IL-2 Sturmovik: Battle of StalingradTeam Fusion FB oldalIL-2 1946 MOD telepítésLőszer leírás Vogeltől!Kép feltöltése
IL-2 BoS: Aircraft Familiarisation IL-2 BoS Tutorials CloD: New Pilots
Nem jogtiszta játék letöltésében, telepítésében és használatában nem tudunk és nem is akarunk segíteni.
Az ilyen jellegű hozzászólások válaszolatlanul lesznek, vagy minden további értesítés nélkül törlésre kerülnek.
-
artivizsla #70664 "...Tálosi Zoltán: Légiesemények Tolna megyében 1944–1945 (Kiadás éve: 2002)
1944. február 10-én a német felderítőgépek a szovjetek utánpótlási vonalait és csapatösszevonásait igyekeztek feltérképezni, de a sűrű köd miatt kísérletük többnyire eredménytelen maradt. A német csatarepülők mozdonyvadászatot tartottak. Az I./SG 10 osztály csatarepülői ráadásként egy támadást hajtottak végre a dombóvári pályaudvar ellen. A támadás során a szovjet légvédelem eltalálta a 2. század parancsnokának, Hans Gottfried Schulz főhadnagy 583606 gyártási számú Focke-Wulf Fw-190 F-8-asát, melynek következtében a főhadnagy kénytelen volt kényszerleszállást végrehajtani Dombóvártól 4–6 km-re északnyugatra, Alsóhetény-puszta közelében.
Schulz főhadnagy (jelenleg szolgálaton kívüli alezredes) igen érdekfeszítően írja le utolsó háborús bevetésének és fogságba esésének történetét, melyből kalandos szökés után tért haza 1945 októberének első napjaiban.
„A 486. bevetésemen, 1945. február 10-én reggel lőttek le. A találatokat a dombóvári pályaudvar felett kaptam, alacsonytámadás közben. A Schlachtgeschwader 10. (10. csatarepülő ezred) 2. százada, amelynek parancsnoka voltam, Focke-Wulf Fw-190 F-8-asokkal repült és többnyire alacsonytámadó feladatokat kapott. Tótvázsony mellett, a Veszprém–Tapolca országúttól északra, a dombok tövében települtünk.
Előző este tíz órakor kaptuk meg a másnap reggeli bevetési parancsot. A századnak reggel fél hétkor félórás készültséget rendeltek el. Hajnalban kimentünk szállásunkról a repülőtérre. A meleg autóban még ráaludtunk néhány percet. Amennyire a sötétben látni lehetett, pocsék időnk volt. Jéghideg volt a reggel, szinte földig lógtak a felhők, és a repülőtér szélén, a csipkebokrok között megült a köd. A harcálláspont dobkályha pirosan izzott és a félig földbe ásott helyiségben nedves földszag keveredett a forró tea illatával. Öt géppel bevetésre késznek jelentettem a századot az ezrednél. A priccs szélén gubbasztottunk, mint a verebek, várva hogy bőrdzsekink elegendő meleget gyűjtsön össze. Nemsokára megjött a parancs: bevetés. Egy raj megy a déli térségbe, vasúti célok ellen. Magunk között ezt csak „mozdonyvadászatnak” hívtuk. Az időjárást látva úgy döntöttem, hogy még húzzuk egy kicsit az időt. Elkezdtünk egy parti „Dopfelkopfot”, de húsz perccel később újabb hívást kaptunk. Most már indulni kellett, nem volt több haladék. Rövid utasítás a főszerelőnek, egy még rövidebb a pilótáknak – pontosan úgy, ahogy a filmhíradókból már mindenki ismeri. A kis Wachtmann12 lesz a kísérőm, Fiettje Schrötter a „Hármas” és Helmer, aki csak néhány napja érkezett, a „Négyes”. Alig indultunk el a „bárkához”, szerelőm jelenti, hogy gépem, a fekete 2-es hibás. Az olajhőmérő műszer nem működik. Megbeszéljük, hogy az adónál rövidre zárja a vezetéket. Ott van még a nyomásmérő, az fontosabb. Egyébként is észreveszem ha melegszik. (Ki hitte volna, hogy hamarosan igazam lesz.) Amint startra gurulunk, keleten már szürkülni kezd. A szerelők a szárnyakon ülve velünk gurulnak és kézjelekkel segítenek a tájékozódásban – előre ugyanis semmit sem láttunk – azután