Assassin's Creed: Revelations

A Hegyi Öreg legendája

Ahogy a játékból is megismerhettük a Hegyi Öreg nem más, mint Al Mualim nagymester eredeti nevén Rasid ad Din Szinán. Korabeli források Vetulus de Montanis néven kezdték emlegetni, így ragadt rá a név. Itt talán érdemes megállni egy szóra. Nézzük meg újra, hogy mit írnak a források, illetve mit írt vele kapcsolatban Marco Polo. Megismerhetjük a halálát, viszont ezen információk már tévesek. Rasid hamarabb elhunyt, egy tanítványa által, mint ahogy a mongolok ostromra fogták volna Alamutot, másrészrõl pedig Masyaf várának Uraként emlegeti a történelem, nem Alamut várának Uraként, mi az igazság?

Iszlám és keresztes forrásból ismerhetjük meg vele kapcsolatban az igazságot. A korabeli iratok sokat foglalkoznak vele, hiszen õ az elsõk között volt, aki tárgyalásba kezdett Jeruzsálemmel, illetve a Templomosokkal együttvéve engedélyt kapott Salamon templomának a feltárására. Az igazi mítosz és a rendet körülvevõ misztikum ekkoriban látott napvilágot.
Rasid ösztönös kemény politikát folytatott. Hassan halála után hamar átrendezte a belügyeket, majd neki látott egy új keményebb harcmodor kialakításának. Ekkor lett minden Aszaszinnak egységes öltözete. Fehér köpenyszerû ruhát viseltek illetve vörös kendõt hordtak a derekuk körül, az arcukat pedig takarásban tartották. Rasid rajongott az alkímiáért, ennek következtében hamar megszülettek a mérgezett fegyverek is melyek hatalmas taktikai fölényt jelentettek egyes gyilkosságok során. Ekkoriban egy Aszaszin már nem hónapokig figyelte az áldozatát, hanem néhány nap alatt végzett az Öreg által kiszemelt áldozattal. Rasid elvárásai között tartozott a kardforgatás és a kisebb kézifegyverekkel való bánásmód tökéletesítése. Ekkoriban látott napvilágot az Aszaszinok egy hírhedt fegyvere melyet az alkarjukon viseltek egy kisebb elõhúzható kés formájában. A Templomosok egyenesen boszorkányságnak tartották azt, amit a késekkel és a kardokkal tudtak csinálni.

Az utolsó híradások 1192-ben születtek. Többszörösen megvádolták azzal, hogy kollaborál a templomosokkal. Azért, hogy a két nagyhatalom közötti politikát manipulálhassa elrendelte, Conrad Montferrat Jeruzsálemi király meggyilkolását. Tekintettel arra, hogy az akkori politikai hatalmak ellene fordultak visszahelyezte a birodalom központját Alamutba, ahol a követõivel isteni rangra emeltette magát, majd elhatározta, hogy visszatér Szíriába az Al-Kahf kastélyba, de itt Asszasszinjai ellene fordultak, és meggyilkolták.

Végidõk

1220-ban a Mongol erõk Nyugat-Ázsia arab területeit vették célba. Szisztematikusan foglalták el a megmaradt nazarita falvakat és városokat, míg nem Hülegü a mongol sereg vezére el nem ért Alamuthoz. 1253-ban fogták ostromra a várat, mely 3 évig kitartott Hursah vezetésével. 1256 Novemberében adta át a mongol vezérnek a várat az Asszasszinok vezére. Hursahot elfogták majd 2 év múlva kivégezték. A szunniták örültek, sõt még tanácsokkal is ellátták a mongol seregeket, hogy hol tudnak még lecsapni nazaritákra. A várból sikeresen elmenekült néhány Asszasszin akik lényegében Masyaf környékén és Európában, Itáliában és a Magyar Királyságban telepedtek le. Alig pár év alatt Perzsiából teljesen kipusztult a nizárita közösség. Az utolsó erõd 1273-ban adta meg magát I. Bajbarsznak.

