A Hegyi Öreg legendája

Ahogy a játékból is megismerhettük a Hegyi Öreg nem más, mint Al Mualim nagymester eredeti nevén Rasid ad Din Szinán. Korabeli források Vetulus de Montanis néven kezdték emlegetni, így ragadt rá a név. Itt talán érdemes megállni egy szóra. Nézzük meg újra, hogy mit írnak a források, illetve mit írt vele kapcsolatban Marco Polo. Megismerhetjük a halálát, viszont ezen információk már tévesek. Rasid hamarabb elhunyt, egy tanítványa által, mint ahogy a mongolok ostromra fogták volna Alamutot, másrészről pedig Masyaf várának Uraként emlegeti a történelem, nem Alamut várának Uraként, mi az igazság?

Iszlám és keresztes forrásból ismerhetjük meg vele kapcsolatban az igazságot. A korabeli iratok sokat foglalkoznak vele, hiszen ő az elsők között volt, aki tárgyalásba kezdett Jeruzsálemmel, illetve a Templomosokkal együttvéve engedélyt kapott Salamon templomának a feltárására. Az igazi mítosz és a rendet körülvevő misztikum ekkoriban látott napvilágot.
Rasid ösztönös kemény politikát folytatott. Hassan halála után hamar átrendezte a belügyeket, majd neki látott egy új keményebb harcmodor kialakításának. Ekkor lett minden Aszaszinnak egységes öltözete. Fehér köpenyszerű ruhát viseltek illetve vörös kendőt hordtak a derekuk körül, az arcukat pedig takarásban tartották. Rasid rajongott az alkímiáért, ennek következtében hamar megszülettek a mérgezett fegyverek is melyek hatalmas taktikai fölényt jelentettek egyes gyilkosságok során. Ekkoriban egy Aszaszin már nem hónapokig figyelte az áldozatát, hanem néhány nap alatt végzett az Öreg által kiszemelt áldozattal. Rasid elvárásai között tartozott a kardforgatás és a kisebb kézifegyverekkel való bánásmód tökéletesítése. Ekkoriban látott napvilágot az Aszaszinok egy hírhedt fegyvere melyet az alkarjukon viseltek egy kisebb előhúzható kés formájában. A Templomosok egyenesen boszorkányságnak tartották azt, amit a késekkel és a kardokkal tudtak csinálni.

Az utolsó híradások 1192-ben születtek. Többszörösen megvádolták azzal, hogy kollaborál a templomosokkal. Azért, hogy a két nagyhatalom közötti politikát manipulálhassa elrendelte, Conrad Montferrat Jeruzsálemi király meggyilkolását. Tekintettel arra, hogy az akkori politikai hatalmak ellene fordultak visszahelyezte a birodalom központját Alamutba, ahol a követőivel isteni rangra emeltette magát, majd elhatározta, hogy visszatér Szíriába az Al-Kahf kastélyba, de itt Asszasszinjai ellene fordultak, és meggyilkolták.

Végidők

1220-ban a Mongol erők Nyugat-Ázsia arab területeit vették célba. Szisztematikusan foglalták el a megmaradt nazarita falvakat és városokat, míg nem Hülegü a mongol sereg vezére el nem ért Alamuthoz. 1253-ban fogták ostromra a várat, mely 3 évig kitartott Hursah vezetésével. 1256 Novemberében adta át a mongol vezérnek a várat az Asszasszinok vezére. Hursahot elfogták majd 2 év múlva kivégezték. A szunniták örültek, sőt még tanácsokkal is ellátták a mongol seregeket, hogy hol tudnak még lecsapni nazaritákra. A várból sikeresen elmenekült néhány Asszasszin akik lényegében Masyaf környékén és Európában, Itáliában és a Magyar Királyságban telepedtek le. Alig pár év alatt Perzsiából teljesen kipusztult a nizárita közösség. Az utolsó erőd 1273-ban adta meg magát I. Bajbarsznak.