leugranak. Néhány másodpercre teljesen befékeztük a kerekeket, egy intés a kabinból – a „Kettes”, „Hármas” és „Négyes” jelzi, hogy készek a felszállásra, azután már száguldunk is, hatalmas hófelhőt kavarva. A négy gép egyszerre rohan végig a felszállómezőn, hogy a kavargó hó ne késleltesse a kötelék felzárkózását. Az emelkedés pillanatában már jön is be a futó, fékszárny 0-ra, gáz vissza. Két-három méteren áthúzunk az osztályparancsnoki bunker felett, és széles bal körrel a Balaton felé fordulunk. Pár perc múlva, messze balra a ködben, a jégtükörtől körbezárva felsejlik a Tihanyi-félsziget. Fiettje a kísérő valamivel mögöttem, jobbra repül. Csak időnként látom, ahogy előbukkan a felhőfoszlányokból. A partnál lenyomom a gépet. Húsz, harminc méteren száguldunk a túloldal felé. A tó itt több kilométer széles. A rianások úgy futnak szanaszét a jégtáblán, mint szekerektől kopottra járt utak a mezőn. Gyakorlatozó orosz katonák csoportja veti magát hasra a jégen. Egy pillanatra látom, ahogy a közelebb állók a fák felé rohannak és egymás után ugrálnak egy menedéket nyújtó árok nádcsomói közé. Eldübörgünk a fejük felett. Elérjük a parti fákat és belerepülünk a szakadozott ködfoltokba. A földet már alig látom. Szinte egybefolyik a fehér hómező, a szürke erdőcsoportok és a fák csúcsát érő piszkos ködfoszlányok. Feljebb megyek. A többieket már egyáltalán nem látom. Van ennek valami értelme, vagy jobb ha visszafordulunk?
Mindez alig fut át az agyamon, amikor szempillantás alatt kitisztul a táj. Balra előttünk mozdonyfüstöt pillantok meg. Ráfordulok. A szerelvény velünk egy irányban halad. Rövid sorozat a munkahengerbe. A gőz magasba csap a kazánból, néhány lövedék oda is jut. Ellenirányból tehervonat közeledik. Ezt Fiettje kapja el. Megvolt. A mozdony úgy fúj, mint egy bálna a tengeren. Végiglövi a kocsikat is, csak úgy röpködnek az oldalfalak deszkái. Két vonattal kevesebb fut a Duna innenső oldalán! Szűken fordulva gyülekezünk és a vasúttal párhuzamosan Dombóvár irányába indulunk a Kapos völgyében. Talán ott, a két pályaudvaron is akad valami. Egészen alacsonyan repülök, a távírópóznák mellett. Jobbra mögöttem lépcsőben, mintegy százméteres körben a három másik. Dombóvár sűrű párába burkolózik. A Kaposvár felé eső (dombóvár-alsói) pályaudvaron nagy a mozgás. Felfűtött mozdonyok és rakodás alatt állószerelvények sorakoznak. A völgyben mélyebben repülünk mint a pályatest, alig kell balra helyesbítenünk, hogy tűz alá vehessük a két elöl álló mozdonyt. Minden lövés ül, de a hatást nincs idő megfigyelni. Kifordulunk jobbra, a másik (a dombóvári) pályaudvar irányába és… és most olyat teszek, amit mindig is tiltottam a hozzám beosztott pilótáknak. A szemem sarkából egy kocsifordítót látok meg a tehervagonok között és visszafordulok egy újabb rácsapásra. Felrántom a gépet és balra leborítok. A rárepülésem ebből a szögből túl meredek. Amint megnyomom a lőbillentyűt, erős ütést érzek a gépen, és a Focke Wulf megremeg. Egy pillanatra azt gondolom, hogy túl alacsonyra kerültem és elkaptam egy villanyoszlopot, de már látom is a mellettem szikrázó sorozatokat.
Jobbra is, balra is felpiroslik egy-egy háztető – tényleg alacsonyan vagyok –, és valami nagyot csattan a motornál. Égett szaggal és kesernyés füsttel telik meg a kabin. Újból eltaláltak. Ez végképp betett. Hát ilyen az, amikor lelövik az embert – fut végig az agyamon. Mi lesz most? Annyi mindent – rosszat és jót – hallottam az oroszokról, de semmi kedvem kipróbálni, vajon ki mondott igazat. Most még levegőben vagyok.
