ez igaz, de én most itt e/3ban beszéltem, személyes trauma azért más mint összességében gondolkozni

Nem voltunk ott, nem tehetünk róla, nem a MI hibánk. Ellenben nem kell mögé bújni és senkinek sem a másik alá dörgölni, hogy mert én x vagyok én meg y.

Köszkösz! Hasonlóan interpretáltam én is. Ezek szerint szimplán csak nem tudok egyetérteni a gondolattal. Mondjuk nincs is ebben semmi különös, mivel különbözőek vagyunk ;).

Az ok valószínűleg pont a 12 éves humorizálásom miatt lehet. Nem tudtam én, hogy tiszteletlen vagyok, de amikor elmagyarázták miről is beszélek nagyon elszégyelltem magam. Akkor találtam benne rációt, hogy miért nem jó amit csináltam, az a levezetés olyan mélyen be is rögzült, hogy a mai napig aktivizálódik az ilyen témáknál.

Szakítás vagy egy láblövés csak egy dolog, ezeket el lehet egy idő után bagatelizálni, de ha pl a feleségét feltették volna egy vonatra a nácik azon valszeg nem viccelődött volna 10 év után sem

Így van.

Aztán pl. a szakítás is jó példa.

Amíg keserű, tehetetlen, haragos, vádaskodó vagy, addig nem lendültél túl a dolgon. Akkor vagy túl rajta teljesen, ha csak a szép dolgokat idézed fel, sőt nevetni tudsz azon, ami pedig lehet, hogy életed egyik legkeserűbb napja volt.

Lefordítom: Pl. a papám lábát ellőtték a fronton. Szerinted erről beszélt míg élt? (RIP.)

Nem. Csak a szép és jó dolgokról és csak azokról, amivel megnevetett bennünket... és azok a dolgok is a háborúban történtek.