A titokzatos könyvtár

1100-as években Hassan nagy vállalkozásai között szerepelt egy hatalmas könyvtár kiépítése is. A régészek elmondása szerint a könyvtár azután megsemmisülhetett, hogy a mongolok felgyújtották az erődöt. Habár a magát a könyvtár helyét még a mai napig sem találták meg így a mai világban sok turista indul útnak, hogy magát az erődöt láthassák vagy Indiana Jonesként keresgéljenek a titokzatos könyvtár után. Masyafi beszámolók szerint Hursah gondosan lezárta a könyvtárat egy mesterrel, hogy sose kerüljön idegen kézbe a titkuk és az örökségük. Sajnos ahogy az utókor is megmondta, a könyvtár nélkül elég egyoldalú és hiányos a történetük, sosem derül ki, hogy a Hegyi Öreg mit rejtegetett magánál, hogyan sikerült manipulálni a népet, hogy istennek higgyék. Több könyvet és írást átolvasva, illetve turista beszámolót, én magam is úgy gondolom, hogy a titkos könyvtárukat sosem tárták fel, így a „Pieces Of Eden” legenda egyelőre titok marad...

Sajnos nincsenek pontos forrásaink arról, hogy ki, kik és mikor alapították meg először ezt a bérgyilkos „szektát”, egyesek Hasan bin Sabaht-hoz kötik, mások pedig azt állítják, hogy már a 9. század elejétől létezett a rend. Persze, ha belegondolunk abba, hogy az Iszlám mikor kezdett el terjeszkedni, akkor talán reális is lenne a 9. századra helyezni, ugyanis már ebből az időből is származik olyan említés és történet melyek kísértetiesen hasonlítanak a 11. századi gyilkosságokra amelyet a rend tagjai követtek el. Valójában, ami a történészek által elfogadott álláspont az a Hasan-elmélet, mely a következőt boncolgatja.

Kezdetben a rendet nizariánusoknak nevezték. A céljuk az volt, hogy Nizar al Tayyib herceget az egyiptomi kalifátus trónjára emeljék. Úgy gondolták, hogy a herceg nem más, mint Izmael próféta egy csodálatos reinkarnációja. A rend terve, támogatás hiányában hamar kudarcot vallott majd kettévált. Az egyik csoport imámja nekilátott, hogy előkészüljön al-Mahdi, a jövendölés szerinti apokaliptikus kiválasztott érkezésére. Ez a csoport lett a későbbiekben kialakuló Asszasszin rend, hiszen ők bármikor megszeghették shari’ah Koránba lefektetett szent törvényeit mely az egész társadalmat befolyásolta. Nem tiltották az alkohol fogyasztását, továbbá a Szent Háború nevében bárkit meggyilkolhattak. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy az ortodox iszlám hatóságok hitehagyottnak nyilvánítsák őket. A közösségre hamar rányomták az eretnek (Mulehet) stigmát, majd üldözötté váltak. Közülük emelkedett ki egy fiatalember, aki a történetírók szerint végtelenül művelt volt, és jártas a tudományok terén, ez a fiatal nem volt más, mint a már sokat említett Hasan Bin Sabaht, vagy ahogy a korabeli történetírók említik, Hassan-i Sabbah. Fiatal korában áttért a síita hitre majd később a Iszfahánban a szeldzsuk hatalom elleni fegyveres felkelésre bíztatta az embereket, és iszmáilita tanokat terjesztett a szunnita lakosságban. Hassannak nemsokára távoznia kellett a városból. Bolyongásai során folyamatosan terjesztette hitét, és látomásait, mellyel próbálta a népet fellázítani a szunnita hatalom ellen. Idővel követői is akadtak szép számmal, majd hamarosan megfogalmazódott bennük a letelepülés szükségessége.

Alamut (1095) – A sólyomfészek

Hassan hosszas vándorlás után ráakadt Alamut erődjére, mely már 200 éve romokból és kőhalmazból állt. A legendás hely a mai Iránban az Elburz hegységben található, 2100 méter magasan. Valaha még Hassan előtt egy hatalmas vár állott ott. A hegy és a környezet adta lehetőség miatt gondolta, hogy tökéletes arra, hogy innen irányítsa népét és követőit a szunnita uralom ellen. Hassan szisztematikusan építette újjá az erődöt, először felépítette ismét a várat majd helyrehozta a völgyben található öntözőrendszert és számos fát ültetett. A vár alatti völgy „maga volt a paradicsom” ahogy a korabeli utazók írták. A várhoz egy legenda kapcsolódik. Az egyik azt írja le, hogy Hassan 3000 aranyért akarta megvenni a tartomány urától, de Ő semmiképpen nem akarta eladni a titokzatos utazónak majd felajánlotta, hogy akkora részt ad neki a hegyből amekkorát körbe tud keríteni egy tehénből hasított bőrrel. Hassan levágott egy tehenet majd állítólag olyan vékonyra vágta a bőrt mely pont körbeérte a hegyet így a tartomány gazdája állta a szavát és átadta a területet Hassannak. A történészek persze jogosan cáfolják ezt a legendát. Ők úgy gondolják, hogy kemény harcok árán jutott hozzá a területhez Hassan. Későbbiekben Alamut vált a birodalom központjává.