A titokzatos könyvtár

1100-as években Hassan nagy vállalkozásai között szerepelt egy hatalmas könyvtár kiépítése is. A régészek elmondása szerint a könyvtár azután megsemmisülhetett, hogy a mongolok felgyújtották az erõdöt. Habár a magát a könyvtár helyét még a mai napig sem találták meg így a mai világban sok turista indul útnak, hogy magát az erõdöt láthassák vagy Indiana Jonesként keresgéljenek a titokzatos könyvtár után. Masyafi beszámolók szerint Hursah gondosan lezárta a könyvtárat egy mesterrel, hogy sose kerüljön idegen kézbe a titkuk és az örökségük. Sajnos ahogy az utókor is megmondta, a könyvtár nélkül elég egyoldalú és hiányos a történetük, sosem derül ki, hogy a Hegyi Öreg mit rejtegetett magánál, hogyan sikerült manipulálni a népet, hogy istennek higgyék. Több könyvet és írást átolvasva, illetve turista beszámolót, én magam is úgy gondolom, hogy a titkos könyvtárukat sosem tárták fel, így a „Pieces Of Eden” legenda egyelõre titok marad...

Sajnos nincsenek pontos forrásaink arról, hogy ki, kik és mikor alapították meg elõször ezt a bérgyilkos „szektát”, egyesek Hasan bin Sabaht-hoz kötik, mások pedig azt állítják, hogy már a 9. század elejétõl létezett a rend. Persze, ha belegondolunk abba, hogy az Iszlám mikor kezdett el terjeszkedni, akkor talán reális is lenne a 9. századra helyezni, ugyanis már ebbõl az idõbõl is származik olyan említés és történet melyek kísértetiesen hasonlítanak a 11. századi gyilkosságokra amelyet a rend tagjai követtek el. Valójában, ami a történészek által elfogadott álláspont az a Hasan-elmélet, mely a következõt boncolgatja.

Kezdetben a rendet nizariánusoknak nevezték. A céljuk az volt, hogy Nizar al Tayyib herceget az egyiptomi kalifátus trónjára emeljék. Úgy gondolták, hogy a herceg nem más, mint Izmael próféta egy csodálatos reinkarnációja. A rend terve, támogatás hiányában hamar kudarcot vallott majd kettévált. Az egyik csoport imámja nekilátott, hogy elõkészüljön al-Mahdi, a jövendölés szerinti apokaliptikus kiválasztott érkezésére. Ez a csoport lett a késõbbiekben kialakuló Asszasszin rend, hiszen õk bármikor megszeghették shari’ah Koránba lefektetett szent törvényeit mely az egész társadalmat befolyásolta. Nem tiltották az alkohol fogyasztását, továbbá a Szent Háború nevében bárkit meggyilkolhattak. Nem kellett sok idõ ahhoz, hogy az ortodox iszlám hatóságok hitehagyottnak nyilvánítsák õket. A közösségre hamar rányomták az eretnek (Mulehet) stigmát, majd üldözötté váltak. Közülük emelkedett ki egy fiatalember, aki a történetírók szerint végtelenül mûvelt volt, és jártas a tudományok terén, ez a fiatal nem volt más, mint a már sokat említett Hasan Bin Sabaht, vagy ahogy a korabeli történetírók említik, Hassan-i Sabbah. Fiatal korában áttért a síita hitre majd késõbb a Iszfahánban a szeldzsuk hatalom elleni fegyveres felkelésre bíztatta az embereket, és iszmáilita tanokat terjesztett a szunnita lakosságban. Hassannak nemsokára távoznia kellett a városból. Bolyongásai során folyamatosan terjesztette hitét, és látomásait, mellyel próbálta a népet fellázítani a szunnita hatalom ellen. Idõvel követõi is akadtak szép számmal, majd hamarosan megfogalmazódott bennük a letelepülés szükségessége.

Alamut (1095) – A sólyomfészek

Hassan hosszas vándorlás után ráakadt Alamut erõdjére, mely már 200 éve romokból és kõhalmazból állt. A legendás hely a mai Iránban az Elburz hegységben található, 2100 méter magasan. Valaha még Hassan elõtt egy hatalmas vár állott ott. A hegy és a környezet adta lehetõség miatt gondolta, hogy tökéletes arra, hogy innen irányítsa népét és követõit a szunnita uralom ellen. Hassan szisztematikusan építette újjá az erõdöt, elõször felépítette ismét a várat majd helyrehozta a völgyben található öntözõrendszert és számos fát ültetett. A vár alatti völgy „maga volt a paradicsom” ahogy a korabeli utazók írták. A várhoz egy legenda kapcsolódik. Az egyik azt írja le, hogy Hassan 3000 aranyért akarta megvenni a tartomány urától, de Õ semmiképpen nem akarta eladni a titokzatos utazónak majd felajánlotta, hogy akkora részt ad neki a hegybõl amekkorát körbe tud keríteni egy tehénbõl hasított bõrrel. Hassan levágott egy tehenet majd állítólag olyan vékonyra vágta a bõrt mely pont körbeérte a hegyet így a tartomány gazdája állta a szavát és átadta a területet Hassannak. A történészek persze jogosan cáfolják ezt a legendát. Õk úgy gondolják, hogy kemény harcok árán jutott hozzá a területhez Hassan. Késõbbiekben Alamut vált a birodalom központjává.