Itt nem kaphatnak el – gondolom – olyan messze kell jutnom a célponttól, amennyire csak lehet. A gép még siklik, de a motor alig húz. A füst nem sűrűsödik, látom amint eltűnnek alattam a városka házai. Lángot sehol sem látok, de az olaj ráfolyt a páncélüvegemre és a gázkar üresen mozog. A »Kommandogerät« mehetett tönkre. A másik három gép sehol sincs. Pokolian figyelnem kell, a pára és a havas táj odalent teljesen összefolyik. Egyre alacsonyabban vagyok. Szinte öntudattalanul felhúzom a kesztyűmet. Egy átvágódás, egy égő szekér kényelmetlen lehet. Remélhetőleg nem robban fel, amíg ki nem mászom a kabinból. Egy enyhén emelkedő lejtő felé siklom, amikor a motor rázni kezd. Most azután le a földre és ki a gépből! Lerobbantom a kabintetőt. A jeges szél csap az arcomba. Szinte semmit sem látok, a szemem azonnal telefut könnyel. Előre hajolok a műszerfal elé és kesztyűs kezemmel megpróbálom letörölni, de már nincs sok időm. Kinézek a páncélüveg mellett és apró, élénksárga lángokat pillantok meg a gép bal oldalán. Egyre közelebb jönnek a kabinhoz, ahogy a benzin szétfolyik a lemezborításon. A légcsavar már teljesen üresen forog. Előttem egy ködfelhő. Egy szempillantás alatt átrepülök rajta. Egy út jelenik meg árnyékszerűen, kétoldalt a semmiben eltűnő fasorral, repülési irányomra merőlegesen. Fölötte már nem jutok át, le kell tennem előtte. Amennyire a ködön, az olajtól fekete páncél-üvegen és lángokon át látni lehet, a terep – a fáktól eltekintve – szabad.
Egy kemény felütődés, hó és földdarabok repülnek szanaszét. Egyetlen pillanat alatt keresztülcsúszok a fák között. Ösztönösen behunyom a szemem és várom az ütést, ahogy a szárny elkapja valamelyik fatörzset… – de semmi. Kemény csikorgással áll meg a „láda”. Csend van. Ezt a fajta csendet csak az ismerheti, aki már egyszer hasra szállt valahol. Csend. Vége.
Kicsatolom a hevedereket és kimászom a kabinból. Csizmám megcsúszik a szárnyon, ahogy a törzs mellet leugrom a hóba. Most jut el a tudatomig ez az egész kib... helyzet. Lelőttek az ellenséges vonalak mögött. Az enyémek innét 70 kilométerre, a Balatonig minden tele orosz csapatokkal, csaknem térdi ér a hó és egyáltalán nem vagyok sétához öltözve. A nehéz szőrmecsizma a gépben kitűnő dolog, de nem menetelésre készült. Egyébként sem szeretem az olyan kirándulást, ahol lépten-nyomon géppisztollyal mutogatják az útirányt. Ráadásul nem arra, amerre menni szeretnék.
»Bevetésről nem tért vissza« – hányszor írtam le magam is az évek során! Most rólam is megkapják majd odahaza. Az utolsó percek feszültsége – a támadás, a találat, a tűz, a motorleállás, a hasra szállás a ködben – most oldódik bennem. Remegni kezd a térdem. Mindennek ellenére – állapítom meg magamban – szerencsém van. Élek, sértetlen vagyok és eddig senki sem fedezett fel. Talán sikerül megúsznom! Most kell előnyhöz jutnom! Csak gyorsan el innen! A hasra szállásnál a felcsapódó hó eloltotta a lángokat. Ez jó is, meg rossz is. Jó, mert megúsztam a máglyahalált, de rossz, mert most fel kell gyújtanom a gépet, hogy az ellenség kezére ne jusson. Aki még nem próbálta, nem is tudja, milyen nehéz egy fémrepülőt lángba borítani úgy, ne robbanjon fel a lábam alatt. Rá kellett jönnöm, ezt hiányosan oktatták az iskolában. A rádiót szétroncsolja a beépített patron, de halk durranáson kívül nem történik semmi. Összetépem a térképet, az ejtőernyő alá rakom és meggyújtom. A vastag papír nehezen fog tüzet, de végül is lángolni kezd. Sietnem kell, nem várom meg amíg az egész gépre átterjed. Szerencsére alig füstöl, különben a ruszkik azonnal tudnák, hol kell kezdeni az embervadászatot. Hál’ istennek, a köd mintha sűrűsödne…