A Birodalom

Hassan állami keretek között gyorsan felépítette a „város” hitelveit melyek a régi nazariánus elveken alapultak. Ennek következtében a mai iraki és szíriai hívők csatlakoztak is birodalmához. Saját pozícióját megerősítve kinyilatkoztatta az sia egyik alapelvét, miszerint egy népnek mindig szüksége van egy „Istentől irányadó tanítómesterre”. Ezt követően kijelentette, hogy ennek a mozgalomnak egyetlen hiteles vezetője csak Ő lehet. Nem sokkal később, fiatal tanítványait kiküldte a szunnita birodalomba, hogy végezzenek az általa kijelölt személyekkel. Ettől kezdve ellenségei a mozgalmát többé nem nizariánusoknak nevezték, hanem Asszasszinoknak. Érdekes azt fejtegetni, hogy honnan jött a név, illetve ki ragasztotta rájuk. Valószínűleg, a szunniták gúnyolták őket először „hasisszívóknak” ahogy Marco Polo is leírja, de nyersfordítás szerint a síiták úgy hiszik, hogy ők a „titok őrei”, illetve a „halálhozók” sőt még a 21. században is visszautasítják a „hasisszívó” gúnyt.

Tekintettel a céltudatos kemény fellépésű politikára, 1096-97-re számos község és város csatlakozott a hálózathoz, köztük Masyaf is...

„Semmi sem tilos, minden megengedett..” – tartja a régi mondás mely egy birodalom harcosait kötötte össze másfél évszázadig. A mai világban szerencsére az Ubisoft újra feleleveníti azt, hogy milyen volt Aszaszinnak lenni a 11. században, és milyen volt vigyázni a „titokra” melyben ezek a harcosok elszántan hittek. De kik voltak Ők valójában? Tényleg vérszomjas gyilkosok voltak, akik nem tiszteltek semmit? Mit hagytak ránk? Miért olyan fontosak Ők? A válaszokat szinte hiába keressük. Nagyon kevés forrás mond mesét ezekről az emberekről. Amiket meg elvétve találhatunk azok elfogultan írnak minden oldalról, és a kor szelleme szerint eretneknek titulálják Őket.

„Mulehet az az ország, ahol a szóbeszéd szerint hajdan a Hegyi Öreg lakott. Ugyanebben az Országban találhatók a szaracénok vallása szerinti eretnekek. Mert ez a szó: „Mulehet” - szaracén nyelven azt jelenti: „eretnekek tanyája”. A vidék után a lakókat mulehetitáknak nevezik, vagyis saját törvényű eretnekeknek, amilyenek például a keresztényeknél a patarénusok. Elmondom az egész történetet, ahogy én, Marco Polo hallottam, kinek ezt a vidék több szülöttje beszélte el. Az Öreget az ő nyelvükön Alaeddinnak hívták, és egész népével együtt Mohamed hűséges követője volt. Páratlan gonoszságában szüntelen azt forgatta fejében, miképpen változtathatja embereit vakmerő martalócokká és kardforgatókká, vagyis aszaszinokká, ahogy köznyelven hívják őket, s bátorságuk segítségével miképpen ölhet meg vagy tarthat rettegésben bárkit. Ő egykor két magas hegy közé zárt völgyet lakott, melyet gyönyörű kertté változtatott, a legnagyobbá és legszebbé, ami valaha volt, tele mindenféle gyümölccsel. Ezen a helyen az elképzelhető legelőkelőbb nyári házakat és palotákat emelte, melyeknek mindegyikét aranyozás meg finom festmények díszítették, a falak borításai és a kárpitok pedig mind selyemből voltak. A palota minden homlokzatával szemben elbűvölő források bugyogtak, és a belső termeken kis csatornák voltak átvezetve, amelyekben bor, tej, méz és víz csörgedezett szabadon. Továbbá számos hölgy lakott itt, a világ legszebb lányai, kik mindenfajta hangszeren gyönyörűen tudtak játszani, és édesen énekeltek, s úgy táncoltak a források körül, hogy gyönyörűség volt nézni őket, és mindezeken felül jól megtanultak minden elképzelhető kedveskedést és hízelgést, amivel a férfiaknak kedvében lehet járni. A feladatuk abban állott, hogy az odavezetett fiatalembereknek minden kéjben és gyönyörűségben részük legyen. Csecsebecsék, kerevetek és ínyencségek tömege fogadta a látogatót. Tilos volt beszélni silány dolgokról, és az időt csak játékkal, szerelmeskedéssel és dínomdánommal volt szabad tölteni. A gyönyörű selymekbe és aranyhímes ruhákba öltözött hölgyek állandóan a kertekben és termekben hancúroztak; az őket kiszolgáló asszonyok azonban el voltak különítve, és nem mutatkozhattak a szem előtt. Az öreg ugyanis azt kívánta, hogy népe elhiggye, ez a Paradicsom. Tehát olyan módon rendezte be, ahogy Mohamed a Paradicsomot leírta, vagyis csodálatos kertnek, bor-, tej-, mézes vízcsermelyekkel, telve gyönyörű asszonyokkal, lakóinak gyönyörködtetésére.

