek, akiknek már az sem okoz problémát, ha a vászonról felénk repül egy égő nyílvessző, vagy ha tökéletesen animált dinoszauruszokat láthatunk. Gyanítom, hogy egy nézőnek, akinek a Vonat megérkezése is kisebb traumát jelentett, Spielberg Jurassic Parkja egyenes utat jelentett volna a bolondokházába. És mégis, most úgy érzem, hogy eldobnám magamtól még az emlékét is Kubrick filmjeinek, a Harcosok Klubjának, az Aladdinnak (sok kedvencem közül pár), ha ott lehetnék a Megöntözött öntöző első vetítésén, vagy Mélies Utazás a Holdba című darabjának bemutatóján. Pontosan ebből látszik, hogy Scorsese rendezése és megoldásai nagyon működtek: abszolút nem vagyok az az ember, aki állandóan lefelé görbülő szájjal tekintene a mai kínálatra, illetve szidná azt minden lehetséges fórumon, de most elfogott és rabul tart a mozi hőskorának varázsa. Megint, és remélem nem utoljára.
A visszatekintés, a nosztalgia persze korántsem az egyetlen lényeges alkotóeleme a filmnek. A történet egy árva kisfiúval kezdődik, aki a párizsi pályaudvaron él a harmincas években, s egy boltos lopáson éri. A megtört felnőtt és a mechanikus szerkezetekkel ügyesen bánó kisfiú között előbb ellenszenvesek egymásnak, később barátság alakul ki köztük;az elmesélt kalandot csipetnyi varázslat, illetve misztikum és a filmek szeretetének szelleme lengi körül. S mint oly sok történetben, a megfáradt, a múlt elől menekülni próbáló felnőtteket itt is a gyermekek húzzák ki apátiájukból, akik minden tragédia ellenére képesek úgy tekinteni a világra, mint lenyűgöző kalandok színhelyére. Hugo és Isabelle nyomozása lassan indul útjára, s néhány mozgalmasabb jelenet kivételével a Hugo nem a pörgősségével és hangosságával kívánja kivívni a nézők szeretetét: ez a film arra épít, hogy elmerüljünk a világában, és átadjuk magunkat neki.
Én örömmel tettem ezt, Scorsese ugyanis már az első tíz percben zseniálisan építi fel a hangulatot, az események jó részének helyszínt adó pályaudvar él és lélegzik, históriáját apró sztorik színesítik, a fényképezés pedig kiváltképp gyönyörű. Az élő legenda, a gengszterfilmek mestere nagyon él: mindig pontosan annyit adagol érzelmekből, poénokból és minden másból, hogy egy pillanatra se zökkenjünk ki a műélvezetből. (Tudjátok, van az érzés, amikor imád az ember egy filmet, de van egy-egy pillanata, aminél megbicsaklik az élmény: itt ilyen nincs.) És ha még nem unjátok, hogy dicsérem a filmet, akkor muszáj megemlítenem nem csak a tökéletes szereplőgárdát, ahol még a legkisebb mellékszerepben is híres színészek alkotnak maradandót, hanem az év egyik, ha nem legerősebb zenei anyagát is Howard Shore-tól.
Évről évre azt hallgatom, hogy az éppen aktuális mennyire gyenge felhozatalt kínált. Nem tudom, lehet, hogy ez így van, de én minden évben megtalálom azt a húsz filmet, amiért érdemes ' élni' . Ebben az évben ilyen voltak (A teljesség igénye nélkül!) a Tree of life, az Intouchables, a Girl with the Dragon Tattoo, a The Artist, a The Descendants, az Ides of March, a Submarine... És a Hugo is, egyértelműen és nagyon. Egy kis hiányérzetem maradt csak a végén, magam sem értem miért, így maximális pontszámot nem kap... 9/10