A Birodalom

Hassan állami keretek között gyorsan felépítette a „város” hitelveit melyek a régi nazariánus elveken alapultak. Ennek következtében a mai iraki és szíriai hívõk csatlakoztak is birodalmához. Saját pozícióját megerõsítve kinyilatkoztatta az sia egyik alapelvét, miszerint egy népnek mindig szüksége van egy „Istentõl irányadó tanítómesterre”. Ezt követõen kijelentette, hogy ennek a mozgalomnak egyetlen hiteles vezetõje csak Õ lehet. Nem sokkal késõbb, fiatal tanítványait kiküldte a szunnita birodalomba, hogy végezzenek az általa kijelölt személyekkel. Ettõl kezdve ellenségei a mozgalmát többé nem nizariánusoknak nevezték, hanem Asszasszinoknak. Érdekes azt fejtegetni, hogy honnan jött a név, illetve ki ragasztotta rájuk. Valószínûleg, a szunniták gúnyolták õket elõször „hasisszívóknak” ahogy Marco Polo is leírja, de nyersfordítás szerint a síiták úgy hiszik, hogy õk a „titok õrei”, illetve a „halálhozók” sõt még a 21. században is visszautasítják a „hasisszívó” gúnyt.

Tekintettel a céltudatos kemény fellépésû politikára, 1096-97-re számos község és város csatlakozott a hálózathoz, köztük Masyaf is...

„Semmi sem tilos, minden megengedett..” – tartja a régi mondás mely egy birodalom harcosait kötötte össze másfél évszázadig. A mai világban szerencsére az Ubisoft újra feleleveníti azt, hogy milyen volt Aszaszinnak lenni a 11. században, és milyen volt vigyázni a „titokra” melyben ezek a harcosok elszántan hittek. De kik voltak Õk valójában? Tényleg vérszomjas gyilkosok voltak, akik nem tiszteltek semmit? Mit hagytak ránk? Miért olyan fontosak Õk? A válaszokat szinte hiába keressük. Nagyon kevés forrás mond mesét ezekrõl az emberekrõl. Amiket meg elvétve találhatunk azok elfogultan írnak minden oldalról, és a kor szelleme szerint eretneknek titulálják Õket.

„Mulehet az az ország, ahol a szóbeszéd szerint hajdan a Hegyi Öreg lakott. Ugyanebben az Országban találhatók a szaracénok vallása szerinti eretnekek. Mert ez a szó: „Mulehet” - szaracén nyelven azt jelenti: „eretnekek tanyája”. A vidék után a lakókat mulehetitáknak nevezik, vagyis saját törvényû eretnekeknek, amilyenek például a keresztényeknél a patarénusok. Elmondom az egész történetet, ahogy én, Marco Polo hallottam, kinek ezt a vidék több szülöttje beszélte el. Az Öreget az õ nyelvükön Alaeddinnak hívták, és egész népével együtt Mohamed hûséges követõje volt. Páratlan gonoszságában szüntelen azt forgatta fejében, miképpen változtathatja embereit vakmerõ martalócokká és kardforgatókká, vagyis aszaszinokká, ahogy köznyelven hívják õket, s bátorságuk segítségével miképpen ölhet meg vagy tarthat rettegésben bárkit. Õ egykor két magas hegy közé zárt völgyet lakott, melyet gyönyörû kertté változtatott, a legnagyobbá és legszebbé, ami valaha volt, tele mindenféle gyümölccsel. Ezen a helyen az elképzelhetõ legelõkelõbb nyári házakat és palotákat emelte, melyeknek mindegyikét aranyozás meg finom festmények díszítették, a falak borításai és a kárpitok pedig mind selyembõl voltak. A palota minden homlokzatával szemben elbûvölõ források bugyogtak, és a belsõ termeken kis csatornák voltak átvezetve, amelyekben bor, tej, méz és víz csörgedezett szabadon. Továbbá számos hölgy lakott itt, a világ legszebb lányai, kik mindenfajta hangszeren gyönyörûen tudtak játszani, és édesen énekeltek, s úgy táncoltak a források körül, hogy gyönyörûség volt nézni õket, és mindezeken felül jól megtanultak minden elképzelhetõ kedveskedést és hízelgést, amivel a férfiaknak kedvében lehet járni. A feladatuk abban állott, hogy az odavezetett fiatalembereknek minden kéjben és gyönyörûségben részük legyen. Csecsebecsék, kerevetek és ínyencségek tömege fogadta a látogatót. Tilos volt beszélni silány dolgokról, és az idõt csak játékkal, szerelmeskedéssel és dínomdánommal volt szabad tölteni. A gyönyörû selymekbe és aranyhímes ruhákba öltözött hölgyek állandóan a kertekben és termekben hancúroztak; az õket kiszolgáló asszonyok azonban el voltak különítve, és nem mutatkozhattak a szem elõtt. Az öreg ugyanis azt kívánta, hogy népe elhiggye, ez a Paradicsom. Tehát olyan módon rendezte be, ahogy Mohamed a Paradicsomot leírta, vagyis csodálatos kertnek, bor-, tej-, mézes vízcsermelyekkel, telve gyönyörû asszonyokkal, lakóinak gyönyörködtetésére.