Elindulok. Taposom a havat észak felé, egy kis befagyott patakon át a Balaton irányába. Azt megpróbálni, hogy nyomok nélkül, csak megfagyott jégdarabokra lépve haladjak, reménytelen és hiábavaló. A csizmaszárból a hóba hajítom az azonosító jelzés rakétapatronjait. A gépet már nem látom, eltűnt a dombhát mögött. Robbanást nem hallottam, a tűz valószínűleg kialudt. Egy jó órával később magas fák és néhány ház tűnik fel a ködben. Teljes a csend, még a kutyák ugatását sem lehet hallani. Ez egy tipikus tanya. Elhatározom, hogy megpróbálok civil ruhát szerezni, de meggondolom magam. Balra indulok a patakmeder védelmében, hogy még inkább északra jussak, amíg a köd tart. Láthatólag senki se vett észre. Tovább taposom a havat. Meghempergőzöm benne, hogy messziről kevésbé legyek látható. Csak ezek az átkozott nyomok ne lennének! A köd percről-percre világosabb lesz. Jobbra, talán négyszáz méterre előttem újra házakat és fákat látok, arra indulok. Egy csűr mellett, a szalmakazalnál néhányan dolgoznak. Felém fordulnak, ahogy közeledem. – Jó napot kívánok! – mondom, kimerítve ezzel a teljes magyar tudásomat. Egy fiatal férfi magyar katonasapkában, látva a német pilótaruhát, németül szól vissza: – Guten Tag. Mindenki félve néz rám, mintha tartanának tőlem. Igyekszem mosolyogni, de nem segít. A fiatalemberrel megértetem magam, de kérdeznem sem kell, máris mondja: – Itt nincsenek oroszok. Ne félj, elbújtatunk! – Kabátot és nadrágot szerezz! – magyarázom neki. Megérti és egy fészerhez vezet, majd otthagy. Két asszony ennivalót hoz. Kísérőm visszatér és egy munkáskabátot meg egy nadrágot hoz. Mindkettőt felhúzom az egyenruha fölé. Megkapja cserébe a bőr repülőnadrágomat. Egy magas, háromszintes magtárhoz vezetnek. Kapok még egy kis kenyeret és szalonnát, azután elbújtatnak a legfelső emeleten, a kukoricaszár-kötegek alá. Még minden csendes.
Röviddel később lódobogást, ordítást hallok. Orosz katonák rohannak be a magtárba. A padlásra is benéznek, de nem fedeznek fel. Újra csend lesz. Órákkal később a fiatal férfi másodmagával feljön hozzám. Elmondják, hogy a környéken elszabadult a pokol, és még jobban el kell rejteniük. A kozákok már elmentek, de a katonaság mindenütt engem keres. Létrát hoznak és felküldenek egészen a tető alá. Méteres kukoricahalmok vannak itt. Le kell feküdnöm az egyik mellé és rám lapátolják az egész dombot. Kapok alatta levegőt, hallok is minden szót, amit körülöttem beszélnek. Jól betemetnek, azután lemásznak a létrán, és magukkal is viszik. Végtelen hosszúnak tűnik az idő, amíg ott fekszem. Kinn, a magtár előtt hangos beszéd, majd kiabálás hallatszik, orosz parancsok röpködtek. Biztonságban érzem magam a rejtekhelyemen. Hallom a lódobogást, a kiabálást, egy-egy lövést. Most sokkal többen vannak az utánam kutatók, mint az előző alkalommal. Azután hallom, hogy elindulnak felfelé. Rohannak és ordítoznak, rövid sorozatokat lőnek a levegőbe és széjjelhányják a kukoricaszár-kötegeket. A rejtekhelyemhez nem jönnek közel, lemásznak a létrán. Csak egyikük mászkál tovább, ide-oda, azután ennek is vége lett. Egy könnyű szúrást érzek a felső combomon és a katona felkiált meglepetésében. Másodszor is szúr és a szurony mellettem fúródik a padlóba. Felállok, felemelem a karomat. Előttem egy idősebb orosz katona áll, ósdi, hatalmas puskáján méteres szurony. Bajtársai már egymást taposva másznak felfelé a létrán. Négyen vannak, mind géppisztollyal. Felemelt jobb kezemben még ott a pisztolyom, bal csuklómon a karórám. És most valami katona számára elképzelhetetlen történik. Felfedezőm még kiabál rám és szinte remeg az izgalomtól, a többiek pedig rám vetik magukat és bal karomat csaknem eltörve verekszenek az óráért.
A meglepetés ellenére gyorsan kapcsolok. A pisztolyt a kukorica-halomba ejtettem. Lábbal még meg is tolom egy kicsit hogy eltűnjön, amíg azzal bajlódnak, hogy a fém órapántot kinyissák. Kilépek a civil nadrágból. Segítek a fémpánt kinyitásában és közben kibújok a munkáskabát egyik ujjából is. Amíg a létrához vonszolnak, sikerül megszabadulnom a kabáttól és ott állok teljes uniformisban. Az oroszok örülnek, mint a gyerekek. Nem partizánt találtak, hanem elfogták a német pilótát és még egy karórát is zsákmányoltak.
Hét héttel később egy bajtársammal, a lovagkeresztes Franz-Karl Theyerl századossal együtt sikerült megszöknöm a Szovjetunióba tartó hadifogolyvonatról. A menekülés Románián és Magyarországon át kalandos és sikeres volt. 1945. október 2-án hazaértem...”