És való igazság, hogy a vidék szaracénjai csakugyan szentül hitték, hogy ez a Paradicsom. Ami az Öreget illeti, saját maga olyan színben kívánt feltűnni, mint próféta, akinek módjában áll bevezetni bárkit a Paradicsomba. A kertbe nem juthatott be senki más, csak az, akit az öreg aszaszinjává akart tenni. A völgytorokban a kert bejáratát erőd őrizte, olyan, hogy akár az egész világgal dacolhatott volna; éppen ezért az Öreg nem reszketett senkitől; csak titkos ösvényeken lehetett hozzá bejutni; ott pedig éber gonddal őrizték; más út pedig nem vezetett be. Udvarában nevelte országának számos ifját, tizenkettőtől húszéveseket, akik katonák akartak lenni; ezeknek meséket mondott a Paradicsomról, úgy, ahogy Mohamed tette volna az ő helyében, s az ifjak úgy hittek neki, mint a szaracénok Mohamednek. És mit is mondjak nektek? Valahányszor az Öreg le akart győzni egy uralkodót, aki haddal támadt ellene, vagy ellensége volt, a fiatalemberek néhányát bevezette kertjébe, egyszerre négyet, hatot, tízet vagy húszat, ahogy kedve tartotta, de előbb megitatta őket egy főzettel, amitől három éjre és három napra mély álomba merültek, majd elrendelte, hogy vigyék őket a kertbe. Amikor felébredtek, már a kertben találták magukat. Hogyan tette a Hegyi Öreg aszaszinjait bátorrá és engedelmessé. Mikor tehát a fiatalemberek felébredtek, és ilyen elragadó helyen találták magukat, és maguk körül látták az előbb leírt dolgokat, pontosan úgy, ahogy Mohamed vallása tanítja, és a hölgyek és kisasszonyok egész nap ott hancúroztak, énekelve és bolondozva, minden elképzelhető dédelgetéssel és kedvességgel elhalmozva őket, a legjobb ételeket élvezve és a legfinomabb borokat kortyolva, tej- és borpatakok között, elragadtatásukban valóban úgy vélték, csakugyan a Paradicsomban vannak.

S a hölgyek és leányzók szívüknek megelégedésére mulattak velük, és megkapták, amire ifjú ember létükre áhítoztak; elhihetitek, hogy saját jószántukból nem is mentek volna el erről a helyről. Nos hát ez az uralkodó, akit mi Öregnek nevezünk, fényűző és előkelő udvart tartott, és a hegylakókkal erősen elhitette magáról, hogy nagy próféta. Azután az Öreg a fiatalembereknek megparancsolta, menjenek szét az országba, és hirdessék, amit láttak; ilyen módon számos embert térített hitére. És ha aszaszinjait valamilyen küldetéssel akarta megbízni, azokat, akik már négy-öt napja voltak bent, újra megitatta a fent említett itallal, és kihozatva a kertből, palotájába szállíttatta. És mikor a fiatalemberek felébredtek, és látták, hogy immár nem a kertben, hanem a várban vannak, szerfelett elcsudálkoztak, és igen elégedetlenek voltak, mert önszántukból soha nem hagyták volna ott a Paradicsomot. Mindenki előtt megerősítették, hogy ahonnan jöttek, valóban a Paradicsom volt, miként Mohamed elődeiknek elmesélte; és hogy mennyire vágyódnak vissza a Paradicsomba. S ha valakit az öreg színe elé vezettek, mély tisztelettel meghajolt, mert úgy vélte, hogy próféta előtt áll. Az uralkodó megkérdezte tőle: honnan jön, mire úgy felelt, hogy a Paradicsomból. És ez tökéletesen meg is felelt annak, ahogy Mohamed könyvében leírja.