És való igazság, hogy a vidék szaracénjai csakugyan szentül hitték, hogy ez a Paradicsom. Ami az Öreget illeti, saját maga olyan színben kívánt feltûnni, mint próféta, akinek módjában áll bevezetni bárkit a Paradicsomba. A kertbe nem juthatott be senki más, csak az, akit az öreg aszaszinjává akart tenni. A völgytorokban a kert bejáratát erõd õrizte, olyan, hogy akár az egész világgal dacolhatott volna; éppen ezért az Öreg nem reszketett senkitõl; csak titkos ösvényeken lehetett hozzá bejutni; ott pedig éber gonddal õrizték; más út pedig nem vezetett be. Udvarában nevelte országának számos ifját, tizenkettõtõl húszéveseket, akik katonák akartak lenni; ezeknek meséket mondott a Paradicsomról, úgy, ahogy Mohamed tette volna az õ helyében, s az ifjak úgy hittek neki, mint a szaracénok Mohamednek. És mit is mondjak nektek? Valahányszor az Öreg le akart gyõzni egy uralkodót, aki haddal támadt ellene, vagy ellensége volt, a fiatalemberek néhányát bevezette kertjébe, egyszerre négyet, hatot, tízet vagy húszat, ahogy kedve tartotta, de elõbb megitatta õket egy fõzettel, amitõl három éjre és három napra mély álomba merültek, majd elrendelte, hogy vigyék õket a kertbe. Amikor felébredtek, már a kertben találták magukat. Hogyan tette a Hegyi Öreg aszaszinjait bátorrá és engedelmessé. Mikor tehát a fiatalemberek felébredtek, és ilyen elragadó helyen találták magukat, és maguk körül látták az elõbb leírt dolgokat, pontosan úgy, ahogy Mohamed vallása tanítja, és a hölgyek és kisasszonyok egész nap ott hancúroztak, énekelve és bolondozva, minden elképzelhetõ dédelgetéssel és kedvességgel elhalmozva õket, a legjobb ételeket élvezve és a legfinomabb borokat kortyolva, tej- és borpatakok között, elragadtatásukban valóban úgy vélték, csakugyan a Paradicsomban vannak.

S a hölgyek és leányzók szívüknek megelégedésére mulattak velük, és megkapták, amire ifjú ember létükre áhítoztak; elhihetitek, hogy saját jószántukból nem is mentek volna el errõl a helyrõl. Nos hát ez az uralkodó, akit mi Öregnek nevezünk, fényûzõ és elõkelõ udvart tartott, és a hegylakókkal erõsen elhitette magáról, hogy nagy próféta. Azután az Öreg a fiatalembereknek megparancsolta, menjenek szét az országba, és hirdessék, amit láttak; ilyen módon számos embert térített hitére. És ha aszaszinjait valamilyen küldetéssel akarta megbízni, azokat, akik már négy-öt napja voltak bent, újra megitatta a fent említett itallal, és kihozatva a kertbõl, palotájába szállíttatta. És mikor a fiatalemberek felébredtek, és látták, hogy immár nem a kertben, hanem a várban vannak, szerfelett elcsudálkoztak, és igen elégedetlenek voltak, mert önszántukból soha nem hagyták volna ott a Paradicsomot. Mindenki elõtt megerõsítették, hogy ahonnan jöttek, valóban a Paradicsom volt, miként Mohamed elõdeiknek elmesélte; és hogy mennyire vágyódnak vissza a Paradicsomba. S ha valakit az öreg színe elé vezettek, mély tisztelettel meghajolt, mert úgy vélte, hogy próféta elõtt áll. Az uralkodó megkérdezte tõle: honnan jön, mire úgy felelt, hogy a Paradicsomból. És ez tökéletesen meg is felelt annak, ahogy Mohamed könyvében leírja.