Természetesen a körülállókat, kiknek még nem állt módjukban oda bejutni, ilyenkor a legnagyobb vágy fogta el. Az Öreg azonban így szólt hozzájuk: „Fiaim, ez Mohamed prófétának a rendelkezése, mert ő vezeti híveinek védelmezőjét a Paradicsomba. Ha engedelmeskedtek nekem, elnyeritek ezt a kegyelmet.” Ilyen módon annyira átitatta népét a Paradicsom utáni vággyal, hogy akit halálba küldött, boldogan ment, mert bizonyosra vette, hogy a Paradicsomba kerül. És amikor az öreg valamilyen nagyurat meg akart öletni, kiválogatta aszaszinjai közül a legalkalmasabbakat. Elküldött a környékre, de nem túlságosan messzire több ifjú embert, akik már jártak a Paradicsomban, s megparancsolta, öljék meg az általa leírt személyt. Azok tüstént végrehajtották a parancsot. Egyesek életben maradtak, mások a merénylet közben elpusztultak. De az előbbiek is áhítoztak a halált, mert visszakívánkoztak a Paradicsomba. Mikor a megmenekültek visszatértek urukhoz, jelentve, hogy elvégezték feladatukat, az Öreg nagy lakomát rendezett tiszteletükre. Egyébként mindig pontosan tudta, melyikük a legbuzgóbb és legbátrabb, mert titokban minden küldöttjét egy megbízott ember követte, hogy megállapítsa, melyik a legalkalmasabb orgyilkos.

Ha tehát az Öreg egy fejedelmet meg akart öletni, így szólott valamelyik ifjúhoz: „Menj, és öld meg ezt vagy azt, és ha visszatérsz, angyalaim bevisznek a Paradicsomba. Ha pedig meghalsz, akkor is elküldöm angyalaimat, hogy vigyenek a Paradicsomba.” Mivel ezt elhitette velük, nem volt olyan parancs, melyet bármily veszély ellenére ne teljesítettek volna, olyannyira vágyódtak visszajutni Paradicsomába. Ilyen módon az Öreg mindig rendelkezett emberekkel, kik a neki nem kívánt személyeket eltették láb alól. És ha úgy fordult, hogy az első küldöttek dolguk végezetlenül elestek, azonnal újabbakat küldött, míg az ellenséget el nem pusztították. Éppen ezért minden fejedelem módfelett rettegett tőle, és adófizetőjévé lett, hogy békében és barátságban maradhasson vele. Azt is el kell még mondanom, hogy az Öregnek volt két alattvalója, két másik öreg, kik megtanulták eljárását, hogy hasonlóképpen cselekedjenek. Ezeknek egyikét Damaszkuszba, másikát pedig Turkesztánba küldte. Hogyan végezte az Öreg, most pedig előadom, hogyan és ki által pusztult el az Öreg. Történt pedig Jézus Krisztus születésének 1262. esztendejében, hogy Alaunak, a Nagy Kán testvérének, a keleti tatárok ötödik urának fülébe jutottak az Öreg bűnei, többek közt, hogy az úton kifosztja mindazokat, akik Tatárföldre igyekeznek; és elhatározta, hogy véget vet a dolognak. Elküldte hát egyik báróját nagy sereggel a vár ellen, melyet három éven keresztül ostromoltak, de az olyan erős volt, hogy nem tudták rohammal bevenni. És valóban tán soha nem is foglalják el, ha lett volna bent elegendő élelmiszer. De a három év elmúltával annyira kifogytak az élelemből, hogy a vár végül is elesett. Az Öreget minden emberével halálra ítélték, és a várat a Paradicsom kertjével együtt a föld színével tették egyenlővé. Így végezte az átkozott Hegyi Öreg; azóta nem is támadt követője, és gazságainak vége szakadt.”

Marco Polo utazásai