Természetesen a körülállókat, kiknek még nem állt módjukban oda bejutni, ilyenkor a legnagyobb vágy fogta el. Az Öreg azonban így szólt hozzájuk: „Fiaim, ez Mohamed prófétának a rendelkezése, mert õ vezeti híveinek védelmezõjét a Paradicsomba. Ha engedelmeskedtek nekem, elnyeritek ezt a kegyelmet.” Ilyen módon annyira átitatta népét a Paradicsom utáni vággyal, hogy akit halálba küldött, boldogan ment, mert bizonyosra vette, hogy a Paradicsomba kerül. És amikor az öreg valamilyen nagyurat meg akart öletni, kiválogatta aszaszinjai közül a legalkalmasabbakat. Elküldött a környékre, de nem túlságosan messzire több ifjú embert, akik már jártak a Paradicsomban, s megparancsolta, öljék meg az általa leírt személyt. Azok tüstént végrehajtották a parancsot. Egyesek életben maradtak, mások a merénylet közben elpusztultak. De az elõbbiek is áhítoztak a halált, mert visszakívánkoztak a Paradicsomba. Mikor a megmenekültek visszatértek urukhoz, jelentve, hogy elvégezték feladatukat, az Öreg nagy lakomát rendezett tiszteletükre. Egyébként mindig pontosan tudta, melyikük a legbuzgóbb és legbátrabb, mert titokban minden küldöttjét egy megbízott ember követte, hogy megállapítsa, melyik a legalkalmasabb orgyilkos.

Ha tehát az Öreg egy fejedelmet meg akart öletni, így szólott valamelyik ifjúhoz: „Menj, és öld meg ezt vagy azt, és ha visszatérsz, angyalaim bevisznek a Paradicsomba. Ha pedig meghalsz, akkor is elküldöm angyalaimat, hogy vigyenek a Paradicsomba.” Mivel ezt elhitette velük, nem volt olyan parancs, melyet bármily veszély ellenére ne teljesítettek volna, olyannyira vágyódtak visszajutni Paradicsomába. Ilyen módon az Öreg mindig rendelkezett emberekkel, kik a neki nem kívánt személyeket eltették láb alól. És ha úgy fordult, hogy az elsõ küldöttek dolguk végezetlenül elestek, azonnal újabbakat küldött, míg az ellenséget el nem pusztították. Éppen ezért minden fejedelem módfelett rettegett tõle, és adófizetõjévé lett, hogy békében és barátságban maradhasson vele. Azt is el kell még mondanom, hogy az Öregnek volt két alattvalója, két másik öreg, kik megtanulták eljárását, hogy hasonlóképpen cselekedjenek. Ezeknek egyikét Damaszkuszba, másikát pedig Turkesztánba küldte. Hogyan végezte az Öreg, most pedig elõadom, hogyan és ki által pusztult el az Öreg. Történt pedig Jézus Krisztus születésének 1262. esztendejében, hogy Alaunak, a Nagy Kán testvérének, a keleti tatárok ötödik urának fülébe jutottak az Öreg bûnei, többek közt, hogy az úton kifosztja mindazokat, akik Tatárföldre igyekeznek; és elhatározta, hogy véget vet a dolognak. Elküldte hát egyik báróját nagy sereggel a vár ellen, melyet három éven keresztül ostromoltak, de az olyan erõs volt, hogy nem tudták rohammal bevenni. És valóban tán soha nem is foglalják el, ha lett volna bent elegendõ élelmiszer. De a három év elmúltával annyira kifogytak az élelembõl, hogy a vár végül is elesett. Az Öreget minden emberével halálra ítélték, és a várat a Paradicsom kertjével együtt a föld színével tették egyenlõvé. Így végezte az átkozott Hegyi Öreg; azóta nem is támadt követõje, és gazságainak vége szakadt.”

Marco Polo utazásai